Nova Rock Festival 2007 – 3. nap

BEVEZETŐ A FESZTIVÁL HARMADIK NAPJÁHOZ:

 

(a szöveget írta: Sandi Sadar)

 

(a szöveget írta: Sandi Sadar)
A pokoli tempójú tömény ivászat és a szervezet ellenálló képességének tesztelése ellenére a vörös árnyalatokba öltöztetett színpad előtt kezdett gyűlni úgy ezer-kétezer metálos, emós, rockeres, ősrégi hippi, egyetemista, gimis, érettségiző, exhibicionista, pózer, kifestett arcú figura és véletlen arra járó, biztonsági őr, kebab-, sör- és kínai gyorsétel-árus, sőt egy tucat rendőr és mentős is. A reggeli nap átment abba a zenitbéli fázisba, amelyben az életkedv utolsó atomjait is szétzúzza, a fület pedig már az első fellépők „zaklatták”: az osztrák különcök, az indie rock garázsbandák képviselője, a The Staggers. A hatfős társaságban Lightning Iris a billentyűs, Shakin Matthews és Los Fixos a gitáros, a dobok mögött Candee Beat vegetál, Earl Kri a basszer, a különc összképet pedig egy Joey Ramone és a rémes képregényalakok keresztezéséből született, fazékfrizurás énekes, Wild Evel teszi teljessé. Nomen est omen. A srác, bár szerintem legalább 45 évesnek néz ki, valójában élő motor, aki az első akkordtól kezdve a teljes elengedés felé viszi a bulit. Nem éppen metálosoknak való zene, de az ötvenes–hatvanas évek garázsrockjának ebben az előadásában, amelynek receptjébe beleszűrődik a híresebb the Wailers, a the Snobs és Dick Dale hatása, no meg egy csipetnyi pop is, mindenképp működik. Az első asszociációm az volt, hogy a The Staggers a Crypt Records rockereinek újabb változata, akik időgépbe szálltak, és a tér és idő kaotikus résében ragadtak. Maguk azt mondják, válaszok arra, hogy Ausztria tele van emókkal, indie rockkal, gitárpoppal, metálosokkal és a zenekar szerint más tipikus, hamis rockerekkel. A The Staggers a lázadó koncepcióját már az elsőlemezén, a Teenage Trash Insanity című albumon bemutatta. Élőben eléggé közhelyesek, mégis frissek és szórakoztatóak. Wild Evel-nek nincs gondja a közönséggel való kapcsolatteremtéssel, még ha a hallgatóság fenntartással fogadja is. Olyan karakter, aki lelkesedésével levesz a lábadról, és azzal, hogy legalább minden második mondata felkiáltójellel végződik. Tudod: „I’m the impersonation of rock’n’roll spirit!”. A The Staggers a rock’n’roll mániákus gépezete, és a 0,5 órás bemelegítés után fölösleges volt azon töprengeni, hogy inkább a múlt részei-e, a jövő ígéretei, és hogy a színpadon mutatott arc a rock’n’roll valódi arca-e. Szarkasztikusak. Közhelyesek. Csak egyek a sok felismerhetetlen közül, de ez nem zavarja őket. Magabiztosak. Idegesítőek, kicsit arrogánsak, önimádók és nevetségesek, de unalmasnak semmiképp sem nevezhetők.

Teljesen más alapszínezetű színpadi teatralitást sugároznak az Aiden fiataljai. Gótikus megjelenés, punkos-hardcore-os tartás és popos, ugrándozó dallamok keveréke, amelyeket meglehetősen emészthető litániákká fonnak. Seattle-ből nemcsak végtelen grunge-zenekar-sor kerül ki, amelyek egy már letűnt korszakot jelöltek meg. Az elmúlt idők talapzatain megüresedett helyeket a zenei konkvisztádorok és a médiareflektorok kedvencei új nemzedékének engedték át. wiL Francis énekes, Angel Ibarra és Jake Wambold gitáros, Nick Wiggins basszer, a másik Jake, Jake Davison dobos már jó négy éve küzd az ötpercnyi hírnévért. Három album. Viszonylag langyos kritikusi fogadtatás, de az emósok légióinak részéről meglehetősen kedvező. Már a nyitódal, a „The Opening Departure” első taktusai után világos volt, hogy az Aiden robbanékony, tele van frissességgel, energiával és szinte tinédzseres dacossággal a metálosok tömege felé, akik „horns up” tartással és felemelt középső ujjakkal köszöntötték őket. Énekesként talán kissé gyenge, de az Eiffel-toronynál nagyobb tökökkel fordul wiL Francis a nyaka köré csavart mikrofonnal a közönséghez, és megszólítja őket: „Valószínűleg arra számítottatok, hogy a mi dalainkra táncolhattok és felemelt ördögszarvakkal tombolhattok. Ehelyett kifestett modellek jönnek a színpadra. Valószínűleg sokaknak csalódás vagyunk, vagy megfelelünk a Gaylords szó kritériumainak. Ideje szembenézni a valósággal!” A közönség manipulálása sikerül. A biztonsági őrök megkapják az első adag munkát, és már pár szám után – ezek közül kiemelkedett a „Knife Blood Nightmare”, a „Last Sunrise” és a „Die Romantic”, és egész bőséges adag olyan dalt kaptunk, ami könnyedén és simán megy be a fülbe – a színpadon álló karmesterrel energikusan együttműködő, crowd surfingra és vad mosh pitre vetemedő, megvadult kölykök után kell szaladniuk. Az Aiden ötöse láthatóan elégedetten kúszott közelebb számos hallgató szívéhez, akik nem azért jöttek a fesztiválra, hogy mindent csak egy-két imádott zenekarhoz mérjenek, a többiről meg azt gondolják, hogy szarkupac. Az Aiden nem klasszikus. Az Aiden nem az a zenekar, amely új trendeket szabna. De a fiatalság, a következetesen punkos, gúnyos tartás és éppen megfelelő mennyiségű zeneiség konglomerátuma, úgyhogy valamelyik lemezüket legalább meghallgatom, ha nem rögtön megveszem …

Valamivel délután két óra után egy űrlény képe emelkedik a Red Stage fölé, egy sáska és a Predator keresztezése. Jöhet egy intenzív adag poszt-thrashes erőszak és ragyogó őrület. A Chimaira clevelandi, nehézmetálos melósok, akik már a szlovén közönségnek is megmutatták a tudásukat (két éve léptek fel a Mediaparkban a Dark Tranquility-vel és a Hatesphere-rel), és már akkor meghódították az elsötétült metálszívemet. Egy meglehetősen viharos időszak után, amelyben a Chimaira című lemezt követően majdnem feloszlottak, és elhagyták a RoadRunner Records odúját, friss levegővel töltötték meg a tüdejüket, és újra erőre kaptak a kiáltozáshoz. Az idei metálgyöngyszemek egyike kétségtelenül a Resurrection című lemez. A húsvágó gitárpáros, a vérnyomokkal borított Rob Arnold és Matt DeVries mennydörgéssel és sebészi pontosságú ritmusjátékkal érkezett. Lenyűgözik Chris Spicuzza samplerei és a kornos stílusban kicsicsázott basszer, Jim LaMarca basszusjátéka, vagy a ismét jelen lévő Chimaira-tag, Andols Herrick dobos határozottsága is, de a zenekar fő ütőkártyája szerintem az izomhegy, tetoválásokkal és szívvel – a Chimaira első torka: Mark Hunter. A Red Stage ostromának egyik fő oka a Chimaira volt, új adag lendülettel és energiával. A hangszórókból megszólalnak a samplek, és az érzékeket csiklandozó bevezető után színpadra lép a clevelandi keménymenő ritmusosok teljes társasága. A „Resurrection” az, amire a Chimaira képes – balls out, és már az elsőre irgalmatlanul vág. Sajnos a nyitó mészárlás alatt kisebb hangproblémáik voltak, de nem hagyták magukat zavartatni. Hunter: „Determination, Perservance, Resolution, Resurrection!”, és el lehet hinni neki, hogy elszántan szembeszállnak a rendszerrel a végsőkig. Valamivel régebbi, metalcore-osabb és groove metalosabb volt a The Impossibility of Reason albumról a „Power Trip”. Közvetlenül utána pedig a ljubljanai koncert nyitódala következett. A „Nothing Remains” energikus nihilizmusa ezúttal kissé könnyedebben, lazábban szól. A „Save Ourselves” a múlt üzenetét adja át az új időknek. „Can you feel us, we’re stronger / We pray on the weak and conquer / No longer care for those / Who try to condemn and oppose / We’ll save ourselves”. Hunternek és társainak sikerült. Megőrizték a gerincüket, bebizonyították az igazukat, és túlélték. A helyeslés pedig érezhető volt a felhevült hallgatótömegben is, akik átadták magukat a vokális bombázás, a ritmikus mészárlás és a pokoli hőség áramlatainak. A Chimaira magabiztos volt, hangzásban talán kissé gyenge, de elégedett, és elégedetté tette őket a közönség reakciója. Annyira, hogy a végén a The Imposibility Of Reason második lemezről a „Pure Hatered” olyan volt, mint a testnedvek cseréje. A „I hate everything!” refrén sortüzei pedig olyanok voltak, mint a fiúk és lányok párzási kiáltása, akiknek az életben még nem volt elég rossz ahhoz, hogy a gyűlölet fogalmát ilyen könnyen meg tudják határozni, a pillanat extázisától elvakítva mégis ilyen könnyedén skandálják. A Chimaira sikerrel járt, és a szerintem rosszul időzített, jóval túl korán véget érő szettjét lezavarta.

CHIMAIRA setlista:
1. Resurrection
2. Power Trip
3. Nothing Remains
4. Save Ourselves
5. Severed
6. The Dehumanizing Process
7. Needle
8. Pure Hatred

A harag kitörése után eljött az ideje egy valamivel lágyabb, de mégis technikailag kifinomult sebnyalogatásnak a londoni power metalosok, technikusok és a gitárhúrok szilárdságát gyors ujjakkal tesztelő hősök hangjai mellett. A kreatív törekvéseiknek szabad utat engedő multiinstrumentalisták, ZP Theart énekes, a gitáros megszállottak, Herman Li és Sam Totman, Dave Mackintosh dobos, Frédéric Leclercq basszer és Vadim Pruzhanov billentyűs már fél négykor mutogatták a színpadi dühüket, nekem viszont egy interjú miatt egy időre le kellett mondanom a délutáni forróságról.

Valamivel több mint egy óra után a Dragonforce letolta a magáét. A színpadon már készen állt minden a svédek fellépéséhez, akikről sokan megfeledkeztek – a Clawfingerhez. A stockholmi ötös a düh, a lázadás és a HC attitűd útját akkor is folytatta, amikor az MTV kameráinak fényei kialudtak. A Clawfinger mindig is rapperek és metálosok, valamint indusztriálosok voltak, és annak a zenei szakmának a minőségi képviselői, amely az előadás színvonalát tartalommal tudja párosítani. Zak Tell énekes hű maradt az őszinte belső állapotok megfogalmazásának elveihez, így a Clawfinger tavaly kiadott egy provokatív lemezt, amelyet sajnos figyelmen kívül hagytak – Hate Yourself With The Style, idén pedig, tegnapelőtt, már a hetedik albummal jelentkeztek, amely a már ismert clawfingeres zenei diskurzus folytatását ígéri – Life Will Kill You. A Red Stage megszállását egy energikus boosttal kezdték a nagysikerű Deaf Dumb Blind album „Rosegrove” című dalával, mivel pedig slágerek nélkül nem megy, a keményebb és minőségibb MTV-hez szokott, régebbi nemzedék képviselői a „Nigger” első taktusai után már behódoltak a hangszórókból áradó dallamos bombázásnak. Bård Torstensen gitáros magabiztosságot és rutint sugároz, az idő foga viszont elég alaposan felszántotta az arcát. Az energikus provokátor és hiperaktív mikrofonszelídítő, Zak Tell viszont egyáltalán nem tűnik megöregedettnek. Egy valamivel újabb szám, a „Nothing Going On” kicsit több teret ad Jocke Skog billentyűinek szintetikus hangzásának, engem viszont jóval jobban szórakoztatott a „The Faggot In You” kemény gitáros exhibicionizmusának dinamikája, ami után premierként egy még nem hallott számmal, a „The Price We Pay”-jel szolgálnak. A közönség reakciója – tekintve, hogy fesztiválról van szó, és hogy az túlnyomórészt unalmas osztrák koncertközönségről beszélünk – több mint jó volt. A Clawfinger a teljes nonkonformizmus, a maró és csípős őszinte szövegírás története, és mivel kevesen képesek szembenézni a világ, amelyben élünk, kozmetikázatlan, kegyetlen, eltorzult, hibás képével úgy, hogy közben, ha értelmes lények, legalább egy kicsit ne éreznék kényelmetlenül magukat, a Clawfinger a figyelmen kívül hagyottság története is. Az akarat és az elszántság teljes diadala volt, hogy a fül, az értelem és az egész idegrendszer valamivel több mint egyórás intenzív csiklandozása után a Clawfinger kincstárának legnagyobb slágere aratott teljes sikert: a „Do What I Say”. „When I grow up / There will be a day / When everyone’s gotta do as I Say!”. Lázadás a rendszer ellen. Felemelt középső ujjak és teljes győzelem. A Clawfinger kiállta az idő próbáját. A szívünk legalább egy kis darabját így az új évezredben is átengedhetjük nekik …

CLAWFINGER setlista:
1. Rosegrove
2. Nigger
3. Nothing Going On
4. Faggot In You
5. The Price We Pay
6. Life Will Kill You
7. Prisoners
8. Two Sides
9. Recipe For Hate
10. Biggest and The Best
11. The Truth
12. Do What I Say

A metál keményebb újdonságainak sorát a texasi Drowning Pool folytatta. Eleinte sikeresek és dicsértek voltak, aztán pár éve szembe kellett nézniük az énekesük, Dave Williams halálával, akinek felmondta a szolgálatot a szíve. A Sinner című visszhangos és sikeres album után a Jason „Gong” Jones énekessel tett kudarcba fulladt próbálkozások időszaka következett, az ő távozása után pedig a mikrofonnal való visszaélés feladatát a Soil volt énekese, Ryan McCombs látja el. A dallasi kvartett a dinamikus, de meglehetősen kiszámítható szettjében szinte az összes kislemezét felsorakoztatta az alkotói időszakából – „Bodies”, „Tear Away”, „Sinner”, „Love And War”, „Soldiers” … McCombs úgy néz ki, mint Phil Anselmo fiatalított változata. Túlzott szemrehányásokat elkerülhetnék, hiszen maximális erőbedobással nyomják, de egy kis kritikát nem hagyhatok ki. Hangzásban a srácok a southern rock és a metál fakó keverékét hozzák, de inkább az zavar, hogy skizofrén módon mindenáron tetszeni akarnak a tömegeknek, és ki akarják elégíteni az idő minden szeszélyét, ezért az életművükbe a közhelyes nu-metal rothadt magjait is beszórták. A fellépés világosabb pontjai az utolsó két szám voltak. Miután a „Let The Bodies Hit The Floor”-t az USA elleni 2001. szeptember 11-i terrortámadás áldozatainak ajánlották, annak a tragédiának az emlékének szentelték magukat, amely a zenei világot még jobban megrázta – a „Cowboys From Hell” amúgy átlagos verziójával tisztelegtek Dimebag Darrell emléke előtt, ezzel pedig a Children Of Bodom fellépésének – legalábbis jelentésbeli – nyitánya lezárult.

A Children Of Bodom a finnországi Bodom-tónál történt mészárlás áldozatainak különös ajánlása, a dallamos death metal, a power metal, a heavy metal és a dallamos black metal textúrái közötti kompozíciós játékot viszont a természet ismételt hívása és a szolgálati kötelezettségeim miatt ki kellett hagynom (megkaptuk az interjú megerősítését Kerry Kinggel, de mivel elég sokáig kellett rá várni, a holland goth rockerek vagy goth metálosok – ahogy tetszik – Within Temptation fellépését is lekéstem …). A bodomi mészárlás után a metálvörös színpad főtemplomának megszállását a Within Temptation folytatta, amelynek felismerhető jegyét a bájos énekesnő, Sharon del Adel törékeny és egyben oly hatalmas hangja adja.

Teljesen más alapszínezet köszöntött be este tizenegykor. A felhevült fejek hordái már kissé lehűltek, a hektoliternyi sör pedig nem tudta kiirtani a thrash-klasszikusok rajongóinak, a kíváncsiskodóknak és mindazoknak a több tízezres tömegét, akik a nap csúcspontját semmiképp sem akarták lekésni – jött a klimax a Slayerrel!

 

A Christ Illusion borítójával legalábbis vizuálisan megpróbáltak visszanyúlni a Reign In Blood idejéhez. A réges-régi időkkel párhuzamot jelent a régi dobossal megerősödött kapcsolat is, aki Paul Bostaphot váltotta – a dobok mögé ismét a metaldobolás kiválósága, Dave Lombardo ült vissza. Amíg a Kerry King és Jeff Hanneman alkotta gitárpárosra, meg Tom Araya torokhangú üvöltésére vártunk, nagyon lassan teltek a percek. Nőtt a várakozás. Aztán elkezdődött. A „Disciple” után már pár ütem alatt csalódottan döbbenek rá, hogy a hangzás, amit az est sztárjai nyújtanak, minden kritikán aluli. Nemcsak hogy a fellépés hangzása kiegyensúlyozatlan volt, és Hanneman összehasonlíthatatlanul hangosabb volt King szólóinál, amelyek megsültnek hangzottak – Lombardo átmenetei is teljesen elnyomták Araya éneklését. A jókedv összeomlását a csalódás pokoli mélységeibe viszont az okozta, hogy az első sorokban elkényeztetett taknyosok álltak, és még túl is élték! A Slayer-koncertek valaha – ha nem tévedek – élet-halál harcot jelentek egészen a tizedik sorig. A tizedik sor után a temetés mellé időnként egy kis kórházi ellátást is felkínáltak, most viszont zavartalanul sétálgathattunk az osztrák metalstatiszták szűk körben elhelyezett példányai között. A hideg zuhany pedig a színpadról is jött. Araya szarkasztikusan válaszol a erőtlen „Slayer! Slayer!” kiáltásokra mosollyal és egy megjegyzéssel: „Igen… Slayer… Mi vagyunk azok… Ti meg kik vagytok, Ausztria?” A „Darkness of Christ/God hates us All” erőlködés nélkül kapcsolódott a újabb „Jihad”-hoz – rutinosan és iparosmunkaként, a nem kívánt hidegség újabb adagját pedig a „War Ensemble” előtti megjegyzésnél kaptuk, amelyben Araya a butaságba és a fiatalságba kötött bele, meg abba, hogy a politikai rendszerek ránk küldenek a csatatérre, hogy egy ostoba politikáért harcoljunk. Kissé szerencsétlen és a mi tájainkon aktualitását vesztett felütés, az amerikai közönségnek viszont annál inkább megfelel. A megviselt Slayer-klasszikus meglehetősen kétségbeejtően hangzó változata után (megszoktam, legalábbis lemezről, hogy a klasszikus Slayer úgy vág, mint a szike) a „Cult” nevű újdonsággal szolgáltak, majd a szetten még a „Chemical Warfare” és a „Die By The Sword” emelkedett ki, a klasszikusok közül pedig letolták a „Dead Skin Mask”-ot és a „Seasons in the Abyss”-t. Valamivel több mint egy óra után – a színpad és a tömeg közti meglehetősen bizarr távolságérzet miatt – a kétségbeesés pokoli szakadékának áthidalhatatlan két partján találtuk magunkat a Slayer szokásos záródalával, a „Raining Blood” meglehetősen erőtlen és nyomorúságos előadásával, ami a szánalmas példányoknak teljesen elég is volt. És még egy sokk: Araya a közönségre hagyta az éneklést. Ő maga nem énekelt, hogy halljuk, mire képes Nickelsdorf! Igazán nyomorúságos és szánalmas. Mintha David Hasselhoff-koncertre mentem volna, nem Slayerre. A reakció várható volt: csend, és annak felismerése, hogy túl kevés volt az igazi Slayer-rajongó. Rövid szünet. A Slayer lemegy a színpadról. Aztán visszatérnek, és mintha a zenei minimum kritériumának akarnának megfelelni, lenyomják még az „Angel Of Death”-et, majd gyorsan elhagyják a színpadot. Ezúttal végleg. Nekem pedig világossá válik, hogy a nap csúcspontja inkább egy erőtlen önkielégítésre hasonlított, nem az évtized szexére. A Slayer kétségbeejtően szarul és fáradtan szólt! Azt a tényt viszont tudomásul kell venni, hogy valahogy nem tudom elhinni, hogy amit a Pannon-síkság térségén láttam, az a maximumuk. A Slayer nem fesztiválszínpadra való banda. A Slayer nem freakshow minden jóllakott tinédzsernek, akik többet szeretnének az MTV kvázi rockereinél és metalosainál. Nem! A Slayer a metal klasszikusa, és a környezetnek is ehhez kellene illeszkednie: lelkes rajongók körében. Jobb hangzással. Intimebben, nem olyan személytelenül, mint ahogy az az ikonok fogalmának Nickelsdorf színpadain történt szakralitásvesztése esetén volt.

BLUE STAGE:
(a szöveget írta: Živa Viviana Doria)
Az utolsó fesztiválnapon is 13 órakor települtem le a kék színpad elé. Az Excuse Me Moses osztrák banda, engem teljesen levett a lábamról. A korai órát és az újra tűző napot a „Butterfly Tree”, a „Summer Sun”… dalokkal hűtötték le. Az Excuse Me Moses jól bejáratott síneken szól, fülnek szemtelenül csábító, laza „funky groove-val”. Összesen tehát 25 édes, de rövid perc!

Az Excuse Me Moses után a skót The Dykeenies következett. Saját bevallásuk szerint a The Killers és a Panic! At The Disco hibridje. A srácok hazájukban már sikeresen koncerteznek olyan bandákkal, mint a Maximo Park és a Mystery Jets. Most lehetőséget kaptak, hogy az osztrák rajongóknak is megmutassák, mi van bennük, és mennyire ígéretesek. A fellépés alatt többször is hangsúlyozták, hogy a fesztiválon tapasztalt forróságot Skóciában nem szokták meg.

Az idei Nova Rock egyik nagyon „veszélyeztetett” és ritka női képviselője Sarah Bettens volt, egyébként a belga K´s Choice egykori tagja. A karcsú, rövid hajú szőke nő, aki messziről fiúnak néz ki, eleinte meglehetősen szégyenlősen kacérkodott a közönséggel. Mivel azonban a visszajelzésünk nagyon jó volt, hamar felbátorodott, és még nagyobb energiával, gitárral a kezében megmutatta a női zenész erejét az egyébként akusztikus fellépésben. A végén hangos tapsot aratott, és láthatóan megilletődve hagyta el a színpadot.

Ezután a punk rock core-nak szentelt zenei órák jöttek. Először a német pop punkosok, a Donots következtek. Utánuk újabb németek, mégpedig az alternatív punk rockerek, a H-Blockx. Mindkettő energikus koncerttel lelkesített, ami viszont csak felvezetés volt a Less Than Jake-invázióhoz.

LESS THAN JAKE: 18.30 – 19.35
Sokan egyetértenének abban, hogy az övék volt az idei Nova Rock egyik legragyogóbb fellépése. Az amerikai ska punkosok kiváló animátoroknak bizonyultak: szellemesen energikus kapcsolatteremtésük és a közönségnek adott utasításaik közepette mindenféle hülyeségre rávették a népet. Különösen szerencséje volt egy szlovén srácnak, aki egy osztrák lánnyal „dirty dancinget” táncolt egyenesen a színpadon. A Less Than Jake persze nem hagyta ki az olyan slágereket sem, mint az „Automatic”, a „Soundtrack Of My Life” és a „Plastic Cup Politics”.

MANDO DIAO: 20.05 – 21.15
A svéd Mando Diao ismét ellátogatott Ausztriába, ami egyébként már évenkénti gyakorlatuk, hiszen itt rengeteg rajongójuk van. Ezúttal Björn, Gustaf, Matt, Samuel és CJ egy plusz erősítéssel lepett meg minket: a fellépésükbe fúvósszekciót is bevontak. A Mando Diao kiváló garage rock banda, amely a Bring Em´In és a Hurricane Bar albumokkal meghódította Európát és Japánt, lassan pedig az óceánon túl is betör. Egy nyilvánvalóan teljesen új dallal, a „Tony Zoulias”-szal kezdtek, majd szuper slágerekkel folytatták: „Sheepdog”, „God Knows”, „Down In The Past”. A színpad alatt a lányoknak a várakozásnak megfelelően „elszállt az agyuk”, amikor a csalogány Björn elcsicseregte az „All My Senses” balladát. A Mando Diao láthatóan lassan közeledik a headlinerek helyéhez, és talán jövőre sikerülni is fog nekik.

MANDO DIAO setlista:
1. Tony Zoulias
2. Sheepdog
3. God Knows
4. Clean Town
5. Down In The Past
6. You Can’t Steal My Love
7. White Wall
8. All My Senses
9. Killer Kaczynski
10. Long Before Rock’n’Roll
11. The Wildfire (If It Was True)
12. Amsterdam
13. TV & Me
14. Good Morning, Herr Horst
15. Song For Aberdeen
16. Ochrasy

THE KILLERS:
Míg a másik színpadon a Slayer már jó ideje melegített, a The Killers körüli nagy előkészületek még egy ideig tartottak, mert a srácok késve érkeztek a helyszínre, ráadásul arról híresek, hogy a színpadukon mindig egy komolyan feldíszített, kidolgozott díszlet áll, amit természetesen a fellépés előtt gondosan fel kellett építeni. Mivel a Las Vegas-i srácok mindig is rajongtak a mexikói cowboykultúráért, fából készült ládákat állítottak a színpadra, a erősítőket pedig apró fehér lámpácskák füzérei díszítették. A The Killers a The Strokes mellett a világ egyik legnagyobb indie rock bandája, így a várakozás is annál nagyobb volt, hiszen nem épp mindennap járnak Európában.

Mindezek ellenére az előkészületek és a nagy várakozás végül inkább erőtlen benyomást hagyott. A The Killers egy jó órában ugyan lejátszotta az összes legnagyobb slágert a Hot Fuss és a Sam´s Town albumokról, mint a „Mr.Brightside”, a „Read My Mind” és a „When You Were Young”, és glamúros koncertet adott, a közönség viszont a leglelkesebb rajongókat leszámítva meglehetősen hideg maradt. Valószínűleg ebben közrejátszott a közelgő fesztiválvég is, amikor a legtöbben már csak az otthoni ágyukra gondoltak. Lehet, hogy a The Killers csak hálátlan fogadtatást kapott, más szemszögből viszont ők is olyan banda, amely valószínűleg inkább klubkoncertekre való, és ebből a szempontból nehezen versenyezhetett a szomszédos színpad headlinerével, a thrash garázda ősapjával, a Slayerrel.

A FESZTIVÁL ZÁRÓ BENYOMÁSAI:

 

(a szöveget írta: Sandi Sadar és Živa Vivana Doria)
A Velencében nagyjából ugyanekkor lezajlott katasztrófával, a Heineken Jammin’ fesztiválon történtekkel ellentétben azt mondhatom, hogy a Nova Rock fesztivál 2007-ben összességében átlagon felül sikerült, leszámítva a biztonsági szolgálat szereplését! Ennek a nagyszabású nyári fesztiválnak az osztrák szervezői idén kétségkívül a legnagyobb vágyukat teljesítették: a Nova Rock 2007 teljesen elkelt!

160.000 „nova rockeres” foglalta el három napra a napsütötte mezőt az ausztriai Pannonia Fields II-n. A kiváló energiákkal teli hétvége, a zenei szupersztárok, a rendkívül együttműködő és korrekt csapat, amely a szervezés keretein belül gondoskodott róla, hogy a sajtó képviselőivel a teljes kommunikáció olajozottan menjen; a hideg ivóvízzel való jó ellátás és a vonzó szórakozási lehetőségek (partisátrak, sörsátor, ékszer- és merchandise-standok, bungee…) kiváló fesztiválélményt hagytak maguk után.

Természetesen számolni kell a fesztiváli étel- és italárakkal is! A 0,5 literes sör 4,00 vagy 5,00 euróért enyhítette a szomjasak szenvedését, az ételek ára pedig 3,00 és 8,00 euró között mozgott.

Ettől a háromnapi maratoni hullámvasúttól kifejezetten fáradt és kikészült vagyok, főleg pedig csalódott a nap üres csúcspontja miatt, amelynek a Red Stage előtt voltam tanúja. Keserű szájízzel hagytam el a helyszínt: a Nova Rocktól 2007-ben való búcsú az előző bekezdés dicsérete ellenére sem volt tökéletes. Osztrák tinik ezrei kaptak lehetőséget, hogy túlzásba vigyék az ivást és a féktelenkedést. Mellesleg: a vegyi illemhelyek a sátraink előtt összetörve végezték a földön. A káoszt hosszas habozás után meglehetősen higgadt biztonságiak jöttek lecsillapítani (mintha apaurin- és tramadol-túladagolásban lettek volna), akik akkor sem csinálnak ki, ha az arcodba köpnek. A fesztivál vége remek apropó volt minden vandálnak, akik a táblákon és a reklámpannókon töltötték ki a dühüket; a saját erejüktől és létszámuktól megrészegülve még késő éjszakáig önigazolást és bajt kerestek. A Nova Rock 2007 igazán jó szervezőcsapattal rendelkező fesztivál volt, amely a feladatait több mint példásan, ahogy kell, teljesítette. Egyedül a nem megfelelő hang zavarhatott: a tömegben csak a színpad mellett álló pár hangtorony szólt. Első nekifutásra elmegy. Jövőre viszont semmiképp sem engedhetik meg maguknak, mert a Nova Rock teljesen méltó vetélytársa lett a már jobban bejáratott két fesztiválnak, a Rock Im Parknak és a Rock Am Ringnek. Végösszeg: teljes győzelem, ami a pénzügyi eredményt illeti. A fesztivál valóban teljesen elkelt. Komolyabb rendbontás nem volt. A bungee-kötelek kibírták a kövér metálosok ugrálását, tragikus esemény sem történt. A bandák sora, amelyeket kipipálhattatok a jegyzetfüzeteitekben, valóban kiváló volt. Felmerül a kérdés, hogyan lehetne ezt jövőre túlszárnyalni, és a minőségi mércét még följebb tolni. Mindenesetre lehet! Azokat a fiatal hülyéket viszont, akik a sátrakat és az illemhelyeket tönkretették, következetesebben és keményebben lehetne megfékezni. Így viszont az utolsó nap átvirrasztott éjszakája után a mezőt tonnányi szemét és a közvetlen közelben szétszórt illemhelyek borították. Valódi posztapokaliptikus táj, mit tagadjuk. És amikor a busz végre felvett minket a bejáratnál, az otthonra gondolás igazi megváltás volt. Mindenesetre a gondolataink már a jövő évnél járnak, és azon, mit nyújthat a Nova Rock 2008, amit az idei nem…

Mellesleg! A Nova Rock 2008 jegyei már kaphatók. 85,00 eurós promóciós áron megvehetitek a www.musicticket.at oldalon.