Találkozás a rock titánjaival Leobenben (2011)
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Hauptplatz / Leoben / Ausztria
A koncert dátuma: 2011. május 13.
Látogatók száma: 3.000
Jegyár: 36,00€ / 43,00€
Az Uriah Heep és a Nazareth régi barátok. A Manfred Mann’s Earth Bandet is szép emlékek fűzik a korábbi közös időszakokhoz az Uriah Heeppel, amikor színpadot kellett megosztaniuk. Sőt, az is megtörtént, hogy mindhárom zenekar ugyanazon a színpadon áll az Uriah Heep új turnéján. A Rockline korábbi beszámolójában, amely a Nazareth és az Uriah Heep 2011. május 12-i bécsi koncertjéről szólt, már említettük, hogy mindkét zenekarnak friss albuma jelent meg, és új európai turnén vannak. Mivel a két turné időben és helyszínekben is összefonódik, az Uriah Heep és a Nazareth megegyezett, hogy egyesítik erőiket, és egyes állomásokon ismét együtt lépnek fel. A Manfred Mann’s Earth Band ezzel szemben a másik két zenekarral ellentétben már jó ideje alkotói válságban van, és öt teljes éve nem adott ki új lemezt. Az utolsó pedig minden volt, csak nem méltó követője azoknak a műveknek, amelyeket a „Watch”, a „The Roaring Silence”, a „Solar Fire” és társaik határoznak meg…
Mindegy is, Leoben ezúttal az a szerencsés úti cél volt, amely mindhárom zenekart egy színpadra hozta egy kisebb, „Rock Classic Festival” nevű fesztiválon. Leoben kellemes, klasszikus, falazott osztrák kisváros a Mura partján. A főteret aznap gondosan körbekerítették, hogy semmiféle gazfickó ne csöppenjen be koncertjegy nélkül. Délután hat óra körül egy szlovén CCR-tribute zenekar kezdte melegíteni a jelenlévőket. Jól olvastad! Szlovének! Ezek a srácok már 2011. május 5-én is bemelegítettek nekünk a Nazareth villachi koncertje előtt. Nagyon találó választás, remekül illik a rocknagyok hármasához. Meggyőző játék és örökzöld dallamosság 40 percen át, aztán jött a következő, osztrák származású zenekar. Ők sajnos ezt már nem tudták hozni. Modern alter rockolás férfi és női vokállal! Egyiknek sincs egy szemernyi karizmája sem. Ha ez a két hang egy Pink Floyd-feldolgozással, az Another Brick In The Wall pt. II-vel nyitja a koncertet, az csak egyre vezet: befogod a füled (és a szemed). Egyszerűen. Időlopás a következő háromnegyed órára. Szerencsére ez alatt a helyszínen összefutottam még néhány bátor kalandorral és zenerajongóval, akik Szlovéniából eljöttek Leobenig, így kedves, nyolctagú szlovén zenei testőrcsapat gyűlt össze.
Valamivel nyolc után lépett színpadra a Nazareth. A Nazareth egy nappal korábban az ausztriai Bécsben újabb remek koncertet adott, amely bizonyította, hogy a legendák nem adják fel. A fiúk teljesen azonos repertoárral szolgáltak, mint előző nap Bécsben, mégis egészen új koncerthangulatot teremtettek. Ezúttal szabad ég alatt álltak, a helyszínt tribünökkel együtt mintegy 4000 főre rendezték be. Mivel tele volt, és a tér hosszúkás alakú, a hangzás kiváló volt. A zenekar ezekben az időkben is rendkívül népszerű Ausztriában, amit igazolt a zsúfolásig megtelt Villach, ahol önálló koncertet adtak, és az egy héttel későbbi, ugyanúgy tömött bécsi Gasometer is. Ezúttal is összeszedetten, erős fókusszal buzdította a közönség a legendás négyest, és a Nazareth éppen Leobenben adott olyan koncertet, amely a zenekarra jellemző csábító skót rock n’ roll egyedi karizmáján át közvetített érzések intenzitásában még az eddigieket is felülmúlta. McCafferty hangja kiválóan szólt. A keverőpultból érkező erős visszhangeffektek ellenére tudott recsegősen reszelős is lenni, és érzéki, végtelenül lágy is, amikor kellett. Persze Dan az a szereplő a Nazarethben, aki ma a zenekar hitelességének 70%-át a vállán viszi. A mérleg nyelvét a bécsi élményhez képest Leoben javára természetesen Jimi Murrison gitáros billentette át. Több mint remekül érezte magát a színpadon, a szólózása is ezúttal rendkívül sima és gördülékeny volt. Ezt különösen a Changing Times kinyújtott szólórésze és a Morning Dew záró szakasza bizonyította. A tiszteletre méltó felföldiek szarkazmusa ezúttal is teljes erővel működött, és ez adta a koncertjüknek azt a kívánatos zamatosságot és teltséget. A klasszikus hangzások kedvelői egyértelműen megkapták a magukét a Silver Dollar Forger, a This Month’s Messiah, a Hair Of The Dog és a Changing Times előadásakor, a szélesebb közönség pedig nem titkolta kitörő lelkesedését a vasból öntött Naz-repertoár kötelező örökzöldjeinél: Dream On, This Flight Tonigh, Love Hurts és Razamanaz. A zenekar remekül kihasználta a hatalmas színpadot, és egy óra tíz perc után köszönt el az alaposan felhevült közönségtől, amely nem tágított, még egy ráadást követelt. De az idő sajnos lejárt.
A legnagyobb érdeklődést a Manfred Mann’s Earth Band fellépése váltotta ki. Főleg azután, hogy a zenekar vezetője, Manfred Mann 2011. március 13-án hivatalosan bejelentette, hogy az új énekes Robert Hart. Robert Hart edzett énekes. Nyomot hagyott három Bad Company-albumon, és többek között a Coverdale-féle Whitesnake egykori tagjaival dolgozott együtt a The Company Of Snakes felállásában.
A Manfred Mann’s Earth Banddel nincs tréfa. Soraikban két kivételes zenei varázsló van. Az egyik a zenekar feje, Manfred Mann a billentyűk mögött és a tágas moog-improvizációkban, a másik pedig a klasszikus szakma egyik legkiválóbb gitárosa, igazi „virtuozo” úr, Mick Rogers. A Manfred Mann’s Earth Band az este legrégebbi zenekara a színpadon. Hogy leginkább azzal váltak híressé, hogy más előadók dalait, például Bruce Springsteenét és Bob Dylanét teljesen átalakították, és az intelligens improvizációs trükkök kidolgozott párbeszédein át szinte progresszív arculatot adtak nekik, az régi történet. Vagyis a Manfred Mann’s Earth Bandnek a „jazz” szó jelentése is igencsak ismerős.
A zenekar lényegében változatlanul hagyta a setlistet a 2009 őszi európai fellépésekhez képest, csupán a dalok sorrendjét keverte át kissé. Így az elején, amikor a fiúk nekiláttak a Captain Bobby Scoutnak, minden szem azon függött, hogyan fog énekelni nekünk Robert Hart. Úgy tűnik, az összeszokás elődjével, Peter Coxszal, akivel a Manfred Mann’s Earth Band 2009 őszén járta Európát, nem jött be. A inkább mozdulatlan Coxszal ellentétben Hart sokkal pörgősebb, mozgékonyabb színpadi frontember. Hangja jobban fekszik a kemény blues rock stílusnak, de persze Chris Thompson továbbra is pótolhatatlan a csapatban.
A Manfred Mann’s Earth Banddel való találkozás első meglepetését maga a főnök, Manfred Mann szolgáltatta: Dylan Father Of Day, Father Of Night című számának kiváló előadása végén a vállára akasztott billentyűvel lépett ki a színpadra, és Rogers mesterrel néhány látványos szólópárbajt vívott. A közönséggel szemben egyébként mindig tartózkodó zenekarvezető általában biztonságosan elbújva gubbaszt a billentyűk erődje mögött. Lehetőleg arcélével a közönség felé fordulva, mindig kalapban, és csak olykor teljes reflektorfényben. Most is így ment ez a fellépés során, ezért váltott ki hangos ovációt a közönségből, amikor átsétált társához, Mickhez a gitárhoz. A Father Of Day, Father Of Night még egyszer bizonyította Mick Rogers kivételes karakterét. Remek vezetőének a gitárostól és ismét kivételes hangkontroll a gitáron. Rogers néhány hangból igazi remekművet csihol ki az improvizációkban, amelyekben ügyesen és ravaszul (a hatalmas tapasztalat birtokában) szlalomozik az érzéki kifinomultság és az élesebb futamok között. Improvizáció par excellence, szikrázóan huncut szövögetéssel és a kiszámíthatatlanság elemével. Mindennel tehát, amiért az igazi Manfred Mann’s Earth Band-rajongó ezen az estén eljött a koncertre.
A zenekar meglepett még egy Springsteen-klasszikus beiktatásával, amelyet természetesen teljesen egyedi módon dolgozott át, és amelyet az előző európai turnén nem játszott. For You! Remek dal, amellyel a Manfred Mann’s Earth Band belépett a kötelező ráadásba, majd a kinyújtott Mighty Quinn következett, ahol Mick és Manfred ismét kicserélt néhány látványos szólófutamot, amelyek újra és újra elkápráztattak. A Manfred Mann’s Earth Band ismét kiválóan végezte a dolgát. A zenei gurmék számára, vagyis azoknak, akik szeretik az időnkénti zenei „csavarosságot”, ugyanakkor a dallamos élvezhetőség megtestesülését, a Manfred Mann’s Earth Band biztosan a koncertest csúcspontját jelentette. A hang? Egyedülálló!
Az Uriah Heep alig valamivel este tizenegy előtt startolt a színpadon. A Manfred Mann’s Earth Band hangolása és kalibrálása jóval tovább tartott a vártnál. 40 percig. Így a kis fesztivál még egy kicsit meghúzódott. Ez idő alatt sok felforrósodott és alkoholtól nehéz fej ténfergett és tántorgott a színpad előtt. Részeg nép tehát ekkorra bőven akadt, és nagyon vigyázni kellett, nehogy valaki véletlenül és akaratlanul „letaposson”, „feldöntsön”, vagy lelocsoljon alkoholos löttyel.
