Szerző: Aleš Podbrežnik, Sandi Sadar Šoba
Fotók: Aleš Podbrežnik
A koncert dátuma: 2007.08.27.
Látogatók száma: 1708
Jegyár: 150.000
A szervezők legalább az egészségügyi minimumról gondoskodtak, és ingyen esőkabátokat osztottak, így az utolsó zenei leszámolás helyszíne a fehér műanyag esőpelerinek miatt majdnem úgy festett, mint egy Ku-Klux-Klan-gyűlés. Hála Istennek, nem volt sok fekete fellépő, mert több ezer fehér jelenés láttán kissé összeszorult volna a torkuk, és elkezdhettek volna felidéződni a faji elkülönítés idejének emlékei …
DRIVE BY ARGUMENT: 14.20 – 15.00
Három nap alatt először úgy tűnt, hogy a Nagy Finálé koncertmezejét éppen a főszínpadon, a Race stage-en szántják fel. Elsőként a skóciai Ayr városkából érkező fiatalok, a Drive By Argument mutatták be alternatív indie rock víziójukat. Az elég névtelen, de annál színesebb ötfős baráti társaság első pillantásra a Harry Potter-béli Roxfort varázslóiskola diákjaira emlékeztetett, a köztük lévő kémia pedig már a miniatűr billentyűk első megérintésére tendenciózus screamo hangulatot áraszt. A Radiohead, az At The Drive In és a Muse képzeletvilága között lebegve a hosszú hajú basszusgitáros, Ryan, a gitáros és billentyűs Colin, a hosszú vörös tincset viselő srác, akinek a haja szemellenzőként hullott az arcába, társa a gitáron, Stu, a miniatűr dobos, Lewis, valamint a szlovén showman, Slon skót változata, a szemüveges frontember, énekes és második billentyűs, Stoke ütemről ütemre egyre több embert csalogattak oda. Júniusban kiadták első nagylemezüket is, a Sex Lines Are Expensive Comedy című albumot, és az elektro-kísérletező, ihletett katarzis-töredékeket sorjázó anyag meghallgatása után egyértelmű, hogy nagy kár lenne, ha ez maradna az egyetlen kiadványuk, mert a Drive By Argument tehetséges a zenei frissesség és eredetiség terén, abból pedig az elmúlt napokban a színpadon bizony igen kevés volt hallható. Az olyan dalok, mint a ‘Sex Lines Are Expensive Comedy’ és az ‘Eyefish Star Fish Eye’ még nem nevezhetők klasszikus értelemben slágernek, de erőlködés nélkül, fárasztás nélkül csúsznak be a fülbe, a tömeg reakciója pedig a katalizált színpadi erotika és kémia elégséges szintjét jelzi. A taps az északi ismeretlenek számára hangos dicséret és jutalom volt a befektetett munkáért és a zeneiségért. Nagyjából háromnegyed órás szett után a skótok elköszöntek, és elégedetten a saját fellépésükkel átadták a színpad deszkáit a hazaiaknak.
HELLOGOODBYE: 15.15 – 15.55
Törvényben kellene előírni, hogy aki zenekarnévnek a Beatles-féle sorokat vagy dalcímeket akarja választani, az legalább minőségi tanúsítványt mutasson fel. Ebben az esetben a kaliforniai power poposoknak, synth poposoknak, bubble-poposoknak, vagy bárhogy akarnánk is őket címkézni, valami más nevet kellett volna választaniuk. Bár jó hat éve a színtéren vannak, csak tavaly adtak ki albumot, amely a Zombies! Aliens! Vampires! Dinosaurs! címmel büszkélkedik; a kísértetek és rémek sorában a legszörnyűbb éppen az, hogy termékeny zenészeknek tartják magukat. A közönség első üdvözlése inkább erőtlen integetés volt, amiből a véletlen arra járónak az a benyomása támadt, hogy a színpad közepén álló, divatlapokból kiugrott „szexszimbólum”, a szégyenlős énekes-gitáros Forrest Kline, a billentyűs Jesse Kurvink, a basszusgitáros Marcus Cole és Chris Profeta inkább a kozmikus tréfa gyümölcse, mint komoly zenekar. Nyafogás és szánalmas dallamvilág. Üres, porszívóval kitakarított szövegek, amelyekből ismét csak közhelyek és vesszők maradtak, bombázták a közönséget könyörtelen ötven percen át, amelyben az egyetlen dinamikáról a lámpaláz gondoskodott, ami miatt Forrest térde remegett. És amikor a ‘Baby It’s A Fact’, a ‘Here (In Your Arms)’, a ‘Shimmy Shimmy Quarter Turn’ vagy az ‘All Of Your Love’ dalokban a szerelmi tényekről énekel, őszintén megsajnálod a szüzek kvartettjét, és azért kezdesz tapsolni, mert valahogy ez az illendő, nem igaz? Ha igaz, hogy a nomen est omen, akkor a Hellogoodbye névben inkább a második fele ragad meg, főleg amikor azt következetesen és valóban végre is hajtják.
SORGENTE: 16.10 – 16.55
Sokkal több erotikát és izgalmat tudnak felmutatni a bécsi fiúk, a funk rapperek, akik valóban magabiztosan állják a zene színeinek védelmét: a Sorgente. Az ötös a színpadra vette magát, és egy bográcsnyi hallgatható zenét tálalt, amitől az ember kedvet kap a szerelmeskedéshez. Funk hiányzik nekünk. Teljesen ismeretlenek, róluk utólag sem tudtam kideríteni semmi kézzelfoghatót, a hatosnak a repertoárja pedig már önmagában is vonzó sorozat volt az utolsó, vagyis eddig egyetlen albumuk, a First…And Then?! összes számából. Fafuu, az énekes, aki időnként a tizenkét húros gitárhoz is nyúl, a közönséggel való kommunikáció mestere, ahol pedig elfogy a hangja, ott kiegészíti őt Ojam, a szaxofonos Peti és Mr. Jacobsen, a szólógitáros. A többszólamú összhang manapság, amikor a közönségnek instant termékeket adnak el, legalábbis a rock terén, ritkaság. A Sorgente át van itatva dallammal és ritmussal. Ezt tükrözik a klasszikus funk slágerek, mint a ‘Funky Donkey’, a ‘Pumpin”, a ‘Tight Shit’, a funk közé pedig soul- és r’n’b-töredékeket szőnek. A fesztivál legnagyobb meglepetései közé sorolnám őket, de figyelembe kell venni a szerencsés körülmények összejátszását is, aminek köszönhetően a félreeső Open(minded) Stage-ről a központi színpadra helyezték át őket. A meglehetősen stresszes helyzet ellenére a fiúk remekül beleélték magukat a szerepbe, és legalább látszólag elrejtették a stresszt és a lámpalázat.
GODS OF BLITZ: 17.10 – 18.00
A állítólagos „Villámlás Istenei” hivalkodó neonfelirata olyan meglepetés volt, amire számítani lehetett, hiszen a szervezők az utolsó napra még egy headlinert sem tudtak felmutatni. A lemondások sorát egy Klaxons nevű zenei származék folytatta, és zárta le. A megöregedett bácsik, akik a Queens Of The Stone Age egykori tagjával, Nick Olivierivel közös németországi turnén is edződtek, a központjukat a Reichstag közvetlen szomszédságában építették fel. Jens Freudenberg és Olli Wong gitáros, Jakob Kiersch dobos, valamint a torokhangú éneklés basszer-vokális központja, Sebastian Barusta Gaebel a hároméves közös alkotói múltjuk alatt összesen két albumot hoztak össze. A tavalyelőtti Stolen Horse után idén megjelent a második „műremek” is, a Reporting The Mirage. Csoda volna, ha a berlini rockerek áttörnék a plafont, és egész Európában jelenséggé válnának, mert amit hallottunk, az inkább a közhelyes garázsrock túl hangos változata: frontálisan kell megküzdened a hangzásbeli túlzásokkal és a nyomorult riffekkel. Az i-re a pontot az audiobrutális erőszak teszi fel: a Marshallok végig kiszegre tekertek, úgyhogy a „The Rising”, a „Greetings From the Flasbackville” vagy mondjuk a „Gods Of Blitz” elnyújtott, belsőségszerű szörnyszülöttei elől tényleg sehová sem menekülhetsz. A helyi zenerajongók viszont újabb orgazmikus hangulathullámot éltek át. Talán azért, mert a sűrű szar rétegei alatt érezni a punketika visszfényét és a metálosan felfegyverzett gitárokat. A többit viszont jobb elfelejteni, mint örökké emlékezni rá. Sajnos a „sztárfellépés” kicsit hosszabbra nyúlt, és 50 perc után, egy szívélyes köszönetnyilvánítással a közönségnek, amelyben nem csak a feleségeiknek köszönték meg, hogy elengedték őket fellépni, az anyukáiknak, hogy ilyen fenomenális „tehetséget” adtak nekik, meg mindenki másnak, észrevettek egy plakátot a közeli dombon is, amely az erotikus örömök közeli fészkébe, egy éjszakai bárba invitált. Milyen „eredeti”. Milyen „felnőttes”. Milyen „lenyűgöző”. A Mennydörgés Istenei inkább a Fingás Istenei, a szánkban pedig olyan utóíz maradt, amilyet akkor kapnál, ha egy adag szart langyos vizelettel öblítenél le. Rövid szünet következett, amely alatt a most hallottak felhígult ízét sörrel kellett kicsit lemosni és enyhíteni …
