Gods Of Metal 2006
Szerző: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Idroscalo / Milánó / Olaszország
A koncert dátuma: 2006. június 3.
Látogatók száma: 18000
Fél kilenc is elmúlt tíz perccel, 8:40 van. Kikötünk a helyszínen, és az Idroscalo bejáratánál majdnem elgázolunk egy csetnik-sátrat, pontosabban az olasz „metal zászlóst”, aki már kora reggel kalózzászlóval riogatta a fesztivál előterét. Az olaszok közben már szorgosan állították a standot standra, tele „fake” pólókkal. A pólóbizniszezés úgyis az olasz kultúra része, és ebben az olaszok igazi mesterek. Öröm nézni, milyen buzgón próbálnak rád sózni egy pólót, amelyen a Metallica emblémája látszik, alatta pedig a Grave Digger „Knights Of The Cross” (1998) lemezének teljes motívuma. Hosszas, nagyon fárasztó, de szórakoztató várakozás után végre bejutottunk az Idroscalo parkba, melynek bejárati részét vidáman behintették a fehér budik, amelyeken látszott, mennyire megviselte őket a fesztivál első két napján látogatóik fokozott „ürítési” tevékenysége.
CRUCIFIED BARBARA: 10.00 – 10.30
10:00 van. A Crucified Barbara, a koszos rock’n’roll svéd képviselői, akik a jó öreg Motörhead nyomdokain járnak, helyenként pedig a Sabbath doomos örökségén is átvezetik a dalaikat, rendkívül felhevülten kezdtek tombolni. A kvartett többnyire az első albumáról, az „In Distortion We Trust” (2005) című lemezről játszott. A szép reggeli ébresztő fél óráig tartott. A koncert közepén a bandának elromlott az egyik gitárja, ami elárulta a lányok kezdő tapasztalatlanságát. Két szőke, egy vörös és egy barna lány. Ez a zenei stílus azonban nem olyan, hogy az egyik gitár kiesése komolyabban megmutatkozna az előadás minőségén vagy a dalok élő hangzásán. Inkább jól jött, mint nem. Az énekesnő gitárja a riffelés elmosódottságával szépen betöltötte a hangképet, így a lányok a színpadon nagyon szerencsésen megúszták. Az első gitáros végül a koncert végére visszatért a színpadra. Vidáman felpörgető reggeli fesztiválkezdés.
SONATA ARCTICA: 10.55 – 11.35
10:55-kor lépett színpadra a Sonata Arctica, a fiatalok körében nagyon népszerű banda. Igazi finn „boom”. A Stratovarius felpörgetett változata ez, vagyis technikailag felkészült és kiművelt a lehető legnagyobb sebességű játékra. A hangzás sokat rontott az összképen. Az énekes, Tony Kakko sem volt a legjobb formájában, ami az egész fellépésükön meglátszott, főleg amikor a legmagasabb fekvéseket énekelte: ilyenkor elfogyott a hangja, és néhányszor, amikor nem lett volna rá szükség, sajnos csúnyán berekedt. A gitáros, Jane játéka ismét elállította a lélegzetet, bizonyítva, hogy tényleg a Föld leggyorsabbjai közé tartozik. A Sonata Arctica hét számot játszott, köztük kettőt az első albumról, az 8th Commandment és a My Land dalt, a koncertet pedig a hétperces epikus költeménnyel, a The Cage-dzsel zárták. A végén még egy rövid jelenettel, a Vodka Songgal felpiszkálták a közönséget, majd 40 perc után végleg elhagyták a színpadot.
