Királyi death metal a Gala halában! (2011)

0 6

Szerző: Rok Klemše

Helyszín: Gala hala, Ljubljana
A koncert dátuma: 2011. 05. 13.
Látogatók száma: 150

Újabb death metal est következett abból a sorozatból, amellyel a Dirty Skunks szorgalmasan etet minket, és ezen a napsütéses szombaton különösen nagy örömmel vártuk a királyi Hate Eternalt, az Obscura technikás death metal show-ját, a Beneath the Massacre-t és a japán death metalosokat, a Defiledot.

Elsőként a Japánból érkezett egzotikus, brutális death metal banda, a Defiled dörrent rá a színpadon. Valószínűleg épp azért, mert nagyon ritkán lépnek fel európai színpadokon (bár nálunk évekkel ezelőtt már játszottak), több ember volt kíváncsi rájuk a Gala halában. Az első előzenekarok általában csak maguknak és a roadjaiknak játszanak, ha van nekik, a Defiledet viszont ezúttal meglepően szép számú közönség köszöntötte és támogatta. A elégedett Defiled lazán és magabiztosan mutatta be a brutális death metalról alkotott víziót, amelyben főleg a gitárhangszerelésekből hallatszik ki, hogy a srácok végestelen-végig koptatták a Morbid Angel kazettáit és lemezeit. Az átgondoltabb struktúrák és riffek hiánya azonban előbb-utóbb ismétlődéshez vezet, és tényleg: a számok egyre egyhangúbbak lettek, a meglehetősen sablonos growl sem tett hozzá a japánok egyedibb zenei arculatához. Lenyűgözött viszont a kiváló basszusgitáros, Haruhisa Takahata, aki úgy tépte a basszusa húrjait, mint Godzilla Tokiót, és a szimpatikus gitáros, Yusuke Sumita, a zenekar egyetlen megmaradt alapító tagja, aki suta angolsággal (de úgy tűnik, Kenji énekesé még rosszabb) vezette a műsort, és közben szépen megköszönte Szlovéniának az anyagi segítséget a Japánt nemrég sújtó természeti és nukleáris katasztrófa után. A Defiled az első zenekar pozíciójához képest kellemes meglepetés volt, és bár a death metaljuk nem olyasmi, amilyet hasonló bandáktól ne hallottam volna már tengernyit, sokkal kellemesebb volt a fülnek, mint a következő fellépő.

A Föld túloldalára ugyanis a kanadai technikás death(core) betegek, a Beneath the Massacre röpítettek minket. Mivel ők is ismerős arcok a színpadainkon, pontosan lehetett tudni, mire számíthatunk. Okádó, egyhangú, kliséktől szőtt deathcore „cookie monster” mélymorgás, a túlzottan gyors szólók nyomatása és méricskélés a lehető legtechnikásabb, ultrakomplex számokkal. A hallgathatóság rovására, persze. Hogy a kanadaiak hogyan képesek ilyen teljesen lélektelen zenét kihozni magukból, az már szinte hihetetlen. A számaik úgy hasonlítanak egymásra, mint tojás a tojásra, mert a Beneath the Massacre még nem hallott olyan fogalmakról, mint a dallam, a harmónia vagy az egyszerű riff. Kaotikus zenéjükben a riffek szerepét látszólag teljesen véletlenszerű gitárszólók veszik át, amelyek a semmiből zúdulnak ránk, és egy másodperc alatt több száz hangot játszanak le. A technikai csiszoltságot a srácoktól semmiképp sem lehet elvitatni, hiszen mindannyian hangszerük mesterei, és tövéről-hegyére ismerik azt, de közben sajnos elfelejtettek számokat írni. Élőben a Beneath the Massacre zenéje sajnos egymásra dobált, véletlenszerű zenei minták halmazaként hatott, és nekem, aki nem rajongok a technikás metal ilyen változatáért, már kínszenvedés volt kibírni a színpad előtt.

A technikás death metalról alkotott teljesen más elképzeléssel szerencsére a német Obscura rendbe tette az ízlésemet. A németek a Cosmogenesis (2009) albummal hívták fel magukra erősen a figyelmet, amely a lehető legjobb módon tisztelgett a technikás death metal úttörői, a Death, az Atheist és a Cynic előtt. A megérdemelt ismertségen azonban nem pihentek meg, hanem gyorsan felvették az új lemezt, az Omniviumot, amely nemrég jelent meg. Ezen a srácok (már jobban) kiszabadultak példaképeik béklyójából, és sokkal sajátosabb, felismerhetőbb hangzást alakítottak ki. A Hate Eternallal közös turnét az Obscura az új album bemutatására használta ki, és a Septuagint című szám akusztikus bevezetőjével köszöntöttek is minket, de maradt még elég idő arra is, hogy az előző lemez klasszikusaiba is belemerítsenek. A fantasztikus gitárpáros, Muenzner/Kummerer az elejétől a végéig megmutatta széles tudását és a gitárhúrok feletti uralmát. A lélegzetelállító gitárvonalaktól, amelyektől még Chuck Schuldiner sem szégyenkezett volna, az embernek kedve támad szégyenében a legközelebbi sarokba bújni a gitárjával. A német négyes technikai csiszoltsága hihetetlen, de a Beneath the Massacre-rel ellentétben az Obscura az első helyre a szám hangszerelését és szerkezetét teszi, nem a hangszeres tudás ffitogtatását. A dallamos, fertőző gitárminták gyorsan elviszik az embert más világokba, miközben a hihetetlenül jó ritmusszekció a földhöz szegez: Hannes Grossmann a fiatalabb generáció egyik legjobb dobosa, a basszusgitáros pedig abnormálisan húzza a basszushúrokat. A srác (akinek a nevét sajnos nem ismerem), aki számomra ismeretlen okból helyettesítette a zenekar állandó basszusgitárosát, Jeroen Paul Thesselinget, kétségkívül kiválóan megoldotta a feladatát, de azért olykor hiányoltam Thesselingnek a fret nélküli basszusa hangját. Kummerer frontemberként remekül vezette a műsort és őszinte kapcsolatot teremtett a közönséggel, emellett nyers, de tiszta és érthető growlról is gondoskodott. A gyengébb hangosítás miatt viszont az ének tiszta részei elég rosszul hallatszottak. A Cosmogenesis klasszikusai, mint a The Anticosmic Overload és főleg a „Death-es” Incarnated, kegyelem nélkül megmozgatták a nyakakat, az új számok, a Vortex Omnivium és az Ocean Gateways pedig bebizonyították, hogy az Obscura jó irányba halad, és nem kell aggódni e banda jövője miatt! „Nude ecstasy!”

Végül azért megérkeztek a brutálisak, a Hate Eternal is, akik a most megjelent új lemezzel, a Phoenix Amongst the Ashes-zel bebizonyították, hogy korántsem leírandók. A Hate Eternal Erik „the bringer of storms” Rutan vezetésével főnixként vonult be a hamuból, és egy órányi viharos death metalba taszított minket. A zenekar, amely közismerten rettenetes élő hangzásáról híres (annak ellenére, hogy Rutan az extrém metal egyik legjobban megbecsült producere), ezúttal már az elején meglepett egy nagyon szolid hanggal, amely (ha a fülem nem csapott be) messze a banda legjobb élő hangja volt az elmúlt években. A dobok Jade Simonetto keze és lába alatt úgy dörögtek, mint az ágyúk az isonzói fronton, a gitárvonalak úgy hasítottak a dobhártyába, mint az őrült Herbert West (Re-Animator), Rutan és Hrubovcak pedig úgy üvöltöttek, mint egy dühöngő vaddisznócsorda. Öröm volt látni, milyen égő szenvedéllyel támadja Rutan a gitárhúrokat, és ahogy azok apokaliptikusan nyögnek, Rutan a színpadon is úgy néz ki, mintha megőrült volna. Dühösebbnek szinte el sem lehet képzelni Rutant, de ezúttal Rutan színpadi tombolása túlszárnyalta a szokásos mércéjét. A jó hang ellenére a színpadon hallható hanggal Rutan láthatóan nem volt elégedett, és nem szerettem volna a hangmérnök helyében lenni, aki szép számú gyilkos pillantásban részesült (Rutan közben a fejében bizonyára valamelyik Cannibal Corpse-számot dörmögte, ). Mindez odáig fajult, hogy az utolsó néhány számot és a záró rombolót, a King of All Kings-et kizárólag Hrubovcak basszusgitáros énekelte. Rutan mégis profin végigcsinálta a magáét, és a (megint) felbukkanó hangproblémák ellenére a Hate Eternalt mindig öröm hallani és látni.

Fotók: Nina Grad

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik