Szerző: Urban Bolta
Fotók: Urban Bolta
Helyszín: Športova hala Pasienky / Pozsony / Szlovákia
A koncert dátuma: 2009. 11. 18.
Látogatók száma: 5000
Jegyár: 25€ / 29€
A legendás Vincent Damon Furnier koncertje abba a kategóriába tartozik, amelyre minden hard rockernek ott kell lennie a „kötelező” matricának. Természetesen Alice Cooperről beszélek, arról a művésznévről, amelyet Vincent réges-régen, valamikor a múlt század hatvanas éveiben vett fel. Eleinte Alice Cooper group néven a hetvenes évek elején a korabeli horrorfilmek stílusában megálmodott rémisztő jelmezeivel tökéletesítette Arthur Brown úttörő stílusát, a „Love it to Death”, a „School’s Out” és a későbbi lemezek révén a shock rock vezető erejévé, az évek során pedig az amerikai rockzene ikonjává vált. Tavaly München-ben még össze lehetett futni vele, ahol a Whitesnake-kel közösen mutatta be a frissen megjelent „Along Came a Spider” albumot. Az albumot népszerűsítő turné véget ért, és hogy Alice Cooper ne unatkozzon, rögtön nekivágott egy újnak, amelynek a Theatre of Death nevet adta. A nyár végi-őszi ausztrál és amerikai szakasz után a „halál színháza” Európába is megérkezett, Pozsonyba pedig minden idők első alkalmával – viszonylag távoli hely, de a „bűntény színhelyéhez” még így is a legközelebbi város. A városban töltött pár nap alatt mindössze két plakátot láttam, amely Cooper fellépését hirdette, úgyhogy valamiféle eufóriának se híre, se hamva nem volt. Mivel nem ismerem a szlovák koncertszokásokat, a koncert reklámja pedig sehol sem volt, nagy kérdés volt számomra, hány embert vonz majd az esemény. A végén a szám egészen szép lett: a pozsonyi külvárosban álló, szépen kialakított Pasienky sportcsarnok kielégítően megtelt.
Mielőtt Pozsony először átélhette volna Cooper előadását, a 30 percnyi dicsőség a cseh metalosoké, az Evarest együtteséé volt, akik ugyanezt a feladatot már Szlovákia keleti felében is ellátták, hiszen Alice Cooper a pozsonyi fellépés előtti napon Kassán lépett fel. Az Evarest messze van a saját stílusától – a női énekes zenekarok recept szerint játszanak, amelyek a Nightwish sikere után úgy szaporodtak el, mint gomba eső után. Két gitáros heavy metal alap, elárasztva női vokállal és dallamos refrénekkel: ezekre építenek az Evarest tagjai, de a tömegre nem tettek túl pozitív benyomást.
Iskolacsengő intróként, most aztán tényleg kezdődik! Elindult az előadás, a történet. Alice Cooper az a személyiség a rocktörténelemben, aki a zenéjét a színpadra vitte, és ott lélegzetelállító előadásokat teremtett és rendezett, amelyek nem egyszer sokkolták a közönséget. A pozsonyi történet a School’s Out slágerrel kezdett szövődni, amelynek már a nyitásnál az a dolga, hogy megmelegítse a tömeget; a banda ezzel a húzással eléri, hogy a kapcsolat a közönséggel rögtön megvan, nem csak fokozatosan, a fellépés során alakul ki, ahogy az nem egyszer történni szokott. A színpadi felállás pompás volt – magasan a levegőben Jimmy DeGrasso dobfelszerelése, amelyhez mindkét oldalról lépcső vezetett, a levegőben pedig díszletként óriási, különböző távolságban lógó betűk függtek, amelyek a színpadhoz egy harmadik, mélységi dimenziót adtak hozzá. Micsoda dinamika a színpadon! Elsősorban a jobb oldalon álló szólógitáros, Keri Kelli (ex-Pretty Boy Floyd), valamint a színpad bal oldala, vagyis a másik gitáros, Damon Johnson (Brother Cane) és a basszusgitáros, Chuck Garric (ex-Dio, ex-L.A. Guns..) szüntelenül helyet cserélnek, tempót váltanak, az instrumentális részeknél összeállnak, és „Iron Maiden-es” romboló gitárerőt hoznak létre, amikor pedig kell, helyet csinálnak a munkáltatójuknak, és látszólagos sötétben játszanak, miközben minden szem Alice Cooperre szegeződik. Talán épp a gitárosok állandó mozgása az oka, hogy az összhangzatos vokális feladataikat kicsit gyengébben oldották meg: mint a tapasztalatlan kiskacsák, messze álltak a mikrofonoktól, és határozottan túl halkan lehetett őket hallani – ez történt például a Devil’s Blood alatt. A hatalmas koncerttapasztalat alaposan megedzette Alice Coopert, a bácsi pontosan tudja, hogyan kell a kedvében járni a közönségnek. A színpadon színész szerepébe bújik, akit néhány fős kísérőcsapat segít, és együtt írják a történetet, amelybe a néző, pardon, a hallgató belecsöppen, és csak a koncert végén felgyulladó fények ébresztik fel és józanítják ki. A történet ütős számokból áll, nehéz gitárvonalakkal, amelyek a színpadon drámai pillanatokká válnak, valamint balladisztikus, bluesos rockindulókból, amelyek oldják a tempót, és gondoskodnak egy kis „pihenőről”, szünetről a történetben. Van még néhány hosszú instrumentális rész, ahol a zenészek kerülnek előtérbe: amíg Cooper nincs a színpadon, kilépnek az árnyékából, és kapnak pár pillanatot az önreklámra. Igazi balzsam a fülnek Kelli gitáros, akinek a heavy rock szinte testre szabott, karizmája pedig háttérbe szorítja Cooper többi bérzenészét. Alice Cooper a hatvanas éveiben járva már nem éppen fiatal, ami az énekhangján hallatszik, de a fellépés színpadiassága álarcot kínál neki, hogy az énekvonalakat kedve szerint változtathassa, és az éppen zajló színpadi eseményekhez igazíthassa – ezt a ravasz taktikát ügyesen kihasználja, ami egy-egy pillanatban egészen jól is kijön!
A setlist mélyen a hetvenes évekbe merült, a gerincét a Love It to Death (1971) és az Alice Cooper Goes to Hell (1976) közötti dalok adták, ami az amerikai rocker minden rajongójának igazi csemege volt. A magot a (akarod, nem akarod, kötelező) kilógó slágerrel, a Poisonnel és néhány újabb számmal fűszerezték – a Wicked Young Man, a Dirty Diamonds és a Vengeance is Mine az egyetlen a tavaly megjelent Along Came a Spiderről. Valójában a lejátszott set a hetvenes évek „best of”-ja volt.
Micsoda „show man” tud lenni ez a Cooper! Tényleg nem meglepő, hogy egykor beletenyerelt a konzervatív honfitársai orrába, hiszen a színpadon olyan lélegzetelállító előadást ad, amitől az ember minden szőre égnek áll! A koncerteszközök választéka nagyon színes, a mulatságosabb lufiktól a kevésbé mulatságos kellékekig, amelyek inkább a tallinni kínzóeszközök múzeumába illenének. A színpadiasság csúcspontja a vége felé jön el, amikor a közönség harsány ünneplése közepette Halál nénike elvezeti a történet főszereplőjét az akasztófához, ahol örökre a karjaiba zárja…
Persze az egész csak játék, Cooper jól kitanult ópiuma a népnek. Illő szórakozás egy öreg kandúrtól, aki másfél óra rockcsemegét hozott a pozsonyiaknak. Csak a hang játszott egy kicsit csúnyán, a Pasienky csarnokot is áldásos módon sújtja a Tivoli-csarnokból ismert akusztikátlansági szindróma. De természetesen az számít, hogy mi, koncertlátogatók csütörtökön boldogan feküdtünk le aludni!
Fotók: Urban Bolta
Setlist
1. School’s Out (intró) 2. Department Of Youth 3. I’m Eighteen 4. Wicked Young Man 5. Ballad Of Dwight Fry 6. Go To Hell 7. Guilty 8. Welcome To My Nightmare 9. Cold Ethyl 10. Poison 11. The Awakening 12. From The Inside 13. Nurse Rozetta 14. Is It My Body 15. Be My Lover 16. Only Women Bleed 17. I Never Cry 18. The Black Widow (instrumentális) 19. Vengeance Is Mine 20. Devil’s Food 21. Dirty Diamonds 22. Billion Dollar Babies 23. Killer 24. I Love The Dead 25. No More Mr. Nice Guy 26. Under My Wheels ——— 27. School’s Out
Képgaléria
