Porcupine Tree-hipnózis Padovában (2009)

0 22

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Teatro Tenda / Padova / Olaszország
A koncert dátuma: 2009. november 7.
Látogatók száma: 3000
Jegyár: 34,50€

Így megy ez: új Porcupine Tree-turné, új lemez, „The Incident” (RockLine-kritika ITT). Négy nappal azután, hogy a Porcupine Tree fellépett Szlovéniában, pontosabban a ljubljanai Kino Šiškában (RockLine-beszámoló ITT), a kíváncsiság minket a legközelebbi következő állomásra húzott az aktuális turnéjukon, az olaszországi Padovába.

A Porcupine Tree, akiket a turnén az ígéretes francia progresszív rockerek, a Demians kísérnek, Bolognából érkezett Padovába, ahol előző nap léptek fel. Ez volt az utolsó állomás a kontinensen, utána jó időre hazatérnek szülőszigetükre, Nagy-Britanniába, és csak november végén jönnek vissza a turné német szakaszára. A Teatro Tenda (színház – sátor), vagy más néven Gran Teatro, a koncertre induló, mit sem sejtő két utazónak bőven adott fejtörést. Az interneten ugyanis lehetetlen kiderítenünk a pontos címét. Annyi állt mellette, hogy Corso Australia. Ez az egyik „belső” körgyűrű, amely Padova városa körül vezet. Az elkerülhetetlen eltévedés és egy padovai déli kerületben való kikötés után óriási szerencsénk volt az első megkérdezett áldozattal, mert egy kedves benzinkúti büfés lány a Foro Boario környékére irányított minket. Az ember elég zavarba jön, ha nem egyenesen megdöbben, amikor kiderül, hogy valójában már elhajtott a színház mellett. Mégpedig a kettős elkerülőúton, csak a színház az ellenkező oldalon állt, mint ahonnan érkezett (Padova nyugat felől Padova dél felé). Vagyis csak az ellenkező irányba kellett visszafordulni. A színház valóban a Corso Australián van. Hallottatok már olyat, hogy egy elkerülőút mentén álló épületnek házszáma lenne? A „sátor alatti” színháznak sincs. Csak azt akartam mondani, hogy iszonyú egyszerű megtalálni, de el is lehet tévedni. De mivel a koncertkínálatnak megfelelően építik fel és bontják le, nincs is szüksége állandó házszámra.

Ezt a színházat a szervezők csak a koncert napján állítják fel, vázastul, sátorponyvástul. Ez a bevett módszer a Porcupine Tree-nek is okozott némi zavart, mert megérkezéskor azt találták, hogy nem tudják, hol a csarnok bejárata és hol a színpad, mivel a csarnok is, a színpad is egyszerűen (még) sehol sem volt. Az ördög tudja, miért, de az olaszoknak a koncertélmények megítélésében teljesen saját filozófiájuk van, és jó, ha az ember felkészül rá. A Porcupine Tree így csak este 19.00 órakor kezdte a hangpróbát, és valószínűleg azt gondolták, hogy a szervező lusta. De távolról sem. Ez egyszerűen az olasz stílus. A koncertet 21.30-ra hirdették meg. Ljubljanában mindez pontosan 20.00 órakor kezdődött. De hát ez így megy. Az olaszok azért jönnek, hogy társaságban legyenek és szórakozzanak, lenyomjanak együtt egy-két korsót, jól egyenek, dumáljanak, a koncert maga pedig számukra csak egy plusz csemege a végén, mint a cseresznye a gyümölcstál tetején.

18.00 órakor már nagy tömeg nyomta az acélkaput, amely még gondosan be volt zárva. Úgy fél óra múlva meghallgatták az embereket, és azonnal megrohamozták a gyorsétkezdét, majd tömegesen „zabálni” kezdtek. A Porcupine Tree hangpróbájának első hangjait, ahogy mondtam, csak 19.00 órakor lehetett hallani, az emberek pedig végre 20.30-kor kezdtek belépni a csarnokba!

DEMIANS: 21.00 – 21.40  

A francia formáció, amely a legvadabb álmaiban sem remélte, hogy a zenéjük megtetszik magának a Porcupine Tree főnökének, Steven Wilsonnak, aki így meghívta őket a turnéra, a zsebében tartja a „Building An Empire” (2008) című debütáló albumot – RockLine-kritika ITT –, és a turné indulása előtt pár nappal befejezte egy új album felvételét is, amely előreláthatólag 2010 áprilisában jelenik meg!

A zenekart a zenei varázsló és „egyéniség”, Nicholas Chapel vezeti, aki a zenei információ felszívásában és átadásában alapvetően hasonlóan működik, mint Steven Wilson. Hagyjuk egy pillanatra a hangzásbeli szőrszálhasogatást és a többit. A kettejük közös pontja, hogy mindketten szabadon engedik magukat vezettetni, amikor tökéletes dallamokat kombinálnak erősen vibráló hangulattal, és nem mások már megalkotott zenéjében keresnek irányt. Chapel, akit a színpadon még két tag segít, kénytelen billentyűs nélkül fellépni a Demiansszel, vagyis felvett billentyűkkel. Egyszerűen nem sikerült a turnéig megfelelő billentyűst találnia, aki betöltené az űrt. Ő maga riffekre épülő, gazdag hangfoltot terít a térbe, amely megőrzi az organikusságot, ugyanakkor rockosan ütős érintést teremt, és a férfias, közepesen intonált Chapel-énekkel – amiről álmában sem mondanád, hogy egy francia srácé, annyira „nem franciásan” szól a Demians – elég gyorsan magával ragad. Az énekelt versszakok több mint kielégítően „angolosak”, Chapel pedig abból, ahogy a sorokat kezeli, és ahogy a szavakat a dallamban húzza, bizonyítja, hogy kiváló a hallása, és a vérében van a zenei érzékenység finomsága.

A Demians sokkal könnyebb falat, mint a Porcupine Tree. Rettentő ritkán hasonlítgatok, de a Demians is képes magasfokú atmoszférájú pillanatokat teremteni, amelyek mélyen magukba húznak, és nem engednek ki ebből az utazásból. Csakhogy a Demians sokkal egyszerűbb. Nem alakítanak ki olyan gazdag párbeszédet a billentyűk és a gitár között, és e kettő meg a ritmusszekció között sem. A billentyűk főleg a hangfüggöny megteremtésére szolgálnak, ehhez viszont gyakran nyúlnak a hatvanas–hetvenes évek fordulójának retró hangzásaihoz. Bár az aranzsmánok lehetnek széthúzottak, leegyszerűsítik őket főleg a számos gitármotívum és a rockos pillanat hangsúlyozott zajossága.

A Demians maximálisan teljesítette a fellépést. A hangzás kihasználhatósága szempontjából a körülmények egy előzenekarnak több mint optimálisak voltak, ami a Demians helyzetében, amikor a zenekar még sok helyen kevésbé ismert, nagyon fontos. Ezt a saját bőrén érezte az olasz közönség is, amelyet a Demians meggyőzött, és hangos ovációval kísérte le őket a színpadról. Chapel mindenesetre a maga nemében zseni. A Demiansot nehéz bárkihez hasonlítani, van egy különleges, felismerhető stílusuk. Gazdag hangfüggönyökre építenek, megőrzik a dallamosságot. Mindez a Porcupine Tree-rajongóknak is érdekes. A Perfect Simmetryben Chapel néhány delay-effektet is használt, amikor „megmemorizálta” a motívumot, a hangkép hátterébe állította, és fölötte játszotta a dallamot. A Demians tehát olyan zenekar, amely a jövőben még nagyon is gazdagon prosperálhat, és sikerülhet felnőnie az általános ismertség terén a világtérképen. Szorítsunk nekik.

PORCUPINE TREE: 22.00 – 00:10 

Társaink, akikkel a hangzásbeli és előadói tökéletesség felejthetetlen kétórás fantazmagóriáját éltük át alig négy nappal korábban Ljubljanában, ezúttal alapos színpadtakarítást engedtek meg maguknak, mielőtt úgy döntöttek, hogy felmennek rá. Jó öt percig, miután technikai értelemben már minden készen állt a fellépésre, élvezhettük a látványt, ahogy a stage menedzser alaposan sepri porszívóval a padlót. Ez a közönségben jó néhány nevetésrohamot váltott ki, sokan előkapták a zsebfényképezőgépeket és mobiltelefonokat, hogy megörökítsék a pillanatot, ez a meglehetősen groteszk látvány a színpadon pedig segített elütni a zenekar fellépéséig tartó nehéz perceket.

A választ arra, hogy a Porcupine Tree-nek miért kell porszívó a turnén, a padovai koncertlátogatók hamarosan megkapták. A színház terére sötétség borult. A közönség életre kel. A srácok a színpadon vannak. Egy halk, lilás-kék fénynyaláb pár pillanatra csak Steven Wilsont világítja meg, ahogy mozdulatlanul várja, hogy lepörögjön az Occam’s Razor felvett intrója. Közvetlenül utána a zenekar a The Blind House súlyos riffjébe csap, a színpadot zöld, piros és fehér fény színjátéka tölti meg, Wilson pedig rögtön az elején jelzi, hogy magabiztosan uralja a jóval nagyobb színpadokat is, mint a Kino Šiškáé, hiszen a riffek közben szinte egy igazi varázslótáncot lejtett bevezetőként, és így először megmutatta mezítelen lábát, ezzel értelmet adva a porszívónak is.

A könnyebb elképzelhetőség kedvéért gyorsan felvázolom, milyen körülmények között lépett fel a Porcupine Tree Padovában. A „sátor alatti” színház nem sokkal kisebb a Hala Tivoli kis termeinél, a lelátók pedig csak a parter mögött vannak, a színpadtól kb. 80 méterre. A ponyvát egy acél sátorszerkezetre húzták rá, amely jó 20 méter magas. Ilyen körülmények között a zenekar optimálisan kihasználhatta a színpadi világítás felállítását. Ez lehetővé tette egy fontos tényező működését abban a hipnotikus hangulatban, amelyről a Porcupine Tree-koncertek híresek.

A hangzás megint tökéletes volt, mint a gyöngy. Persze nem állhattál túl messze a színpadtól, mert a hang a távolsággal halványult. Vagyis ellentétes hatás, mint Ljubljanában, ahol állítólag néhányaknak, akik ott voltak a koncerten, „fájt” a fülük, mert a Porcupine Tree „túl hangos” volt éppen egészen hátul (a Kino Šiška csarnokának ki-/bejáratánál). A koncert alatt jobbról hátra is elmentem a színpadtól 30 méterre, majd valahogy a parter közepén „átverekedtem” magam a zenekartól alig 10 méterre lévő pontig. Mindenhol tisztán hallottál mindent, ami a színpadon történt. Ez különösen fontos volt a rétegzett hangkollázsok építésénél, amelyeket Wilson, Barbieri és Wesley épít. Főleg az utóbbi kettő, olyan módon, hogy néha alig lehet megkülönböztetni, melyik hang melyikükhöz tartozik. Az effektek, amelyeken Wilson és Wesley játszik, erősen elcsavarják a hangot, úgyhogy néha az az érzésed, mintha három billentyűs lenne a színpadon. Mellette nem maradnak el Wilson alkalmi mellotronos „soundscape-jei” (Circle of Manias) sem, amelyeket gitáron játszik, és amelyekről már említeni sem kell, melyik gitárguru örökségei, és a Barbieri és Wesley közti vonalak megkettőzése sem (I Drive The Hearse).

A zenekar ismét megerősítette kiváló összeszokottságát és csúcsformáját. Az első részt teljes egészében a „The Incident” című lemez jellemezte, a csúcspontja a Time Flies volt. A kiváló új produktum határozottan megérdemli, hogy a zenekar egészében játssza. Wilson, akinek a Porcupine Tree ljubljanai látogatása óta eltelt négy nap alatt még nem sikerült megborotválkoznia, és Padovában szemérmetlenül mutogatta enyhén borostás arcát, egész idő alatt igazi vezetőként figyelte, mit csinálnak társai a színpadon. Gyakran, amikor Barbieri vagy Wesley átveszi a vezető szerepet egy motívum építésében, Wilson közvetlenül az átvétel előtt odasétál hozzájuk, vagy Harrisonhoz és Edwinhez, és figyeli, „egy hullámhosszon” vannak-e a kollégák az anyag színpadi életre keltésénél.

Wilsonon mindenütt csak haj van, amely a frizurában szándékosan szétzilálva a szemére és az egész arcára is leomlik. Gyakran az arcát sem látod éneklés közben. Időnként az arcán és a száján lógó hajcsomó egy pillanatra kitárul, amikor a pasas kilélegzik éneklés közben, vagy a haját fújja szét, hogy szabaddá tegye a kívánt kilátást. Ezek apróságok, de érdekesek, mert csak Steven Wilson egyedi figurájának viselkedéséhez és színpadi képéhez tartoznak. Wilson ismét kiválóan énekelt, ügyesen artikulálta a hangját, és különösen akkor nyűgözött le, amikor akusztikus gitárral a nyakában ült a bárszéken, vagyis a nagyobb kifinomultság pillanataiban.

Egy 10 perces szünet után a zenekar megkezdi a második részt, amely a régebbi klasszikusok eljátszásának szól. Ez a rész természetesen intenzívebb volt, mert a közönség jóval jobban ismeri ezeket, mint az új albumot, amely még csak most kezd beérni a fülekben. Így határtalanul hajózhattunk a zenekarral egy hármas mentén, amelyet a The Start of Something Beautiful („Deadwing”, 2005) nyitott. A második részben különösen a maga teljes kifejezőerejében jött felszínre a zenekar ereje és képessége abban, hogy szilárd hangulatot teremtsen, amely a „megbabonázottság” állapotába ránthat, hogy ne mondjam, „hipnózisba”. A kiváló színpadi világítási effektekkel ez az érzés még mélyült és erősödött. Sokat tett hozzá a lelkes közönség is, amely gyorsan ráhangolódott a zenekarra, és szabadon átadta magát a Porcupine Tree egyedülálló hangzása és zenei világa szabad lebegésének. Egyszóval: mágia!

Az est egyik legkomorabb pillanata, a Russia On Ice („Lightbulb Sun”, 2000) összefüggően ment át egy nagyobb rockos tüzelésbe, a „Fear of a Blank Planet” (2007) albumról az Anesthetize második részébe,  amely alaposan felfűtötte a telt házas partert. Ezután Wilson, aki ezúttal jóval szűkszavúbb volt, mint a ljubljanai koncerten, mégiscsak szánt néhány pillanatot, hogy a közönséghez szóljon. A következő számot úgy konferálta fel, mint a padovai koncert olyan pillanatát, amelynek ezen a turnén még senki sem volt tanúja. A soron következő számot úgy jellemezte, mint valamit, ami nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt született, még akkor, amikor a Porcupine Tree-nek nem volt lehetősége Olaszországban fellépni. A Stars Die, amely EP-ként jelent meg, még „The Sky Moves Sideways” (1995) albumuk előtt, valamelyest pótolta a Lazarust („Deadwing”, 2005), amelyet a zenekar például a ljubljanai koncerten játszott négy nappal korábban, ugyanakkor megőrizte a magasan felfeszült hangulat oldásának szerepét, és átvezetett egy teljesen új ambient élmény építésébe! Az álmodozó szám kiváló és egyedülálló színt vitt a repertoárba. A zenekar aztán újra olajat öntött a tűzre az „In Absentia” (2002) harapós, de komor, felpörgetett és gonoszkás klasszikusával, a Strip The Soul-lal, majd mesterien „megnyugtatta” a „.3” számmal.

Ismét egy rövidebb szünet következik, Wilson pedig egy pohár borral jelenik meg a színpadon. Beszédében koccint a tömeggel, és főleg ezzel a mondattal vonja magára a figyelmet: „This is my first glass of ”vino” on this tour!” A közönség persze átlátott az angol cinizmusán, ami újabb nevetés- és ováció-áradatot csalt ki belőle. Tekintve, hogy Wilson milyen „kákán is csomót kereső” szőrszálhasogató, ahogy zenei perfekcionistaként valójában is az, az ember szinte elhinné neki, hogy eddig a turnén csak vizet ivott. Az „Nil Recurring” (2008) EP rövid reklámozása után a zenekar nekilát a Normalnak, majd meglepetést okoz a folytatásban, amikor teljesen váratlan húzásra szánja el magát. A hivatalos rész zárószámának az új „The Incident” lemez bónusz CD-jének egyik számát, a Bonnie The Cat-et választja. A húzás főleg azért meglepő, mert a többség a végére egy régebbi számot várt a Blackest Eyes, Even Less, Open Car, The Hatesong és hasonlók stílusában…

Az viszont világos, miért olyan kedves ez a szám a zenekarnak. A zenekar által ismét megteremtett rendkívül sötét hangulat ellenére ebben a számban különösen tetszik és ámulatba ejt a dobos, Gavin Harrison egyedülálló munkájának látványa. Teljesen kiszámíthatatlan progresszív kutatósorok törése jellemzi. Egyetlen dobszólam sem ismétlődik, egyetlen átvezetés sem egyforma. A „snare” dob alapritmusának diktálása ebben a számban megjósolhatatlan, ugyanakkor Gavin a szám során „odacsap” néhány robbanékony és pontosan kimért „rollingot”, amelyek kiváló dinamikát teremtenek, és kiemelik az így létrehozott hangkép gazdag, háromdimenziós hatókörét. Zseniális és a legnagyobb mesterek stílusában! Le a kalappal! És egyszer csak vége lett a koncert hivatalos részének! Nem csoda, hogy Harrisont maga Robert Fripp választotta a King Crimson csapatába.

A közönség nem és nem hagyta abba az ovációt. „Porkupin 3!” – ez volt ezúttal a kedvenc zenekar neve „olaszosított” fordításban. Az emberek önkívületben vannak. A hősök visszatérnek, és elsütik a várt The Sound Of Muzak-ot („In Absentia”, 2002), amely új álomba ringatja a közönséget, és győzedelmesen hat dallamosan csábító refrénjével, amelyet Wilson vokálja nélkül nem lehet elképzelni. Amikor Wilson újra kezébe veszi az akusztikus gitárt, szinte teljesen egyértelművé válik, hogy a Trains következik („In Absentia”, 2002). Az előadás alatt Wilson ismét teljesen odamegy Wesleyhez, majd Richard Barbierihez (ex-Japan) is, és utasításokat ad nekik. Nyilván mindketten elkapták a megfelelő jeleket. Közvetlenül a szám záró kijárata előtt a Porcupine Tree megáll. Következett ugyanis a zenekar tagjainak huncut bemutatása, Gavin Harrisonnal és az ő törülközős trükkjével kezdve, a háttérbe pedig ekkor besurrant Ian Dury and the Blockheads „Hit Me With Your Rhythm Stick” című számának felvett része. Sorra került Wilson szavaival az olasz Richard Barbieri bemutatása, aki ekkor egy rövid, humoros szalsamotívumba kezdett. A humoreszknek nincs vége, az emberek pedig különösen jól szórakoznak, amikor Wilson bejelenti az amerikai John Wesleyt, Barbieri pedig ide „becsempészi” Springsteen „Born In The Usa” vezérmotívumát. Marad még Colin Edwin. Ausztrál? Úgy bizony. És mit választottak a pajkos hangzásbeli csínytevők a bemutatásához háttérnek? A Men At Work „Down Under” című számát, persze!

De a tréfából hamarosan elég lett, amikor a zenekar elvisz minket még a Trains záró két ismétlésébe is, a „Always the summers, are slipping away” soron át… Aztán Wilson felkiált: „Grazie!” Vége. Teljes két óra és tíz perc (a szünetet nem számítva) a Porcupine Tree hangzásbeli és zenei tökéletességéből, egy kivételes formában lévő zenekartól, megint úgy telt el, mintha pislantottunk volna. Egyetlen üres pillanat nélkül. A ljubljanai koncert után is, ahol a zenekar a padovai élményhez képest az intimitás és a nagyobb mértékű rockolás hangsúlyát emelte ki, a Porcupine Tree a Teatro Tenda teljesen más környezetében újabb felejthetetlen zenei pillanatot fűzött fel, megismételhetetlent, egyedülállót és fenségeset. Ezúttal még intenzívebben élvezhettük és érezhettük a gazdag atmoszféra győzedelmes megteremtését, a Porcupine Tree esszenciájának egyedülálló világát.

fotók: Aleš Podbrežnik

Setlist

DEMIANS: 1. Sapphire 2. Naive 3. Feel Alive 4. Earth 5. The Perfect Symmetry PORCUPINE TREE: 1. Occam’s Razor 2. The Blind House 3. Great Expectations 4. Kneel and Disconnect 5. Drawing the Line 6. The Incident 7. Your Unpleasant Family 8.The Yellow Windows of the Evening Train 9. Time Flies 10. Degree Zero of Liberty 11. Octane Twisted 12. The Séance 13. Circle of Manias 14. I Drive the Hearse — második rész. (plusz 10 perc szünet) — 15. The Start of Something Beautiful 16. Russia on Ice 17. Anesthetize Part 2: „The Pills I’m Taking” 18. Stars Die 19. Strip The Soul 20. .3 21. Normal 22. Bonnie the Cat — ráadás — 23. The Sound of Muzak 24. Trains

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik