Az újromantika aranynapjainak reformációja (2010)

0 7

Szerző: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Dom sportova (nagycsarnok) / Zágráb / Horvátország
A koncert dátuma: 2010. február 27.
Látogatók száma: 5500
Jegyár: 49,38€ (küzdőtér) / 42,54€ (lelátó)

A rockjelenlétet „sújtó” újraegyesülések sorában, amelyek a dicsőség felhőin lebegő ifjonti tapasztalatlanság vad napjainak nosztalgiáját akarják felidézni, a „kijózanodás és földreszállás szakaszának” végét megértük a nyolcvanas évek újromantikus hullámának talán legtipikusabb képviselőinél is. Spandau Ballet. Ők is „boyband”-szépséggel támogatták meg a zenei tehetségüket a piacon. Ennek makulátlanságát ravasz lépésekkel fokozták a kötelező „glam-smink” maszkabállal, de az sosem fedte el a csapat magasra hangolt eleganciáját és úri bájt – a nyolcvanas évek új hullámos korszakának tipikus képviselőiét.

Az eredeti felállásban újra összeállt együttes koncertjei iránti érdeklődés – a banda a feloszlás utáni 19 év elteltével először 2009 őszén lépett újra Nagy-Britannia színpadaira – bizonyította, hogy az emberek még nem felejtették el a „balettrockot”. A londoni O2 arénát például mindössze 20 perc alatt eladták. Pedig az a csarnok jóval nagyobb egy átlagos szlovén koncerthelyszínnél, 23.000 embert képes befogadni.

Nos, az öreg európai kontinens nem Nagy-Britannia. A Spandau Ballet elhatározta, hogy a többi európai országban is megtartja „The Reformation” turnéját, így nem Ljubljanában, hanem Zágrábban találkozhattunk velük. 21 évvel azután, hogy harmadszor és utoljára felléptek Ljubljanában. És a kilátások? Este nyolc óra körül a lelátók szépen megteltek, a rendelkezésre álló ülőhelyek 70%-áig. Többet amúgy sem nyitottak meg, tehát az ülőhelyek gyakorlatilag tele voltak. A lelátók felé özönlést a jegyárak különbsége okozta: a küzdőtéri jegy 50,00€-ba került, a lelátói 7,00€-val kevesebbe. Ennek ellenére a küzdőtér is percről percre telítődött, így mire fél kilenckor kirobbantak a Spandau Ballet tagjai, a Dom sportova nagycsarnoka igazi mulatóhellyé vált, amely lázasan várta a maga trubadúrjait.

A közönség a Spandau Ballettel együtt öregedett meg. Az 1960 és 1980 között született évjáratok, és az 1970-es évszám aranymetszése hozta el a rajongók zömét, még a tinédzserkorból. Egy, az oszlopsor magasságában és hosszában végigfutó függöny takarta az első perceken át a színpadot, amelyre rövid életrajzi filmet vetítettek az együttesről. Minden szem a függönyre szegeződött, és követte a Spandau Ballet archív felvételeinek képkockáit. A várakozásoknak megfelelően a női közönség soraiból rögtön felszállt néhány mély sóhaj. A függöny hirtelen eltűnt, és a látogatók előtt kirajzolódott a híres kvintett, teljesen a színpad előterében, néhány kisebb „villogó” szűkös fényében! A közönség sokkot kapott! A csarnokban hatalmas ováció tört ki!

A nyitás nem is lehetett volna jobban kitalálva. A Spandau Ballet egyenesen a pályafutása kezdetére lőtt vissza minket a To Cut A Long Story Short és a Freeze slágerekkel. Rock, punk és primitív szintetizátorhangok keveréke, táncos, „Gary Glitter-féle kuc-kuc” ritmusalapon. A szintipop, vagyis az újromantika alapja. A zenekar fő szerzője és gitárosa, Gary Kemp a billentyűk mögött, valamint az ütőhangszeres és szaxofonos Steve Norman a gitárnál vitte el a figyelem nagy részét, hiszen nem látod őket mindennap billentyűzni (Kemp) vagy gitározni (Norman). A Spandau Ballet tulajdonképpen így idézte meg Zágrábban zenei pályafutása első lépéseit. Ennek megfelelően a kezdeti hangulatot a szándékosan halovány, minimális színpadi világítás is fokozta.

A kiöltözött fiúk, akiket mindig a nagy elegancia bája és a színpadi játék, a show-elemek esztétikus kombinálásának érzéke kísért, a drága ruhák divatkonfekciós trendjével (jó reggelt, Bryan Ferry!), csak a harmadik számnál, a Highly Strungnál foglalták el megszokott helyüket a színpadon. A versszakban kiemelt gitármintával megszólaló dal a sok más közül ezt is megerősítette: a zenekar a pop-rock vizekre evezett, egyre gyakrabban adagolva a szelíd soul frizurát, főleg Tony Hadley hangszíne és énekstílusa miatt. Itt a színpadot teljes fényözön árasztotta el, átmenetekkel, a reflektornyalábok pajkos játékával, többségében kék, zöld és fehér fényben.

A banda trükkös. Magabiztosságával és önbizalmával megbűvöl. A srácok egyedülállóan ötvözik a színpadi játékot és az anyag brilliáns előadását. Tony Hadley, aki nem titkolta, hogy a zenekaron kívül töltött évek alatt tekintélyes dupla állra tett szert, még mindig kiváló énekes és egyben olyan bájgúnár, aki hatásosan tud a hölgyek lelkébe fújni. A közönséggel a bevált szemkontaktussal és fertőző mosolyával könnyedén lebontotta a közönség felé húzódó gátat, és bekopogott az elkényeztetett, igényes szívekhez – a lányokéhoz, az élettársakéhoz, a feleségekéhez. Az érzelmek tarsolyán át, a gyakran álmodozó romantikus hangulatban való hajózás élvezetét – amelyet Steve Norman erotikus szaxofonja tovább erősített – a klasszikusok refrénjeinek közös éneklése kísérte: Only When You Leave, I’ll Fly For You, Round And Round, Through The Barricades, Lifeline, Chant No 1, True, majd különösen a ráadásban a Fight For Ourselves, és az a dal, amelyet azok is ismernek, akik még mindig nem tudják, hogy a Spandau Ballet játssza, olyan örökzöld. A Gold!

A Kemp fivérek, Martin és Gary szemérmetlenül mutogatták a homlokukat, amely az elmúlt 20 évben néhány centivel magasabbra nőtt. Mindketten ma is mozgékony színpadi játékosok, de Gary mégis a testvére elé került a figyelem terén, amikor főleg a számok végén, Steve Norman szaxofonjának társaságában néhány szólókirándulásra indult. Nem túlzásba vitt, de jól adagolt, a színpadi hangulatot színesítő szándékkal! Ilyen volt az I’ll Fly For You elnyújtott záró része, amely emlékeztetett rá, hogy a Spandau Ballet nemcsak a kereskedelmi sikereiről ismert kvintett, hanem zeneileg is elsősorban kiváló hangszeres játékosok együttese.

A nyolcvanas évek aranykorának szentimentális illatát és az ebből fakadó édes nosztalgiát főleg a Round And Round klasszikus idézte fel. Elsősorban a háttérben álló óriási kivetítőn futó filmnek köszönhetően, amely a dal előadása alatt az együttes nyolcvanas évekbeli pályafutása csúcsán készült képeit fűzte egymás után.

A Spandau Ballet tavaly októberben új albummal erősítette meg a visszatérését a színpadra: ez a „Once More” (2009). Ezen némileg átstrukturált hangszerelésben kínálták a klasszikus slágereket, valamint a nyolcvanas években megjelent albumok többi, „kevésbé ismert” reguláris stúdiószámát. Erre a különleges kiadványra, amely otthon megvan főleg minden igazi rajongónak, két teljesen új dalt is felvettek. Az egyiket, a Once More-t Zágrábban is eljátszották. Annak ellenére, hogy húsz évvel később született, nem lehetett szabadulni az érzéstől, hogy a Spandau Ballet az új időkben is teljes tüdőkapacitással lélegzi a nyolcvanas éveket. Az eredetik finomabb változatait kapták a „fellazított” hangszerelésű dalok is: a Love Like Diamond, majd a „Parade” albumról főleg az Always In The Back Of My Mind és a With The Pride páros. Az utóbbi előadásakor csak Gary és Tony maradt a színpadon. Gary kezében az akusztikus gitár sejtette, hogy a Through The Barricades szupersláger lapul a sarkon. És valóban. A sláger előadásának első részében az énekes és a gitáros még kettesben állt a színpadon, aztán lassan beszálltak a többi zenekari tagok is. Az igazi hangulati ugrást a vezérmotívum átváltása hozta a „Oh, turn around and I’ll be there…” sornál, ahol a kabarékék helyét igazi fényvillanás vette át a csarnokban, megtámogatva a kvintett egységes ütésével, amely új hangulat felé röpített minket, és a dal dinamikusan hullámzó folytatásába. Ezek azok a pillanatok, amelyek bizonyítják, hogy a Spandau Ballet ügyes mesterek, akik minden kínálkozó alkalmat ki tudnak használni, és a színpadi színház és a szórakozás elmélyítésére fordítani.

Hadley az egyik szünetben szóba elegyedett a közönséggel, és bocsánatot kért tőlük, hogy több mint 20 évet kellett várniuk, mire a Spandau Ballet újra visszatér ezekre a koncertszínpadokra! Tony fenomenálisan énekelt. Azokban a pillanatokban, amikor a zenekar megmutatja az erejét, kompakt és dallamilag tökéletes, természetesen csengő hangzásfigurákat fűzve egymás után, a hangja különösen csábító és intenzív az érzékiségében. Tehetségét és színpadi alakjának karakterét minden pillanatban megkoronázta átgondolt színpadi mozgással és átélt énekkel, amelyben nem kerülte meg a soul artikulációk rá jellemző pecsétjét. Éppen ez határozza meg különösen az egyedi vokális megközelítését. Némi gondot okozott neki a reflektorok alatt keletkező hőség. Az izzadság patakokban folyt az arcáról, és a férfinak többször alaposan meg kellett törölnie a szemét, amelybe kíméletlenül belemart a csípős só. A koncert végén a közönségtől egy csomag zsebkendőt kapott, amit teátrálisan használt is, és ez a csarnokban nevetésrohamokat váltott ki.

A Spandau Ballet főleg a második részben fokozta az előadását, slágert slágerre halmozva. Amikor visszatértek a színpadra, és a Fight For Ourselves-szel talpra állították a közönséget, világossá vált, miért van John Keeble háta mögött egy óriási gong. A vadember a szám záró részében majdnem ledöntötte a gongot az állványról, annyira belelovalta magát az ütlegelésbe. Tony Hadley a pajkos Keeble-t „Mr. Yankeeman”-ként mutatta be, valószínűleg azért, mert a kvintettből egyedül ő visel „jeans” nadrágot a színpadon. Keeble úgy folytatta a színházat, hogy a Fight For Ourselves lezárása után végigheveredett a dobemelvényéhez vezető lépcsőn, és ott mozdulatlanul feküdt a Gold nyugodt, bevezető részében, míg Gary Kemp rá nem kérdezett: „John? Még élsz?”. A Gold előadása természetesen külön fejezet volt. Ebbe utoljára, mennydörgő hangon bekapcsolódott az egész csarnok. A kiegészítő ütőhangszeres effekteket, amelyekhez Normannek legalább még egy pár kézre lett volna szüksége, egy további billentyűs csalta elő a billentyűkön.

Az együttes csúcshangzást és csúcsszínvonalú színpadi show-t nyújtott, és ezzel megerősítette, hogy semmiben nem tagadta meg a zenei gyökerei eredetét, ahogyan azt a nyolcvanas évek életműve jellemzi. Hibátlanul. A színpad is nosztalgikusan idézte a nyolcvanas években használt színpadi konstrukciók elemeit. Extra talapzatok, lépcsőfokok, korlátok. Egy és háromnegyed óra teljes együttlét a Spandau Ballet legnagyobb slágereivel elérte a célját. Megerősítette, hogy a Spandau Ballet olyan, mint a jó bor, amely az évekkel érik, és egyre jobb és jobb lesz.

A nyolcvanasoknál jobb már nem lehet. Amit láttunk, az a rejtett vágyakozás egy pillanatnyi felvillanását vázolta fel előttünk, amelyhez az emlékek húsz év távlatából is eleven szálakkal kötnek minket. Egy pillanatra az illúzió valósággá vált! A Spandau Ballet még egyszer feltámadt, mint a főnixmadár a hamvaiból, a nyolcvanas évek hagyatékának romjain. Az idő hát megállt a Spandau Ballet számára. Tökéletes balettfordulatok, a réges-régi korszak reformációjának selyemszálába burkolva. Egy korszakéba, amely csak azokban a pillanatokban él, amikor vele együtt életre kel a Spandau Ballet színpadi mágiája. Reméljük, hogy minél gyakrabban.   

fotók: Bojan Horvat

Setlist

1.To Cut a Long Story Short
2. The Freeze
3. Highly Strung
4. Only When You Leave
5. I’ll Fly For You
6. How Many Lies
7. Virgin
8. Love Like Diamond
9. Once More
10. Round and Round
11. Always in the Back of my Mind
12. With the Pride
13. Through The Barricades
14. Instinction
15. Communication
16. Lifeline
17. Chant No. 1/Paint Me Down
18. True
—ráadás—
19. Fight For Ourselves
20. Gold

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik