Imperial Never Say Die Club Tour (2010)
Helyszín: Gasometer / Bécs / Ausztria
A koncert dátuma: 2010. november 15.
Látogatók száma: 1500
Jegyár: 27€ (elővétel) / 30€ (a koncert napján)
Újra úton Bécs felé, de ezúttal egy a fiatalabb generációknak szóló zenei látványosságra. Miről van szó? A hagyományos Never Say Die Tourról, természetesen. Az idei program mindennél inkább a fiatalabb korosztályra szabva állt össze. A Gasometer ugyan nem telt meg teljesen, de rengeteg tinédzserarcot láttunk. Szlovéniából is érkezett egy szép csapatnyi lelkes rajongó.
Szóval… a kapunyitás 18:00-ra volt kitűzve, a shownak pedig 19:00-kor kellett volna kezdődnie a We Came As Romansszal. Legnagyobb meglepetésünkre a srácok már a koncertjük végéhez közeledtek, mire mi beértünk. Mit mond ez nekünk? Korai kezdést és szervezési hibát. Ez a hiba egész este elkísért minket, de valahogy túléltük.
Hogy ne ismétlődjön meg ugyanez, és ne szenvedjünk újra a szervezők balfogásától, ezúttal kicsit korábban mentünk be, hogy biztosan végignézhessük a brit Your Demise teljes fellépését. A WCAR-hoz hasonlóan az YD is korábban kezdett, de az elejét még elkaptuk. A tömeg megőrült, amikor megjelent az énekes, Ed Mcrae. Ugráltak, repültek a poharak, énekeltek, illetve inkább üvöltöttek, mint énekeltek. A Your Demise állítólag hardcore. Ezt még 4 évvel ezelőtt merném állítani, amikor még inkább underground voltak, és épp a pályájuk elején jártak. Mi történt azóta? A srácok eladták magukat a kiadóknak, és legfeljebb popcore-t csinálnak, ha lehet így nevezni. Maga a show teljes csalódás volt. Az albumokat hallgatva az ember még elég jó véleményt alkot róluk. De amit élőben kaptunk, az igazi csőd volt. A lelkes rajongók (akik 16 évesek vagy fiatalabbak) a hetedik mennyországban voltak a hőseik láttán. Nem vehetjük rossz néven nekik, hogy nem értenek a zenéhez. Végül is itt trendről és stílusról van szó. Egyszóval… a félórás kínlódás után, amit hardcore-nak hívnak, végre megértük a végét.
A szünet több mint jól jött, és egy pohár víz megváltás volt a szomjúságra. Mivel nem volt más dolgunk a következő banda felállásáig, azt figyeltük, hogyan rohangál mindenki lelkesen az egyik merch-pulttól a másikig. Mintha maga Lucifer szállta volna meg őket, úgy siettek vásárolni. A divat itt kulcsszó.
Eljött az idő, hogy újra belépjünk a terembe, és megint ugyanaz történt. Korai kezdés, és lemaradtunk a német War From A Harlots Mouth első számáról. De nem baj. Nem tudom, hogyan írjam le a zenei stílusukat, de minden tekintetben jobbak voltak az YD-nél. Valamiféle metalcore, mindennel keverve, ami csak a kezük ügyébe került, jobb hangulatot teremtett. Ahogy a mai core-előadók (énekesek) többségére, az ő csalogányukra is az volt jellemző, hogy meglehetősen lesoványodottnak nézett ki. Mire számíthatunk? Nagyon jó, torkaszakadtából üvöltött vokálra és gyengébb mély énekre. De ahogy mondtam, így is jobbak voltak a briteknél. Ami viszont a legjobban meglepte a közönséget, az a kérdés volt: miért a WFAHM a harmadik, és miért nem az első? A válasz egyszerű. Az ismeretség és az együttműködés a hozzájuk közel álló Imperial Clothinggal. Az IC szintén Németországban székel, ahonnan a WFAHM is jön. Érdekes infó, nem? Szóval… nekik is jutott fél óra, lassan lejárt az idő, és be kellett fejezniük. Megkapták a megérdemelt tapsot, és békésen, mosollyal az arcukon léphettek le a színpadról.
Megint szünet, és egy pohár víz, hogy megnedvesítsük kiszáradt szánkat. A rajongók rutinja újra ugyanaz volt, csak az arcok mások. A merch-pultok ostroma. Rajta, népek!
A terembe lépve megint ugyanaz, de ez már szokássá vált. Természetesen korai kezdés. Ezúttal egy amerikai formáció, az Emmure vonult a színpadra. Jó hangzás, ütős zene és ugyanilyen ütős ének. Minden szép és jó volt, amíg az egész nem kezdett egyformán szólni. Az egyhangú zenétől, amelyben csak 2-stepet lehetett hallani, a pillanatokra beúszó kis rappeléssel együtt, a hallgatók arcára komoly, unott kifejezés ült ki. Csak azok élvezték, akik mosholtak és hardcore-táncot jártak. Amekkora volt a lelkesedés, akkora lett a csalódás is, és mi már csak a végét vártuk. Nagy örömünkre gyorsan befejezték, és megnyugodtunk.
Kimentünk beszélgetni egy kicsit, és megint egy kör vizet ittunk. A merch-pultok ostroma még mindig tartott. Semmi változás.
Ezúttal a kaliforniai Bleeding Through következett, akik jobbak és tapasztaltabbak minden náluk korábban játszó banda közül. Ezért sietve visszamentünk a terembe, és lám, micsoda meglepetés: nem késtünk le semmit. Elfoglaltuk a helyünket, és megvártuk, hogy a srácok és a lány a színpadra lépjenek. A zene beindult, és idővel kijött a kicsi, de kigyúrt énekes, Brandan Schieppati is. A közönség megőrült, különösen a női rész. Melyikük tudna ellenállni egy igazi amerikai kockahasnak? De ahogy tele van az izomzata, olyan tele van a hangja is. Amikor ő üvöltött, üvöltött a közönség is. Amikor tiszta éneket hallatott, a publikum ugyanezt tette. De nemcsak Brandan kapta mindenki figyelmét. A basszusgitáros, Ryan Wombacher is megkapta a maga öt percnyi hírnevét, amikor valamiféle zenés-karatés mozdulatokat mutatott be. És nem hagyhatjuk figyelmen kívül a metal egyik szépségét sem, aki nemcsak a BT-t, hanem az egész metalvilágot díszíti. Marta Peterson néven ismert, és az a dolga, hogy szép legyen és billentyűzzön. Az is érdekes, hogy magasabb a zenésztársainál. Hogy ne térjünk el a lényegtől… a banda remekül játszott, és 45 perc kevés volt, ha engem kérdeztek, meg sok mást is. De minden jónak vége szakad, és a BT is befejezte, kapott tapsot, füttyöt és ötperces üvöltést: „We want more!”
Újabb szünet, a fiatalok újabb rutinja, aztán megint jött az idő, hogy belépjünk a terembe.
Ezúttal a Comeback Kid várt ránk, akik meglepő módon pontosan akkor kezdtek, ahogy ki volt írva. A zenéjük azonban kissé más, mint amit azok a bandák játszanak, akikkel együtt turnéznak. 3 számot megnézni bőven elég volt ahhoz, hogy képet kapjak a zenéjükről és a színpadi produkciójukról. A zene, ami a punk rocktól a thrash metalig mindent összeszed, és a metalcore-vokál egyszerűen nem illenek össze. Mit mondjak? A hang rendben volt, a világítás is. A fellépés sem volt rossz, de a zene volt az a tényező, amely sokakat kiűzött a teremből a friss levegőre, egy félórás vitára és csevegésre a teremben látottak benyomásairól.
Fél óra után a közönség tömegesen megrohamozta a dohányzót, és tudtuk, hogy a Comeback Kid végzett. Végre!
Hogy le ne maradjunk semmiről, azonnal visszamentünk a terembe. A színpadon az utolsók álltak! Az est sztárjai, a Parkway Drive. Amíg a színpadi díszletüket építették, a háttérben a Slipknot zenéje szólt, ami igazi hangulatot teremtett a zenekar fellépése előtt. A várakozás azért elég hosszú volt, mielőtt végre megjelentek a színpadon. Jó egy félóra. Végül az ausztrálok a kívánt helyen álltak. A fények kialudtak, és a terem sötétbe burkolózott. Csak a közönség lelkes „üvöltését” lehetett hallani, amely majdnem belehalt a türelmetlenségbe. De végül megvárta a hőseit, és elkezdődött a „moshpit”. A több mint lelkes Winston McCall úgy lengette a mikrofonját, ahogyan csak egy igazi lovag lengeti a kardját. A metalcore-juk dallamossága és Winston hangja a tömeget „circle-pitbe” és tömeges ugrálásba hajtotta. A koncert közepe táján Winston hozott egy amerikaifutball-labdát, belehajította a közönségbe, és azt mondta, hogy aki elviszi a merch-pulthoz, 50 euró készpénzt kap. Egy szerencsés osztrák megcsinálta, és amint megkapta a pénzt, azonnal fizetett egy kör sört a haverjainak. Hogy pedig ne maradjanak üres kézzel, Winston még két felfújható labdát dobott a tömegbe, amelyek amúgy a strandra valók. Nem sokkal később a banda lement a színpadról, és megváltozott a díszlet. Pálmafákat hoztak ki, a háttérben a kulisszák is mások lettek, tengert és naplementét „rajzoltak”. Vagyis strandolós hangulat. A színpadról nem hiányzott egy felfújható csónak sem, amelybe egy szerencsés kiválasztott beugorhatott a közönségből, és evezni kezdhetett a tömeg felett. Öt percig bírta, aztán elsüllyedt az őrjöngő közönség tengerében. De ahogy a Parkway Drive-ról köztudott, a koncert hamar véget ért, és a publikum láthatóan csalódott volt. A Parkway Drive fellépése jó volt! Minden rendben, csak a számok kiválasztásában lett volna még tartalék. Árnyékot főleg az új album dalai vetettek a koncertre, amely nem éppen nőtt a hallgatók szívéhez. A rajongók öröme ennek ellenére nyilvánvaló volt. A „szörfös” fiúk meghajoltak, és megköszönték a közönségnek, hogy ilyen sokan eljöttek.
A teremből kijutni kicsit tovább tartott, mert a kijáratnál nagy tömörülés alakult ki, 1500 fej egyidejű nyomása alatt. Az idei turné tehát nem múlta felül a lelkesedést, amit 2009-ben, és még előtte, 2008-ban sikerült elérnie.
Mégsem mondhatjuk, hogy bármiben is rossz lett volna. Ahogy a közismert mondás tartja: „A lesson lived is a lesson learned”. Ez minden bizonnyal jó értelemben vett lecke volt.
fotók: Tjaša Saje
Setlista
PARKWAY DRIVE: 1.Samsara 2.Unrest 3.Idols and Anchors 4.The Sirens’ Song 5.Sleepwalker 6.Dead Man’s Chest 7.Deliver Me 8.The Cruise 9.Home Is For The Heartless 10.Guns For Show, Knives For A Pro 11.Romance Is Dead 12.Set To Destroy 13.Carrion 14.Boneyards
Képgaléria



