THE LOCOS: 18.30 – 19.20
Igazi megváltás és jótékony megnyugvás volt a korábban fellángolt negatív kritikák és a közönség többségének elégedetlensége után az a spanyolul beszélő bohócokból, ska punkokból és mindenekelőtt megalkuvást nem ismerő különcökből álló társaság, a The Locos (azaz a Bolondok, vagy ahogy mi mondanánk, a Dilisek), amely a kiürült Race Stage elé punkok és emók hordáit csalogatta, akik a legkiemelkedőbb zenei vendégek fellépése előtt akartak jó helyet kiharcolni maguknak. A hangzás katarzisa kiváltotta a heves reakciót, annak ellenére, hogy sokan azt gondolnák, a skate punk és a ska ideje már rég lejárt, a mulatságot pedig a közönség és a fellépők közötti testnedvcsere koronázta meg. A vörös hajú énekes, Pipi, az átöltözés mestere, a számok közben egészen háromszor átöltözött. A szokásos szerelésből Elvis rendőri változatába bújt, aki gumibottal hadonászik és elégedettségi sortüzeket lő, az aktuális punkok mindegyike által kipécézett George Bushnak szentelt szám alatt pedig a színpad fölött felfújódik a Szabadság-szobor Locos-féle változata, amely kaszával és felemelt középső ujjal szegül szembe a jelenlegi politikai helyzettel. A tigrisszemű gitáros, Santi, akit Andrés „Coco” basszusgitáros, a vad dobos, Hatuey, Luis Fran és Javi rézfúvós szekciója, valamint a második pengető, Ken gitáros támogat, a vaskos szatíra és humor cinkosai. Pipi még bíborosnak is átöltözik, és pápai módra elbánik a Vatikán romlott kétszínűségével, az egészet pedig a szarkazmus, az irónia és a hangzásbeli egyszerűség cirkuszi hangulata borítja be. Less Is More. A Locos elsöpri a konkurenciát, és elcsen a főszínpad addigi uralmának jogarát. Tisztában vannak a győzelmükkel, és azzal is, hogy a teljesen elmeháborodott, popsággal átitatott tömegek punk bitorlása a létezés teljesen természetes állapota. Minden dicséret és gratuláció. Megérdemlik, hogy újra színpadon lássuk őket!
FALL OUT BOY: 19.50 – 20.50
Az utolsó nap első igazi headlinerei a chicagói srácok voltak, akik egy kultikus rajzfilm, a The Simpsons mellékszereplőjéről nevezték el magukat. A névhez illően a színpad előtt kezdtek gyűlni a pelerinesek sorai, akik tornásztak, melegítettek, és a crowd surfer-támadást tervezték a mit sem sejtő, de mindig készenlétben álló biztonságiak ellen, akik az osztrák Hell’s Angels-változatra emlékeztettek. A meglehetősen hosszú előkészületek és a közönség egyre növekvő idegessége közben fanfárhang harsan, majd a színpadot elfoglalja a duci énekes és gitáros, Patrick Stump, aki akkor is napszemüveg mögé bújik, amikor nem süt a nap. A felállást kiegészíti még Pete Wentz basszusgitáros, aki egyben énekel is, és az okos szövegekről gondoskodik, Joe Trohman szólógitáros és Andy Hurley dobos, és kezdődhet a színpadi erő és felkészültség bemutatója! Két kis kiadónál megjelent album, a Fall Out Boy’s Evening Out with Your Girlfriend (2002, Uprising Records) és a Take This to Your Grave (2003, Fueled By Ramen) után a chicagói emo coreosok, punkok vagy egyszerűen rockerek, attól függ, hová sorolod őket a mai rock rendszerében, átléptek egy nagy kiadó kapujába, és két agyondicsért lemezzel csillogtak. Ezek gazdasági értelemben igen jelentős kereskedelmi slágernek bizonyultak az Egyesült Államokban és a tó innenső oldalán is. A From Under the Cork Tree (2005, Island Records) és a legutóbbi, az Infinity on High (2007, Island Records) révén a FOB kitaposta az utat a hírnév felé. Felcsendülnek az első akkordok, és kezdődik az őrület. A közönség úgy ugrál, mintha fizetnék