Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: VPK Mediapark, Ljubljana
A koncert dátuma: 2009. február 2.
Látogatók száma: 250
Jegyár: 23€
A legendás német heavy metal rohamcsapatot, a Grave Diggert már 1980-ban megalapította Chris Boltendahl, aki ma az egyetlen eredeti tag. Az Accept, a Rage, a Helloween és a Running Wild mellett a német heavy/power metal egyik pillérét jelentették, és az egész pályafutásuk alatt következetesen színvonalas lemezeket adtak ki. Jó negyed évszázada maradnak „true”-k és hűek önmagukhoz, a karrierjükben pedig csak egyetlen botlásnak számít a Diggerre való átnevezés és a mainstream rock/metal kísérlet az egyetlen Stronger Than Ever lemezzel. Szerencsére az album címéhez híven hamarosan tényleg erősebben tértek vissza, nemrég pedig megjelent a tizenharmadik stúdiólemezük, a Ballads of a Hangman. Az albumot népszerűsítő turné a Diggert ismét a mi színpadainkra is elhozta, ezúttal honfitársaik, a Taletellers és a skót Alestorm társaságában.
Csak a szlovén állomáson láthattuk a színpadon a színre visszatérő, kultikus ljubljanai boogie metalosokat, a Lene kosti nevű zenekart is. A csapatot a Kavaš fivérek még 1978-ban alapították, 1985-ben pedig csatlakozott hozzájuk a karizmatikus frontember, Milan Krušič. A Lene kosti a harmincéves jubileumra újra megmozgatta magát, és új hadjáratot indított a szlovén színpadokon. Lefújták a port a húrokról és a dobverőkről, és már az elején alaposan felrázták a közönséget az „old-school” I Got the… nótával. A zenekar hangzása a Judas Priest British Steel-korszakára emlékeztet, főleg a Kavaš fivérek idézik a Tipton/Downing duót, Milan Krušič pedig a metalfrontember definíciója. Nem gyakori, hogy már az első fellépők így megmelegítik a közönséget, Milannak viszont sikerült a színpad elé gyűjtenie a Cvetličarnában addig összegyűlt emberek többségét. Ráadásul Milan Lene kosti-pólókkal jutalmazta a publikumot, a zenekar klasszikusa, a Russian Girl alatt pedig a színpadra hívta kazacsokot táncolni a Grave Digger gitárosát, Manni Schmidtet. A Lene kosti harminc év után sem lomha egy cseppet sem, frissnek és megfiatalodottnak hat a színpadon, és jó látni, hogy a rég szétesett legendás bandák visszatérésének általános trendjében ez nálunk is megtörténik.
A következő két zenekar bebizonyította, hogy a Lene kosti valójában az egyetlen (műfajilag) odaillő előzenekar volt a Grave Digger mellé. Másodikként a német Taletellers lépett színpadra, akik nem túl szerencsés heavy metal/hard rockot játszanak. Bemutatták a Detonator című debütalbumukat, és bár a fellépésük magabiztos és energikus volt, nem sok fejet sikerült megmozgatniuk. A srácok igyekeznek a pózokkal és az old-school thrash szerelésekkel, de ehhez a műfajhoz semmi közük. A ritmusszekció szegényes és eléggé üres, a riffek jellegtelenek és átgondolatlanok, akármilyen buzgón vették fel a gitárosok a felemelt gitáros „Maiden”-pózokat. Alan Costa énekes az éneklésével sem nyűgözött le, még inkább elkeserítettek az agyatlan szövegek, mint a Bad Motherfucker, és az erőltetett, kvázi „a long” ooo ooo betétek, amikhez csak a színpadon álló vokalista csatlakozott. A fiúknak zeneileg még rengeteget kell dolgozniuk, ha igazolni akarják a viharos színpadi vehemenciát.
Utolsó előzenekarként a skót kalózok, az Alestorm futottak be a színpadra. Az „igazi skót kalóz” metal zászlóvivői, ahogy magukat kikiáltották, a Captain Morgan’s Revenge című debütalbummal irányították magukra a figyelmet, amelyet a tavalyi Metalcampen már alaposan bemutattak, és erre mind a zenekarok, mind néhány lelkes rajongó a színpad előtt emlékszik. Az Alestormnak is kidolgozott, magabiztos és igazán energikus fellépése van, leginkább Christopher Bowes énekes-billentyűs érdeméből, még ha a valódi kalóz külsőhöz hiányzik is belőle még egy-két kiló, talán egy-két heg, fa láb, papagáj, bármi. Dani gitáros ujjai szépen cikáztak a húrokon, de a zenekar igyekezete és rendkívüli hevessége ellenére ezek a folk dallamok már agyonhasználtak olyan bandáknál, mint a Korpiklaani, a Turisas és a tengernyi más utánzó. Az olyan dalok, mint a Captain Morgan’s Revenge, a The Huntmaster, a Wenches & Mead és a Leviathan talán még érdekesnek is tűnnek, ha egy vihar mennyiségű sör van benned, de én másként nem tudom lezárni, minthogy az egyetlen igazi kalózmetalosok még mindig a Running Wild.
Tizenegykor végre elsötétültek a fények, és jött a „heavy metal breakdown” felvezetése az új album, a Ballads of a Hangman nyitódalával, a The Gallows Pole-lal. A közönség végre kissé feléledt, és hangosan köszöntötte a tagokat egymás után, legharsányabban a karizmatikus gitárost, Manni Schmidtet, aki a német nehéz riffeléssel átvezetett a Ballad of a Hangman című számba. Végül berepült a színpadra maga a „Grave Digger himself”, a kaszás papa, a zenekar főnöke, Chris Boltendahl, és elereszti híres, szívet melengető hörgését. Egyszerűen hihetetlen látni ezt a 46 éves férfit, ahogy soványan és megőszülve ilyen torokhangokat enged ki magából. A Grave Digger még mindig csúcsformában van! Élőben ezúttal sokkal élőbben is hangzanak, mert Manni mellett az új gitáros, Thilo Hermann (ex-Running Wild) áll, aki Mannival hatékonyan és remekül adogatta egymásnak a riffeket és a szólókat jó másfél órán át. A bombasztikus, pompázatos, romboló ritmusszekció Stefan Arnolddal a dobok mögött elvitt minket Valhallába, majd az új lemez poklába, a Hell of Disillusion című számhoz. Az új dalokban a szólókat és a hármasfutamokat fenomenálisan adogatja egymásnak a Schmidt/Hermann páros, a The Grave Digger albumig terjedő dalok szólóit pedig látványosan Schmidt játssza le, mindig mulatságos arckifejezésekkel, a régebbi szólókat többnyire Hermann mester nyomta végig. A szimpatikus Boltendahl a Wedding Day-jel készítette elő az est első meglepetését, utána többé-kevésbé az állandó klasszikusok következtek, mint a Silent Revolution, a The Last Supper, a Knights of the Cross, az Excalibur és a Rebellion. Chris bácsi és társasága azért még kirázott a tarsolyából néhány meglepetést: a Stormrider és a debütalbumról a Headbaning Man dalt, valamint a borzongató, Edgar Allan Poe-s hangulatú The House-t, amelyben Chris fantasztikusan megmutatja magát tiszta énekkel. Kár, hogy nem használja gyakrabban, bár élőben még mindig a gyorsabb, epikus, azonnal odasózó old-school német heavy/power/speed acélnóták gyújtanak a legjobban. Bár a setlistet lehetett volna kicsit változatosabbra venni, teljesen kielégítő volt, még ha a kiváló Heart of Darkness lemezt teljesen igazságtalanul figyelmen kívül is hagyták. A túl gyorsan elszaladt másfél óra után a Sírásók „Digger, Digger!” skandálás közepette még egyszer a színpadra rohantak, és leültek egy kerek asztal köré. A The Round Table (Forever) meglepetésként érkezett a ráadásban, aztán jött még egy mid-tempo epikus dal az új albumról, a Pray, és egy túl gyors zárás a kötelező himnusszal, a Heavy Metal Breakdownnal.
A Grave Digger a Cvetličarnában adott koncertjével bebizonyította, hogy ennyi év után is teljes erővel forgatja az ásót. Boltendahl és kis csapata nem áll meg, hű marad a heavy metal úthoz. Kár csak, hogy a VPK nem telt meg jobban, mert akkor a Grave Digger talán még egy kicsit jobban megerőltette és kiélte volna magát.
Fotók: Jadran Tomšič
Setlista
Lene kosti: 1. I Got The… 2. Warrior 3. Stones Of Death 4. Iron Dragon 5. Russian Girl 6. Rock Power 7. Do Or Die Grave Digger: 1. The Gallows Pole (Intro) 2. Ballad of a Hangman 3. Valhalla 4. Hell of Disillusion 5. Wedding Day 6. Lionheart 7. Silent Revolution 8. Stormrider 9. The Last Supper 10. Headbanging Man 11. The House 12. Knights of the Cross 13. The Dark of the Sun 14. Excalibur 15. Rebellion (The Clans Are Marching) 16. The Round Table 17. Pray 18. Heavy Metal Breakdown
Képgaléria
