Nine Below Zero ezúttal térdre kényszerítette a Jamski dvorecet (2010)
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Jamski dvorec / Postojna
A koncert dátuma: 2010. 01. 20.
Látogatók száma: 300
Jegyár: 14 €
Legyünk kegyetlenek! A postojnai blues fesztivál harmadik felvonása Ana Popović fellépése után (RockLine-beszámoló itt) végre egy régóta várt földetéréssel szolgált, ami megnyugtatta a szemet, a főszót pedig – ahogy egy jó zenéhez illik – visszaadta azoknak az érzékeknek, amelyek elsődleges feladata a hanghullámok érzékelése! A brit blues-rock hősök, a Nine Below Zero fellépése a történések középpontjába újra a zenét tolta, mint a művészi kifejezés egyik legfontosabb formáját. Itt nincs helye a médiapompa burjánzásának, a sminkcsatának vagy bármiféle hozzá hasonló színpadi giccs csillogtatásának. A dolog roppant egyszerű. A Nine Below Zero esetében csak az számít, hogy a színpadi jelenlét puritán, minden sztárallűrtől mentes, a zenei minőség vitathatatlan, a karakter pedig adott. Ez a kombináció a siker záloga.
A Nine Below Zero egy tapasztalt zenei csődörökből álló kvartettként mutatkozik be, akik nem vesztegetik az időt üres szószaporításra. Ehhez bizonyára köze van annak is, hogy az urak évtizedek óta, sűrű orrszőrzeten át, pimaszul szívják magukba a blues gőzeit, amelyeket az évek során sikeresen megszelídítettek a népszerűbb zenei fogások felismerhető ízeivel. Ez úgy hangzik, mint egy tökéletes recept egy őrült zenei élményhez, és a Nine Below Zero kétségkívül a megfelelő cím hozzá. Dennis Greaves és Mark Feltham a Bluesiana (RockLine-beszámoló itt) és Piran (RockLine-beszámoló itt) után Postojnában is meggyőzött első osztályú, bluesra épülő dallamos játékával, amely szemcsézettségében és pikantériájában felveheti a versenyt a műfaj legmeggyőzőbb alakjaival. Persze nem szabad megfeledkezni a Nine Below Zero négyesének másik feléről sem, amely semmivel sem kevésbé impozáns, sőt, a mohó blueses tartalmak szüntelen szállítása közben a zenekar terheinek zömét viseli. A Nine Below Zero rendkívüli zenei összeforrottságának forrása a kompakt ritmusszekcióban rejlik, amely névről valószínűleg a zenekar legismertebb része is. Gerry McAvoy és Brendan O’Neil alkotja, két régi cimbora, akikre még emlékezhettek abból az időből, amikor egyik legvonzóbb, bluesos beállítottságú formáció ritmikus fogaskerekeit hajtották, a zenei üzenet hitelességét tekintve pedig valószínűleg a blues-rock gépezet mind a mai napig kihívatlan hírnevű alakulatáét. Persze a Rory Gallagher-féle legendás együttesről van szó. Gerry és Brendan újra megmutatta, hogy a legapróbb részletig ismerik egymást. Az egyikük bármilyen kiszámíthatatlan fordulatát azonnal, mégis spontán módon követte a másik reakciója, és fordítva. Félre a túlzott ritmikai játszadozással, a duó végig meglehetősen alapozó maradt, ami persze érthető. Dagadó, ennek megfelelően gyorsan ragadós ritmikai tökély, kétes erkölcsi értékekkel, amely mögül szívesen kikandikál a nélkülözhetetlen ősi nyersesség is, és nem rejti el a képességét, hogy a hallgató epekövét hevesen megforgassa! A duó, amelyet egy púpozott adag kiválóan visszafogott kísérővokál is övezett, ebben a stílusban szolgáltatta az egységes zenei alapot, amelyen Dennis és Mark gondtalanul brillírozott, mindketten a saját fegyverükkel.
A Nine Below Zero mintha a koncertszínpadokra született volna. A rock, a blues és a boogie elemi keveréke, amely nem titkolja kacérkodását az 1980-as évek elejének újhullámos zenei trendjeivel, egy energikus műfaji hibrid, amely folyamatosan lélegzik és növekszik, és minden lépésnél nagy sugarakban szívja magába a közönség figyelmét. A teljes színpadi történés az energikus Dennis Greaves diktátumát követi, aki kiváló gitáros, meglehetősen reprezentálható énekhanggal, és látható erőfeszítés nélkül uralja az olyan vasalt klasszikusok karakterét is, mint az „On The Road Again”, az „I Can’t Quit You Baby” vagy Walker „Call It Stormy Monday”-je. Az estére összeállított Nine Below Zero-repertoár zöme egyébként saját szerzemény volt. Különösen élénk volt a hangulat a legutóbbi album dalainak bemutatásakor, ahol az energikus Mark jóvoltából az „I’m So Alone” járt az élen. Mark szájharmonikajátéka kiváló, nem annyira látványos, mint inkább alapozó, érzelmekkel teli és hangsúlyos karakterű, de mindenképpen éppen megfelelően fűszerezett Dennis Greaves kifejezésmódjához, aki hosszában-keresztben ropogott az impulzívan tálalt gitáros csavaroktól. Ebből a szempontból a csütörtök esti koncerten nem volt szebb a „Ridin’ On The L & N” első osztályú előadásánál, ahol Dennis és Mark lelkes ráhangolódással dobálta egymásnak a pajkosan kitalált frázisokat és motívumokat (Dennis ez alkalomra még a Clapton-féle Crossroads néhány morzsáját is megengedte magának).
A Nine Below Zero fellépése kétségkívül kiemelkedő volt, legalábbis ami az Alpok napos oldalán a koncertkultúrát illeti. A beleélő, a legapróbb részletig összecsiszolt színpadi játék, amelyet ráadásul kiváló hangzás és komoly közönségsiker kísért (ilyen körülmények között a remek hangulat természetesen nem maradhat el), olyan erényei az estének, amelyekre bátran lehet építeni Postojna összes jövőbeli kalandját. Végül érdemes néhány dicsérő szót szólni a fesztivál programvezetéséről is, amely a postojnai események tartalmi menetét az idei szezonban merészen faragja vonzó zenei nevek fellépéseivel, aminek köszönhetően a havi leereszkedések Postojnába egyre várósabbak.
Fotók: Mojca Perdih
Képgaléria



