A felpörgött Heep, zsebében a frissen megjelent albummal, újabb kivételes fellépést produkált. A zenekarnak kifejezetten jól áll az utolsó két album stílusa, és a kompaktság, amelyet a csapat a színpadon elér az összes szereplő összehangoltságát tekintve, rendkívüli. Remek színpadi hangulat, a színpadi kémia teljes vágtában, a zenekar a megfelelő napi munkahőmérsékletre melegedve. A rögtön fülbemászó I’m Ready az új „Into The Wild” (2011) albumról megerősíti a többszólamú vokális harmóniák mesteri uralásának erős karakterét, a hangulat pedig intenzívebbé válik, amikor a fiúk rátesznek egy lapáttal a Return To Fantasy klasszikussal, majd jön utána még egy. A kacér Stealin’, amely végleg felébreszti a több mint három és fél ezer fős közönséget, és „rákényszeríti” a közreműködésre.
Tekintettel a még nagyobb látogatottságra és arra a tágas érzetre, amelyet a leobeni főtér ad, ez az élmény még inkább tele volt rockos dinamittal és színpadi robbanékonysággal, amellyel ezek a megbecsült urak manapság rendelkeznek. Mick Box mindenben magabiztos, a híres wah-wah pedálos játékának jellegzetes módján, a zenekar karizmatikus első torka és az arcán örök derűt viselő Bernie Shaw, a kiváló basszusgitáros Trevor Bolder, a háttérben (a felállásba) már alaposan beilleszkedett megvadult dobos, Russell Gillbrook és a sármos, ősz csábító, Phil Lanzon, termetre az Uriah Heep legmagasabb billentyűse. Habozás nélkül.
A Nail on the Head is, amelyben Bernie-nek a végén egy nappal korábban Bécsben hiba csúszott be, ezúttal tökéletesen szólt. Az új és a klasszikus anyag remek keveréke ismét egy szempillantás alatt előreforgatta az óra mutatóit. Itt van a „Demons And Wizards” (1972) két klasszikusa, a The Wizard és a Rainbow Demon, amelyek ismét kiemelkednek a repertoárból, valamint azok a pillanatok, amikor a közönség és a zenekar közötti kötelék még hitelesebben és intenzívebben összeforr (Gypsy, July Morning. Look At Yourself). Kemény, zajos, mégis végtelenül dallamos! A zárásban kötelező közös ünneplés a még kötelezőbb Lady In Black-re, majd a zenekar visszatér a színpadra, és maga mellé hívja a legfelhevültebb headbangereket, hogy segítsenek lehúzni a John Lawton-korszak egyetlen dalát a koncertrepertoárban, a Free N’ Easy-t. A Bird Of Prey-jel és az Easy Livin’-gel hajtja az Uriah Heep a koncertet a végére, amelyet egy újabb, klasszikus Heep-módra megkomponált kivonulás tesz teljessé a The Land Of Hope And Glory-val.
Kivételes koncertest. Három zenekar, három teljesen különböző koncertkaland és élmény. Mindegyiknek megvan a maga varázsa, mindegyik a maga nyelvén prédikál. Mindenképpen kötelező mindazoknak, akik szeretik a klasszikus hangzást, és akiknek számít, hogy 2011-ben is a szemük előtt játszanak azok a zenekarok, amelyek lábra állították a rockot. Az Uriah Heep, a Manfred Mann’s Earth Band és a Nazareth teljes erővel dacol az idővel, és állandóan kivételes formát tart a színpadon, ami szinte halhatatlannak tűnik. Persze van ebben egy csipetnyi túlzás, de elképesztő, mennyi igazság van ebben az esetben őseink régi mondásában: „Mint a bor! Minél öregebb, annál jobb!”
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist
NAZARETH:
1. Intro
2. Silver Dollar Forger
3. Big Dogz Gonna Howl
4. This Month’s Messiah
5. Dream On
6. This Flight Tonight
7. Radio
8. When Jesus Comes To Save The World Again
9. Changing Times
10. Hair Of The Dog
—ráadás—
11. Razamanaz
12. Love Hurts
13. Morning Dew
MANFRED MANN’S EARTH BAND:
1. Captain Bobby Scout
2. Martha’s Madman
3. Father Of Day, Father Of Night
4. Dancing in The Dark
5. Shake, Rattle & Roll
6. Blinded By The Light
7. Davy’s On The Road Again
—ráadás—
8. For You
9. Mighty Quinn
URIAH HEEP:
1. Intro
2. I’m Ready
3. Return To Fantasy
4. Stealin’
5. Rainbow Demon
6. Money Talk
7. Dobszóló
8. Nail On The Head
9. The Wizard
10. Into The Wild
11. Gypsy
12. Look At Yourself
13. Kiss Of Freedom
14. July Morning
15. Lady In Black
—ráadás—
16. Free N’ Easy
17. Bird Of Prey
18. Easy Livin’
Képgaléria







