érte, a crowd surferek kaotikus inváziója pedig a normandiai partraszálláshoz hasonlítható. Azért hallani lehetett, hogy Pete és társai pocsékul játszanak, a színvonalas ének hiányát pedig vad, nyakmeretető akrobatikával, magas ugrásokkal és az olyan emo slágerek kíméletlen ritmusával pótolják, mint a „Sugar, We’re Going Down”, a „Dance, Dance”, az „A Little Less Sixteen Candles, a Little More ‘Touch Me’˝, a „Dead on Arrival”, a „Grand Theft Autumn / Where Is Your Boy”, a „Saturday”, valamint a legújabbak: a „This Ain’t a Scene, It’s an Arms Race”, a „The Carpal Tunnel of Love”, a „Thnks fr th Mmrs”, a „The Take Over, The Break’s Over”, és még sorolhatnám. Valójában a muzsika elég kétdimenziós, és tinilányok lába közének nedvesítésére, koncertöngyilkossági akrobatikai kísérletekre és meglehetősen homályos szórakozásra való. Zeneileg azt merem állítani, hogy a FOB a FreQuencyn inkább energiatakarékos üzemmódban volt, a Jägermeister és egy-két sör is biztosan megtette a magáét …
FALL OUT BOY setlista:
1. Thriller
2. Grand theft Authumn
3. Where Is Your Boy
4. Take Over, The Break’s Over
5. Sugar We’re Going Down
6. Dance Dance
7. Thnks Fr Th Mmrs
8. Hum Hallelujah
9. The Carpal Tunnel Of Love
10. This Ain’t A Scene It’s An Arms Race
11. The Power Of Love
12. Beat It
13. One And Only
14. Saturday
KAISER CHIEFS: 21.20 – 22.50
Eleinte Runston Parva volt a nevük, de mivel egy yorkshire-i falu után nem éppen csengő név ez, hamar átkeresztelték magukat, és Császár Főnökök lettek, azaz Kaiser Chiefs. A idei Radar Festivalon Zágrábban tökéletes produkciót láthattunk tőlük, a leedsi srácok pedig most a Salzburgringen is learatni jöttek a jelenlegi hírnevük gyümölcsét. A fellépés az idei esős augusztusi popmulatság látogatóinak nagy részét a főszínpad reflektorai elé csalogatta. A színpadon hamarosan kiterjedt a felirat, amely kétségkívül az akaraterő, a jó zene és a színpadi mágia viharos diadalát ígérte. Az énekes, Ricky Wilson a színpad fő mágnese, aki a legigényesebb szempárt is képes magához láncolni. A Kaiser Chiefs a brit pop rockerek új nemzedéke, akik pár aktív alkotóév alatt két nagylemezben sűrítették össze kreativitásuk gyöngyszemeit: az ezüsttel kitüntetett Employmentben és az idei Yours Truly, Angry Mobban, amely minden rekordot megdönt, és vérre menően megérdemelt pénzt és díjakat gyűjt. A koncertcsúcsokat lehetetlen volna felsorolni, olyan sok volt. Például a „Oh My God” briliáns, ihletett változata, aztán persze az „I Predict a Riot” sláger, a „Ruby”, az „Angry Mob” és még sok más. Domináns jelenlét, szilárdan álló hangszeresek, ügyes mikrofonpörgetés és gördülékeny szövegelés a számok között: erre van szükség, ha a „csőcselékedet” úgy akarod pórázon tartani, ahogy te szeretnéd. A Kaiser Chiefs ezt tökéletesen tudja. A fellépés a legrosszabb esetben is jó kilencest érdemel, a legjobbban viszont tiszta tízest, és legalább egy kicsit enyhítette azt a kritikaáradatot, amelyet a szervezők fejéhez lehetne vágni, de erről később. A Kaiser Chiefs sajnos túl rövid ideje van a zenei trónon ahhoz, hogy tökéletes zárása lehessen a fesztiválnak. Lejátszották a szettjüket. Kellemetlen botlások nélkül játszottak. És szinte mindent eljátszottak, ami ez alatt a pár év alatt felgyűlt a saját szerzeményeik halmában. Jelenség, de nem akkora, hogy az ember a végén teljesen elégedett lehetne. A népszerű bandák áradata és az MTV-logika korában sajnos eléggé el vagyunk kényeztetve, és még ha meg is kapjuk a tökéletesség közelítését, többre és jobbra vágyunk, így a csaknem másfél órás brit pop rock szett csupán előíze volt a nagy fináléval, aminek még követnie kellett.
KAISER CHIEFS setlista:
1. Modern Way
2. I Predict A Riot
3. The Angry Mob
4. Highroyds
5. Thank You Very Much
6. I Can DoIit Without You
7. Ruby
8. Everyday I Love You Less And Less
9. Everthing Is Average Nowadays
10. Learnt My Lesson Well
11. Retirement
12. Na Na Na Na Naaa
13. I Was Born To Be A Dance
14. Caroline, Yes
15. Take Me Temperture
16. Oh My God
17. When The Heat Dies Down
SEEED: 23.20 – 01.00
Nem mondhatnám, hogy a nagyszínpad utolsó fellépőjének bejelentésekor extázisba estem volna, de még az a bizonyos zenei felbuzdulás sem jött el, amit egy kétségtelenül sikeresebb és színvonalasabb Nova Rock fesztivál után a jövőben legfeljebb csak kívánhatok magamnak. Nem rajongok a dance zenéért, a tolakodó rasztafariságért és az akármi áron nyomott rapért, így csak nagy nehezen fékeztem magam, hogy ne induljak el a sátrunk száraz menedéke felé. A berliniek, akiket nagy finálénak szántak a kínálatban, a túlzottan hosszú készülődés és titokzatoskodás után (a színpadi előkészületek végig egy hatalmas vörös függöny mögött zajlottak, úgyhogy már azt gondoltam, minimum valami botrányos Madonna-féle fellépés vagy hasonló előadó következik) végre megmutatkoztak: a függöny leesett. A színpadi köd, amit vágni lehetett volna, gyerekkori emlékeket idézett fel, Smuk manót, csak a tó hiányzott hozzá, a nádas meg a rövid lábú zöld törpe… Helyette bő nadrágban és „nélkülözhetetlen” aranyékszerekkel felaggatva szökdécselt színpadra a Seeed, egy tizenkéttagú rapkollektíva, amely kinézetre a Kocka kibővített felállására emlékeztet. Az első bumm-bumm ritmusok megszólalnak, és a srácok Shaggy módjára kezdik felhergelni az oberkrainereket. A legfrissebb lemez (a Next!) kétségkívül ott van minden oberkrainer polcán, hiszen mindenki a tenyerükből evett, én viszont a ugyanazon ritmusok klónozásától és a „buga-wuga” hülyéskedéstől teljesen elvesztettem az élet iránti kedvemet, ezért a nedves estére sokkal okosabb megoldásnak láttam, ha a sátrunk meleg menedékében várom ki a közelgő megfázást.
FROM DOWN TO FALL: 14.25 – 15.10
Miközben a Drive By Argument a Race Stage-en megnyitotta a fesztivál harmadik napját, hivatalosan öt perccel utánuk a Green Stage-en „dörögni” kezdett a frissen sült emo core screamer banda, a From Down To Fall, bécsi hazaiak. A srácok kétarcú énekkel támadtak: dallamos és üvöltős hang, kemény, agresszív riffekre építve. Rendkívüli lehetőség, hogy a hazai tömeg előtt, derűs 45 percben bemutathatják magukat és a zenéjüket. Még a legújabb szerzemények, a Hate Is The New Loud és a Days Of Neon Grey mellett is nagyon kiszámítható, megpuhított, csontig vetkőztetett, üvöltős szépfiúkkal indul a nap… hallásra csupa újrahasznosított riff-közhely, a ritmus követésében a gitárriffek és a dobok között hibák a kommunikációban, ennek ellenére bátor húzás a zenekartól, hogy angolul írják a szövegeket… Fiatal srácok, meglátjuk, mi lesz velük a jövőben.
GROSSSTADTGEFLUSTER: 15.30 – 16.15
Folytatódik a germán hagyomány. Ha az előző zenekarnál sírtam, most hangosan nyivákolni kezdtem. Babácska női ének bambi-hatással, szintetikus hangszerkozmetika, német versszakok ürügye mögé bújtatva. Melankolikus patetikusság. A Liebe schmeckt gut meg a Fur dich… kínszenvedés a délutáni ebéd idejére.
THE ELECTRIC SOFT PARADE: 16.35 – 17.25
A dobhártya-gyulladástól való igazi rettegéssel újra elsétáltam a Green Stage-hez. De végre. Igazi indie rock, Brightonból, Nagy-Britannia déli részéről érkezett fickók, akik mindenképp felkelthetik az érdeklődést. A felállás: Thomas White (ének, gitár), az öccse, a kevésbé borostás változat, Alex White (ének, gitár, billentyű), Matthew Twaites (basszusgitár, billentyű) és Matthew Priest (dob).. Szépen lekerekített poppos beatek, természetesen csengő gitárfogások, a zenekar teljes hangzásának erős támasza a billentyűkön. Persze semmi újdonság, amit ne hallottunk volna már, a fickóknak otthon egy egész újrahasznosító üzemük van. A zenekar büszkén és „vastagon” mutatta be stúdiódebütjét, a „No Need to be Downhearted” című lemezt, amely 2007 júliusának második felében jelent meg. Így sorra kerültek a Cold World, az If That’s The Case, Then I Don’t Know, a Life In the Backseat és a Have You Ever Felt Like It’s Too Late? dalok. A zárásból nem maradt ki az Everybody Wants, a Biting The Soles Of My Feet, az A Beating Heart és a Secrets in Loose Yr Frown sem. Természetesen a zene erősen a The Beatles és a brit pop mozgalom hatása alatt áll (lásd a Missunderstanding előadását), de ahogy már maga a zenekarnév is diktálja, erősen kifinomult, a hangzást zavaró nélkül szintetizátorok támasztják alá. A zenekar láthatóan jól érezte magát, hogy fellépést kapott a FreQuency fesztiválon, és ezt Thomas kertelés nélkül a közönség tudtára is adta. A közönség a három nap legszegényesebb látogatottságát produkálta, amihez hozzájárult az általános dorbézolástól való fáradtság, az újabb eső, amely bőségesen folytatódott a fesztivál harmadik napján is, és bárhogy forgatom, a fellépők nagyon szomorú line-up-ja is.
MONEYBROTHER: 17.45 – 18.35
Svéd Anders Wendin projektje. A fickó egy újabb mestere annak, hogy a már kitalált dolgokat felújítsa, és kiváló, kaméleonszerűen változtatható hangja van! Ezt tehát nem nehéz „eladhatóvá tenni”, sőt, nagyon praktikus és üdvözlendő, így rendszeresen a természetesen csengő pop rock teljesen szabványos cipőjében jár, amit altszaxofon-betétek fűszereznek, orgonák használata, klasszikus zongora, a soul-kozmetika felé húzó gravitáció. Érdekes, hogy Anders a társasággal az elején enyhe visszafogottságot mutatott, és a figyelem nagy részét a társa vonta magára Anders szélső jobbján, a szaxofonos, rockabilly-zselézett frizurával és „szarukeretes” szemüvegben, amelyet valószínűleg még a dédapja hagyott rá. A továbbiakban a srácok kiengedtek, kiválóan kidolgozott és összehangolt fellépést nyújtottak, amelybe belefért a szükséges átélés és spontaneitás, Andersnek pedig a nyelve is megeredt, és ezzel még jobban szórakoztatta a színpad előtti közönséget. Persze külön ki sem kell emelni, hogy a nézők között megint a lányok tépték magukat a legjobban.
MONEYBROTHER setlista:
1. Just Another Summer
2. My Little Girl
3. The Pressure
4. Will Not Happen
5. They Are Building Walls Around Us
6. Down At The R
7. Blow Him Back Into My Arm
8. Joanna
9. Guess Who’s Gonna Get Some Tonight
10. Reconsider
3 FEET SMALLER: 19.05 – 19.55
Osztrák portéka, a trió felállása Marcus Smaller (ének, gitár), Roberto Franko (dob) és El Howdy (basszusgitár), és nem olyan régi. 2000-ben alakult. Ez a trió remekül belefogta a karizmájába a nyolcvanas évek klasszikus punk bandáinak sztenderdjeit, és összegyúrta őket a dallamos énekelhetőséggel egy trendi emo core egyveleggé, ami az egyenes, kompromisszumok nélküli, felvont szarvú tartásban és a megállíthatatlan rock ‘n roll riffek erejében szikrázott. A színpad előtt az emberek megőrültek, és a Green Stage a műsor második felében a 3 Feet Smaller megjelenésével egy éles, jól elkülönülő határvonalra váltott az általános hangulatban és atmoszférában. A közönségben egyszerre erőteljesen pörögni kezdtek a fejek, forogtak a testek, a rockos nyomás intenzitását pedig a közönség részéről az is megtámogatta, hogy remekül tudták, még ha angolul is, a zenekar által játszott dalok szövegét. Marcus Smaller kiváló humorérzékkel rendelkezik, az angolja gyakorlatilag tökéletes, és erről a triról könnyen tévesen azt gondolhatnád, hogy nem „csak” Ausztriából jön. A Dance With Me, az I’ve Done Wrong, a Strike Back és a Headlights lavinaszerű refrénjei legördültek a nézők közé, akik a reakciójukkal megmutatták, mennyire népszerűek a srácok a hazai pályán. Kompakt, átélt és nagyfeszültségű fellépés!
MADSEN: 20.25 – 21.25
A német Madsenre várva és a Fall Out Boy fotózása közben a Race Stage-en elállt az eső. Sőt, nyugaton az ég izzó napfény színeiben fürdött, ahogy az lassan elaludt. Az éjszakával jött a hűvösség, és a fogak vacogni kezdtek a belénk mart hidegtől. Legalább az eső elállt, és nem fogjátok elhinni, a fesztivál végéig esőt nem is láttunk. A Madsen nagyon természetes módon kapta a nevét, hiszen a felállásban három azonos vezetéknevű tag van, mégpedig a testvérek, Sebastian (ének, gitár), Johannes (gitár), Sascha (valószínűleg már kitaláltátok, hogy Madsennek hívják őket). Társaságot nekik még Nik Maurer (basszusgitár) és Folli Jahncke (orgona) tesz. A zenekar a Universal Music kiadóval kötött szerződéssel a zsebében mindössze két év alatt rendkívüli kereskedelmi áttörést ért el. Zenei-stilisztikai megfelelője a hasonlóan népszerű németeknek, a Tocotronicnak, akik az első napon léptek fel a Green Stage-en. Maga a hangulat is általában nagyon hasonló volt. Ismétlem magam, de a közönség szó szerint odavan ezekért a srácokért. Elhangzott a Goodbye Logik – karrierjük kompozíciós szempontból egyik jobb teljesítménye –, a Die perfektion, ahol a refrénben Sebastian a sikoltós refrénnyújtás közben kipróbálta a hangszálai rugalmasságának szélső határait, és volt még egy „dalocska” – az Ein sturm, különösen fertőzően dallamos refrénnel, a zenekar koncertjének nyitására szánva,… egyszóval a srácok hihetetlenül lázas közönségreakcióba ütköztek, amely nem maradt közömbös az általános bolondulás energiájának kiszabadítása iránt, ahogy a tinédzser bálványaik legnagyobb slágerei diktálták az őrületet. Tényleg nincs mit hozzátenni. A Madsen egy simán megolajozott gépezet, amely megállíthatatlanul őrölte az étert hű közönségének szárnyain, a zenekar és a közönség közötti kontaktus pedig tökéletes, mágikus volt.
MADSEN setlista:
1. Ein Sturm
2. Goodbye Logik
3. Unzerbrechlich
4. Happy End
5. Panik
6. Diese Kinder
7. Vielleicht
8. Die Perfektion
9. Du schreibst Geschichte
10. Blitzkrieg Bop
11. Immer mehr
12. Mein Therapeut und ich
MILLENCOLIN: 21.55 – 23.00
Igazi veteránok voltak a Green Stage utolsó napi, fiatalos konkurenciájához képest. A fellépésük átfedésben volt a Kaiser Chiefs fellépésével a Race Stage-en. A Millencolin már rég túl van a kereskedelmi hírnév és az ebből fakadó MTV-s vonzerő legjobb éverein. Nem mintha emiatt ne lett volna ember a színpad előtt, amikor a svéd skate punkerek elfoglalták a helyüket, hiszen kaptak kilátást és több ezer kéz támogatását, amik odalent hemzsegtek, mégis, a Madsen után egy elég jelentős tömeg 15 percet gyalogolt a Race Stage-hez, a divatosabb Kaiser Chiefsre. A „Milenkoti” vicsorogva „aprították” a fát, ami finom fűrészporrá omlott, különösen nemes származásúvá. Cash or Clash? Mindkettő persze, de ahogy a kilencvenes évek filmjében említették. A Clash maradt! Kicsapongó rock’n’roll pozitívan hangolt énekhangok irányításával, és a „Milenkoti” a színpadon valóságos négyfejű utcai bandának tűntek, igazi kalóz fáraóhangya-csapat, amely alaposan feldúl mindent maga előtt. Rutin, tapasztalat, a zenekar hosszú útjainak gyümölcse. Amit hallottam, az tulajdonképpen rock’n’roll nagyon szép refrénekkel, kiszámíthatóan lekerekítve, egyszerű adrenalinos sietség, amelynek célja a hallgatók fejének erőteljes pörgetése a színpad előtt. A fickók tele vannak potenciállal, a régi és az új keverékében felhívták a figyelmet arra, hogy a punk gyökereik helyettesíthetetlenek – az „Life On A Plate” (1995) albumról az Olympic igazolta, hogy a Millencolin még mindig képes pusztítani pokoli sebességgel, erővel és pontossággal, hogy elárasszák a közönséget igazi tűztánccal, amit a nézők a spontaneitás nyelvén totális mosh pit-támadásként értettek.
MILLENCOLIN setlista:
1. No Cigar
2. Farewell My Hell
3. Ray
4. The Ballad
5. Fox
6. Mr Clean
7. Botanic Mistress
8. Penguins & Polarbears
9. Bullion
10. Story of my life
11. Black eye
12. Olympic
13. Cash or Clash
14. Man or mouse
15. E20 norr
16. Duckpond
BILLY TALENT: 23.30 – 00.50
Billy ki? A kanadai egykori Pezz, akik csak nemrég lettek sztárok Billy Talent néven, a felállás Benjamin Kowalewicz (ének), akiről sokan tévesen azt hiszik, hogy ő Billy Talent (a nevet a srácok Michael Turner „Hard Core Logo” című novellájának karakteréről vették), továbbá Ian D’Sa (gitár), Jonathan Gallant (basszusgitár) és Aaron Solowoniuk (dob), egy hamisítatlan klasszikus rock kvartett a kanadai Torontóból, megmentett mindenkit, aki rockért jött a FreQuency-re, és nem a Seeed kozmetikai elektrokopogása alatti ficánkolásra, akik ugyanabban az időben „szórták a seedet” a Race Stage színpadán (szegény Sandi, he, he…). A post punkerek a „tehetségük”, a Billy Talent zenei kilátásait kínálták! Mindkét kiadott lemezük képviselve volt a setlistán a csúcspontok válogatásával. Amit a Billy Talent Kanadában jelent, azt 2007-ben mondjuk a Kaiser Chiefs jelenti Európában, a legnyilvánvalóbb különbség az ének: Kowalewicz sokkal élesebben énekel, a frenetikus görcsök nyilvánvaló csíráival, kissé homályos hangszínnel, míg a Kaiser Chiefs énekhangja ennek a zenekarnak határozottan brit pop beütést ad, amit a kanadaiaknál álmodban sem találsz meg. A srácok a This Is How It Goes nyitással felfalták az embereket, a Devil In A Midnight Mass alatt is kíméletlenül nekikeseredtek, és tulajdonképpen számról számra adták a gázt, így a hangulat a koncert zárásában érte el a forráspontot, amikor a Billy Talent a ráadásba illesztett Fallen Leaves, Red Flag és ) triójával lepte meg a tömeget. A fesztivál utolsó napja volt, és a Race és Green Stage mindkét színpada a végső kapacitásig tele volt. Aki a Seed és a Billy Talent koncertje előtt valahol a két színpad között találta magát, az örülhetett, ha egyáltalán eljutott a keverőpultos torony és a színpad közötti platóig. A teherbírást így a látogatottság maximálisan kihasználta. Ez varázslatos hangulatot teremtett a fesztivál utolsó lovasainak fellépése alatt. Hurrikán a színpad előtt, mintha a közönség az intenzív koncentráción keresztül hosszabb ideje gondolatban arra az eseményre fókuszált volna, amikor megosztják az energiájukat a Billy Talenttel. A tinédzserek szó szerint záporoztak az első soron át a színpad alatti térbe, páran dugóként estek bele, hiszen a kimerültség is megtette a magáét. A fesztivál zárása nagy stílusban.
1. This Is How It Goes
2. Devil In A Midnight Mass
3. Line & Sinker
4. Worker Bees
5. The Ex
6. River Below
7. Nothing To Loose
8. This Suffering
9. Pins And Needles
10. Sympathy
11. Surrender
12. Try Honesty
—-ráadás—–
13. Fallen Leaves
14. Red Flag
15. (
zárszó: Sandi Sadar
És maga a fesztivál? A háromnapos maraton összképe, legalábbis nálam, félúton van a szuper és a szar között (a kettő összevonása áll a legközelebb az igazsághoz, a közbeékelt „és” nélkül). Mivel lehet ellensúlyozni, hogy sok headliner lemondta, cserébe pedig nagyjából átlagos és átlag alatti plagizátorok tömegét kaptátok a számomra nagyon idegen és ellenszenves német zenei színtérről? Olyan ez, mintha tortára számítanál, de sajnos nincs mit az asztalra tenni, úgyhogy beéred a kétszersülttel és az ásványvízzel. A zenei gurmandizmus kétségkívül garantált, nem igaz? Ha az idei fesztivál története jövőre megismétlődik, a szervezők számíthatnak rá, hogy jóval kevesebb fejet számlálnak majd a tömegben, és az is javarészt, ha nem teljesen, Ausztriából, Németországból és a többi német nyelvű országból érkezik. A „Germanizacija über alles” sajnos nem „pali”. Ami a szervezést illeti, a szervezők egyébként érzéket mutattak a logisztika és a spártai fegyelem iránt. Mégis azt merem állítani, hogy az idei FreQuencyvel, legalábbis a mi buszunkon, amely tépte a kilométereket, és többkilométeres dugókban állt, teljesen elégedett ember ritkán akadt.
Setlista
RACE STAGE: 14.20 – 15.00: Drive By Argument 15.15 – 15.55: Hellogoodbye 16.10 – 16.55: Sorgente 17.10 – 18.00: Gods Of Bliz 18.30 – 19.20: The Locos 19.50 – 20.50: Fall Out Boy 21.20 – 22.50: Kaiser Chiefs 23.20 – 01.00: Seed GREEN STAGE: 14.25 – 15.10: From Down To Fall 15.30 – 16.15: Grossstadt-Gefluester 16.35 – 17.25: The Electric Soft Parade 17.45 – 18.35: Moneybrother 19.05 – 19.55: 3 Feet Smaller 20.25 – 21.25: Madsen 21.55 – 23.00: Millencolin 23.30 – 00.50: Billy Talent
Képgaléria