EDGUY: 11.55 – 12.40
Az Edguy, amely utánuk következett a színpadon, a második iskola doktrínáján felnőtt metal-hozzáállást képvisel. Amit korábban a Sonata Arcticáról és a Stratovariusról mondtam, az az Edguyra is vonatkozhat, mint a Helloween és a Gamma Ray szellemében kiművelt bandára. Az Edguy nagyon irigylésre méltó hangzást produkált, ami azt jelenti, hogy a srácok tíz év alatt már rengeteg ilyen tapasztalatot gyűjtöttek. A harmadik nap harmadik fellépője volt, és a helyzetükhöz képest kifejezetten jó hangzásuk volt. Így a Gods Of Metalon először „sziszegett” igazán lenyűgözően a színpad. Tobias Sammet mindenképp brillírozott kiváló énekteljesítményével, amely igazolta a róla mondott „cross over” jelzőt: Michael Kiske (ex-Helloween) és Bruce Dickinson (Iron Maiden, szóló) keveréke. Teli, robbanékony vokál minden fekvésben. Az Edguy koherensen lépett fel, és a színpadi játékuk végtelenül jólesett. Szórakoztató koncert volt, Tobi még a színpadi világítás állványzatára is felmászott. Az első nehezebb falat a Tears Of A Mandrake előadásakor várt a bandára. A zongora „be volt samplézve” a háttérben. A dobok viszont egyszerűen túl kicsik voltak az Edguynak, és érezhető volt, hogy a zenekar bombasztikus, robbanékony száguldásához egyszerűen kevés ez a szerény felszerelés. Felix Bohnke dobfelszerelését az Edguy egyszerűen kinőtte. Kiváló fellépés volt, amelyet csak az szabott meg, amit tízből a harmadik fellépőként kapsz. Az Edguy ezt az ajánlatot teljes mértékben kihasználta. A jelenlévőket különösen az igényes Majesty beiktatása örvendeztette meg, a King Of Fools is becsempészte magát a setlistre, a koncertet pedig a Vein Glory Opera zárta.
Angra. A Gamma Ray és a Stratovarius mellett a Motörhead-ig őket vártam a legjobban felhevülten, ők viszont komoly hangzásproblémákkal léptek fel, amelyek végigkísérték a koncertet. A bal oldali monitor tönkretette a zenekar egyedi hangzásának képét, amelynek a Loureiro/Bitencourt páros, az egyik legtökéletesebb gitárduó szintjén kellett volna megszólalnia. Sajnos ez nem sikerült meggyőzően. Loureiro gitárja a bal oldali monitoron nagy veszteségeket szenvedett. A hang a koncert alatt rendesen törött, néhányszor a gitárok egyáltalán nem hallatszottak, máskor a tercharmóniákban mondjuk csak egy gitár szólt, harmadszor pedig Eduardo Falaschi éneke nyomta el folyton a hangképet. Hangzásbeli horror, amire nem számítottam. Az okokat nem nehéz megtalálni. Az első, hogy az Angra már régóta nem turnézott, és a zenekar színpadi munkakémiája most éppen nincs teljes formában. A második, hogy műfajilag annyira eltérnek a fesztiválon velük együtt fellépő power metalosoktól, hogy egészen más színpadi hangolásra és hangszerelésre van szükségük. Ezt egy mindössze 25 perces szünetben természetesen nem lehetett elérni. A brazíliai komplex progresszív metalosoknak egyszerűen nem volt a napjuk. Felhangzott a Deus Le Volt intró, és rázendítettek a Spread Your Fire-rel a legfrissebb stúdióalbumról, a „Temple Of The Shadows”-ról! Megkezdődött a bemelegítés, és amikor áttértek a Nothing To Say klasszikusra, ennek a dalnak a izzó száguldása alaposan felgyújtotta a közönséget. Az Angra mindenképp otthon van Olaszországban, és a közönség a látható gondok ellenére is méltón buzdította őket a koncert alatt. A negyedik dal jelentette a fellépés csúcspontját. Összetetten felépített szerzemény fenomenális hangszereléssel, amely hagyományos brazil népzenei elemeket tartalmaz. Ez a Carolina IV. A refrénig valahol Edu végre bemelegítette a hangját, mert addig az éneke elég szánalmas volt. A Nothing To Say refrénjének ezúttal egyszerűen nem volt a magasságában. A Carolina IV alatt a Loureiro-gitáron is valamennyit javítottak, és a Carolina IV végül nagyjából a megkövetelt keretek között szólalt meg. Aztán vissza a „Temple Of The Shadows”-ra, az Angels And Demons következett, majd a hangulatot a kiváló atmoszférikus Rebirth emelte meg! Utána a forró dél-amerikai temperamentum támadásának voltunk tanúi, ami csakis az Angrára jellemző! Természetesen a Carry On, amelynél a közönség különösen megvadult; a zenekar meglepett vele, mert ezt a dalt általában a legvégén játssza, amikor nem headlinerként lép fel, és az Angra a Nova Era című számmal fejezte be a fellépését. Akárhogy forgatom, az Angra rutinosan megbirkózott a gondokkal. Egyszerűen nem volt idő, hogy felkészüljenek a koncertre. Mégis „full” nyomták, és kihozták belőle a maximumot, ami végül egy aranyközép, vagyis átlagos fellépést jelentett. Ezt a zenekart headlinerként és abszolút „indoor” környezetben kell látni.
GAMMA RAY: 14.20 – 15.15
Az Angra után a Gamma Ray következett. A Gamma Ray végre éles határvonalat húzott, és ezzel kettévágta a fesztivál harmadik napjának hangzásbeli kuszaságát. Ez volt az első fellépés, amely olyan szintre emelte a fesztivált, amilyet az ember eleve elvár. Az én ízlésemnek az kéne, hogy a névsor 2006. június 3-án a Gods Of Metalon a Gamma Rayjel induljon. Gamma Ray! Mit is mondhatna az ember ilyen tökélyre? Látszik, hogy a zenekar csúcsformában van. Látszik, hogy épp most tértek haza Észak-Amerikából, ahol a québeci koncert-DVD-t vették fel, és végül, de nem utolsósorban az is látszik, hogy Daniel Zimmerman épp a Freedom Call turnéján volt. Röviden: a Gamma Ray tökéletes volt. Tökéletes a maga helyén, nehogy félreértés legyen, az ötödik zenekarként a sorban. A Gamma Ray az Angrához hasonlóan a saját dobfelszerelését hozatta a színpadra, amit a kulisszák mögött „csavaroztak” össze, még az Angra fellépése alatt. A színpad előtt állókból kicsavarták a bőrt: a show-t a Gardens Of The Sinnerrel nyitották, a „Powerplant” (1999) című kiváló lemez kiváló dalával, és az adrenalin azonnal szétfutott az ereinkben. Az első sorokban az emberek komolyan rázták a fejüket, a közönség pedig sokkal tömörebben állt a színpad és a keverőpult között, amelyek 50 méterre voltak egymástól, mint a Gamma Ray előtt. A Man On A Mission olajat öntött a tűzre. A gonosz New World Order végképp nem engedte ki a tömeget a karmai közül, aztán jött a folytatás a Gamma Ray dobosa, Daniel Zimmerman szerezte Fighttal, amely a „Majestic” albumon található (ahogy a főnök, Kai Hansen be is konferálta). A zenekar itt is maradt, és a középtempós metal-induló Blood Religionnel folytatta, amelynek gitártémái mindig a régi jó Running Wildra emlékeztetnek. Remek, hosszabb epikus szám, témák és hangulatok váltakozásával fűszerezve. Aztán a Gamma Ray hamar leegyszerűsítette a dolgot, és a Heavy Metal Universe-szel – ez már a vasrepertoárjuk része – arra szólította fel a metal-alattvalóit, hogy zárják a sorokat. De ez csak ártatlan bemelegítés volt a ránk váró nagy buli előtt. Az út közben, Milánó felé menet a buszon persze elég sok szó esett a dologról. A buszon felállítottam egy hipotézist: nagyon szép lenne, ha a Gamma Ray és a Helloween egy fesztiválon lép fel, és Kai Hansen különleges vendégként a Helloween műsorában is a színpadra lépne. Hogy az alkalmat maximálisan kihasználják, a hipotézisbe belopakodott az a jámbor kívánság is, hogy Kai Hansen énekelje el a Ride The Sky-t, amit Deris nem tud Hansen szintjén megszólaltatni. Nos, a kép kicsit másképp alakult. A Gamma Ray kompromisszumok és bármiféle tisztelet nélkül kihívta a Helloweent, amikor nekilátott ennek a „Walls Of Jericho” (1985) lemezes Helloween-klasszikusnak, amelyet Kai Hansen írt a Helloweennek. Hansen fenomenálisan énekelt, és hogy a népnek különösen megjött a kedve a dal hallatán, azt talán magyarázni sem kell. A Gamma Ray nem állt meg: a Ride The Sky nagyjából 2/3-át lejátszották, aztán rutinosan átváltottak a Future Worldre, amellyel hirtelen repertoárt váltottak, de a Helloweennél maradtak. Ezután már az I Want Out-on robogtak végig, azt végig is játszották. Hansen briliáns volt énekben, a Ride The Sky a Gamma Ray fellépésének csúcspontja lett, akárcsak a Helloween-dalok teljes csokra a Gamma Ray előadásában, amelyre a tömeg továbbra is vidáman tombolt. Kereskedelmi trükk mindenkinek, aki nem tudta! Most már ti is tudjátok, hogy a Gamma Ray az a zenekar, amely a koncertjein régi Helloween-számokat játszik! A végén visszatértek a saját repertoárjukhoz, és a koncertlistájukról soha nem hiányzó klasszikussal, a Rebbelion In A Dreamlanddel zárták a csúcsfellépésüket. Röviden: a Gamma Ray műsora hírnöke volt annak, hogy a fesztivál hirtelen konkrétan megugrott néhány lépcsőfokot, és érezhetően magasabb minőségi szintre emelkedett. A metal-rapszódia ezzel igazán elkezdődött!
A Gamma Ray setlistje:
1. Gardens Of The Sinner
2. Man On A Mission
3. New World Order
4. Fight
5. Blood Religion
6. Ride The Sky (incl. Future World)
7. I Want Out
8. Rebbelion In A Dreamland
STRATOVARIUS: 15.45-16.45
A két évvel ezelőtti újraegyesülés után a dallamos skandináv power metal urai újra színpadra léptek. Az őket megrendítő viharok, amelyek alaposan megingatták a zenekar „renoméját” és státuszát, után a Stratovarius új alkotóerőre talált, és a megújult felállásban – Timo Kotipelto (ének), Timo Tolkki (gitár), Jens Johansson (billentyűk), az újonc Lauri Porra (basszusgitár), Jörg Michael (dob) – diadalmasan követte a Gamma Rayt a színpadon. A Stratovarius megmutatta, hogy egy szemernyit sem veszített a fényéből, és a tömeg óriási fogadtatásából ítélve a tiszteletéből sem! Remekül játszottak. A hang sokkal pontosabb volt, mint a Gamma Raynél, vagyis kifinomultabb, kevésbé nyers és csiszoltabb. Skandináv hozzáállás. Rögtön a Hunting High And Lowval csaptak le, az „Infinite” lemezről, amely valahogy a zenekar legtermékenyebb, legalkotóbb korszakát zárja le. Jött a Paradise, és itt mutatkozott meg a fellépés egyetlen hibája. Timo Kotipeltót derekasan megviselte a refrén, a legmagasabb fekvésekben elhagyta a hangja, és párszor csúnyán megkrákogott. Aztán a repertoár további részében ez már nem ismétlődött meg. Valószínűleg Kotipelto nem melegítette be a hangját a fellépés előtt. A hang hatalmas volt. Az új basszusgitáros, Lauri Porra meggyőzött arról, hogy a zenekarnak teremtették, és a basszusa villámgyorsan zörgött végig a kidolgozott dallamvonalakon. A látvány igazán nosztalgikus volt. Nagyszerű zenészek újra együtt, újra teljes sebességgel. Tényleg csak ekkor értettem meg igazán, mennyire hiányoztak a színtérről. Az első részben a Stratovarius klasszikusok játszásával hergelte fel a közönséget. Különösen a zenekar utánozhatatlan klasszikusai, a Speed Of Light és a Kiss Of Judas alatt zúgott a közönség, a második részben pedig a Stratovarius még lejátszotta az aktuális stúdióalbumról, a „Stratovarius” (2005) című lemezről az Unitedet, valamint az „Elements pt I.” (2003) lemezről az Eagleheartot. A repertoárjukban három dal is szerepelt a remek „Infinite” (2000) albumról. A már említett Hunting High And Low mellett az A Million Light Years Away és a Phoenix tartott vele társaságot, a koncertet pedig nagyon lendületesen zárták: a Black Diamond klasszikussal még egyszer delíriumba kergették a jelenlévőket. A zenekar kompakt, összeszokott és érett fellépést nyújtott. Valójában ők voltak az a zenekar a fesztivál „power metalos” bandái közül, amelyik a legjobban érdekelt, hogy a újjáébredés után hogyan fog szerepelni a színpadon. Megmutatták, hogy még mindig olyan nagyok és nagyszerűek, mint egykor, és hogy valamiféle új korszakba lépnek, új lépést tettek az evolúciójukban, mert a koncert alatt a zenekar bizonyos fajta higgadtsága érződött, így nagyon érdekes lesz követni, mit hoznak majd ki magukból a stúdióban a jövőben. Röviden: rutin, tapasztalat és zeneszeretet tökéletes összjátékban. Remek hang, remek fellépés és remek színfolt. Valódi felüdülés a fülnek a nyers Gamma Ray-lövés után, és mielőtt visszatérünk a hagyományos „power metalos” hangzáshoz, amit újra a színpadra hoztak…
A Stratovarius setlistje:
1. Hunting High And Low
2. Paradise
3. A Million Light Years Away
4. Speed Of Light
5. Kiss Of Judas
6. Eagleheart
7. United
8. Phoenix
9. Black Diamnod
HELLOWEEN: 17.10 – 18.10
… a Helloween. Nekik már valamivel több helyük volt a színpadon. A Helloweent eddig mindig kis színpadokon láttam, de elképesztő a különbség, ha nagy színpadra állítod őket. Mennyire illik a zenekarhoz a nagy színpad, és mennyire a szabad tér. Milyen tapasztaltan használtak ki minden lehetőséget az idei „Gods Of Metal” színpadán, és hogyan adták vissza a labdát a Gamma Raynek. A Helloween mindenképpen az a banda, amely a koncertjeit mindig ízlésesen megfűszerezi egy adag szórakozással. Közben nem gőgösek, mint a kis dühöngő Tobias Sammet (Edguy), hanem egészséges humorral állnak a dolgokhoz. Nem hízelegnek maguknak, és a megfelelő mértékben ugratják saját magukat. Az, ahogy Derist fehér dzsekiben láttam a színpadtól nagyjából 50 méterre, ahonnan nézhettem, a frizurája miatt, és mert Biff szőrmekabátot hord, egy pillanatra Biff Biford (Saxon) jutott róla az eszembe. Aztán mikor a látószervi okulárémat visszaállítottam a helyes pozícióba, a színpadon persze nem Biff Biford állt. Ahogy mondtam: a Helloween visszahozta a színpadra a hagyományos, németesen érdes nyers hangzást, és a nagy riffjeivel egyszerűen elvarázsolta a jelenlévőket. Kiváló hangulatban voltak, nem titkolták a remek közérzetüket és a színpadi hancúrozásukat. Mindenki közül éppen Weiki lepett meg a leginkább a kiszakadásával: a kis színpadokon nem mutat valami különös aktivitást, hanem rutinosan elmerül a cigarettái szívásában, és közben rutinosan elvégzi a munkáját. Szóval a Helloween, bár nem főzenekari pozícióban voltak, úgy égettek, mintha tényleg azok lennének. Deris nem ijedt meg a három órával korábbi Hansen-interpretációtól, amikor az a Ride The Sky-ba kezdett. Hibátlanul énekelte végig a repertoárt, a legmagasabb hangokat is, amelyeket az elődje, Kiske ejtett – szép „tiszta” színnel, a megfelelő erővel. Miért pont Kiske? Mert a Helloween ezen a fellépésen nem játszott dalokat a „Walls Of Jericho” lemezről (amelyen Hansen énekel). A show-t a „Keeper of the Seven Keys pt III. – The Legacy” (2005) lemez összetett számával, a The King For A Thousand Years cíművel nyitották, aztán átugrottak a nyolcvanas évekbe az Eagle Fly Free-hez. Vissza a „nyulak földjére” a Hell Was Made For Heavennel, és vissza a he, he, he…, el sem hiszitek, a fesztivál első balladájához, a Tale That Wasn’t Righthoz. A Helloween a folytatásban megint engesztelhetetlen volt. Mr. Torture úr alaposan megkínzott minket, úgyhogy a fejek a színpad alatt megint vidáman röpködtek, aztán már repültünk is az If I Could Flyjal, a „The Dark Ride” (2000) lemez zseniális slágerével. Jött a Power, amitől nagy félelem fogott el, mert azt hittem, megint megtörik a számot, és a tömeget „Ohhhh-ohh”-éneklésre buzdítva fogják gyötörni. Szerencsére ez nem történt meg, ami viszont dühített, mert a „Time Of The Oath” (1996) album, amelyről ez a szám származik, tartalmaz néhány olyan nótát, amely könnyedén lecserélhetné az agyonhasznált Powert. Srácok! Ideje visszarakni a setlistre a Steel Tormentort, vagy meglepni a Before The Warral. Amit a Power alatt nem csináltak meg, azt aztán a Future World alatt, szolidan előadták. A népnek Derisszel együtt kellett üvöltenie, hogy „Ooooh – ohhhh – ohhh”, meg még egy „ooooh”….. de „unalmas”… Aztán mindennek tetejébe megjelent Mrs. God asszony is, nyilván Mr. Torture úr kiválasztottja, őt pedig követte a híres doktor Stein (Dr. Stein), és a színpadon az emberi figurák igazi palettája állt össze. Semmiképp sem szabad megfeledkeznem a két óriási, kövér tökről, amely a koncert alatt felfújódott a színpad két oldalán, ami nagyon mulatságos volt, és szép adag extra pompával járult hozzá a Helloween amúgy is pompával fűszerezett power metaljához. Ahogy mondom! A Helloween remek formában van. Tényleg érződik, hogy idén télen turnéztak, hogy még nagyon frissek, és hogy két nagyon lelkes új tagjuk van: a Rawhead Rexx egykori dobosa, Dani Löble, és a már kicsit kevésbé új, de még mindig nagyon lelkes Rudolf Schenker (gitár, The Scorpions) unokaöccse, Sascha Gerstner (gitár). A tökök „szuper-tökösek” voltak. És tényleg kár, hogy aki Szlovéniában él, nem láthatja őket gyakrabban ilyen közegben, amikor élőben lépnek fel. Az egyórás fellépés hibátlanul, tökéletesen kicsiszolva ment le. Egyedül a kis frissességet hiányoltam a setlistjükből, ami valójában a legutóbbi, idei turnéjuk setlistjének összefoglalója volt, csak lerövidítve, illetve az egyórás Gods Of Metal-fellépésre igazítva. Mindegy! Tökök, le a kalappal!
A Helloween setlistje:
1. King For A Thousand Years
2. Eagle Fly Free
3. Hell Was Made For Heaven
4. Tale That Wasn’t Right
5. Mr. Torture
6. If I Could Fly
7. Power
8. Future World
9. Mrs. God
10. Dr. Stein
18:10 Vége a Helloween-koncertnek. Elnyúltam a „hátizsákomon”, és megpróbáltam szundítani 20 percet. Muszáj! Hét zenekar után és mindössze egyetlen szünettel, amit végre megtartottam, meg nyomorult 4 dl sörrel, amely lecsorgott a kiszáradt torkomon, és kerek 5,00€-ba „került” (olaszországi koncerten ne vegyetek sört!!!, még ha vissza is viszed az üres poharat, csak nevetnek rajtad, és nem adják vissza az 1,00€-t, ahogy az a nyugat-európai német nyelvű országokban szokás!!!!). Röviden: a gyógyító, könnyű, de azért bizonyos fokig erőt adó alvás a keverőpult mögötti biztonságos árnyékban és a lerövidített változatában alaposan segített feltölteni az akkumulátoraimat.
MOTÖRHEAD: 18.35 – 19.35
Motörhead! Na igen, most a Motörhead jött. Motörhead és egy óra. Mi? Ez nem fér össze, ez egyáltalán nem jön ki a számításban. Hát ezt is megértük. Pontosan fél hét után öt perccel dörrent a színpadról: „Good Afternoon!” Is it Alright?!?! We are Motorhead!!! And we play Rock’N’Roll!!!” Miért kérdezte Lemmy a közönségtől, hogy rendben van-e? Mert a koncerteket általában akkor kezdik, amikor az eget fekete sötétség borítja be, és Lemmy a színpadra lépve mindig azt köszönti a közönségnek, hogy „Good Evening!” Hát most csak a délutánig jutottunk. Már a nyitány jelezte, hogy ez a koncert valami különleges lesz. Bár ez furcsa kiindulópont. Mi lehet még különleges egy Motörhead-fellépésben a legendák 31 éves fennállása után, amikor nincs olyan trükk, amit még ne mutattak volna meg? A setlist természetesen. A Dr. Rockkal valami nagyon érdekes történt, de semmi szokatlan, ha a Motörhead lép színpadra. A színpad és a keverőpult közötti teret vastag füstfüggöny borította, amelyet az emberek az őrjöngésükkel csináltak, amikor vadul dobogtak, és egy tonna port emeltek az égbe, amitől majdnem megfájdult a fejem. Szóval a színpadot hamarosan már semmiképp sem lehetett látni. Stay Clean, és a színpadon már forrt a levegő. Aztán az első sarokütés balról, és jön a Love Me Like A Reptile. Aaaaaa!!!!! Erre vártam, srácok, ezreeeeet!!!! Lemmy szokásos. Napszemüveg, ami nem szokásos, de az ének mindenképp az a felismerhető egyedi, mintha egy mélytengeri óceán fenekén fekvő, bomló holttestből jönne. Védjegy, ismertetőjegy. A vaskancellár most is úgy fel volt melegedve, mint mindig. A férfi, aki idén december végén tölti be a 61. évét, a színpad ura volt. Ikon, a rock igazi legendája. Ha van egyáltalán olyan zenész, aki teljesen meghatározza a rocklegenda fogalmát, az mindenképp Lemmy. Három szám után Phil megkérte a közönséget, hogy lépjen ki a „passzív tartásból” (ami egyáltalán nem volt igaz), és csináljon, amennyi zajt csak tud. Heh, az emberek fütyültek „kis” Phil Campbell szavaira! A vaskancellár ezt a nemtörődömséget semmiképp sem akarta tűrni, és egyszer csak dörögni kezdett a színpadról: „That’s terrible!!!” A tömeg egy pillanat alatt felriadva követte a lelkipásztorát, és óriási vihart kezdett kavarni a színpad alatt. Lemmy láthatóan elégedett volt, és bejelentette a Metropolis című számot. Jött a Killers az „Inferno” (2004) lemezről. Uuuu, hogy szántott a dobhártyákon. A tépés folytatódik, és jön még egy meglepetés, az Over The Top. Yes!!!!. De ennek még nincs vége, mert az I’ve Got Mine-nal a zenekar az „Another Perfect Day” (1983) lemezhez nyúlt, amelyet a zenekritikusok hanyagul és szándékosan szétcincáltak, mert elhatározták, hogy 1983-ban a médiakampányukkal kiradírozzák a zenekart a rockszínpadról. De nem sikerült nekik! Milyen jó volt újra hallgatni ezt az elfeledett klasszikust! Aztán jött még egy klasszikus, a No Class, az emberek megint fejvesztett delíriumba estek! A Motörhead persze nem feledkezett meg a legutóbbi albumáról, az „Infernóról” sem, és az Orgasmatron fantomszámuk „felspeedelt” változatával, amely az új változatban In The Name Of Tragedy címet viseli, újra életre keltették a szellemét. Ez igazi kíméletlen romboló volt, amely minden határon túl tépte a füleket. A „Rock’N’Roll” (1987) lemezről a Just ‘cos You’ve Got the Power (Don’t Mean You Got the Right) című számot Lemmy „slow rock’n’roll ballad”-ként konferálta be, és a Motörhead hagyott minket egy kicsit levegőhöz jutni. Dance On Your Grave, és megint a „Robbo-években” vagyunk. Nincs mit tenni. Meglepetés meglepetés hátán. A Going To Brasil újabb kiszakadás, amely megint felrázta a fesztivál népét, a Killed By Death pedig mindenképp azt okozta, hogy a füst betöltötte az eget, ameddig a szem ellátott. Az emberek forogtak, a látvány egyenesen kacagnivaló volt. Amerre néztél, az emberek egymáson át repültek. Valahol kezek lobogtak a levegőben, máshol lábak…. Röviden: nehéz volt fékezni magunkat a Motörhead sátáni indulójának ütemeire. A felszálló porsalvákkal megszorozva az egész látvány olyan volt, mint az el-alameini csata. Ám ez még korántsem volt minden, amit a Motörheadnek mondania kellett. Jött az Ace Of Spades kivégzése, utána pedig még az Overkill robogott el a híresen bravúrosan elnyújtott kifutásával, és a koncert után láttam egy szegény fickót, akiről cafatokban lógott a szétszakadt póló és nadrág, és boldogan sétálgatott csak alsónadrágban. Nem csoda, hiszen igazi Motörhead-orgazmust élt át, amikor a feje átvészelte a viharokat. Röviden: Lemmy és társasága ezen a napon erkölcsi győztesek voltak. A közönségen esett sérülések mindenképpen ezt támasztották alá. A kompromisszumok nélküli, nyers adag rock’n’roll egyenesen a szemközé bizonyos fokig akár balesetnek is minősülhet, amelyre a Föld bolygó lakosságának kiegészítő egészségbiztosítást kellene lehetővé tenni. A fattyúk elpusztíthatatlanok, és elpusztíthatatlanul menetelnek tovább. Hol a vége? Hoppá, messze, messze… Főleg Phil Campbell nyilatkozata után, hogy idén 01.09-én új lemezt adnak ki. A végén Lemmy elköszönt tőlünk még egy mondattal: „And don’t forget! We are Motorhead and we are rock’n’ fuckin’ roll band!” Legendák, köszönjük nektek az emlékezetes őrületbirodalmat!
A Motörhead setlistje:
1. Dr. Rock
2. Stay Clean
3. Love Me Like A Reptile
4. Killers
5. Metropolis
6. Over The Top
8. I Got Mine
9. In The Name Of Tragedy
11. Just ‘cos You’ve Got the Power (Don’t Mean You Got the Right)
12. Going To Brasil
13. Killed By Death
14. Ace Of Spades
15. Overkill
DEF LEPPARD: 20.00 – 21.30
Def Leppard! Mindenképp olyan banda, amelyet külön megtiszteltetés élőben látni. Manapság ritkaság számba megy, hogy a Def Leppard Szlovénia közelében játsszon, a Gods Of Metal pedig ideális alkalom volt erre. A Def Leppard aznap a Whitesnake-kel osztozott a „co-headliner” pozíción, és másfél órát kapott a fellépésre. A világ színpaddá változott. Amikor felálltam, mert a szünetben megint leültem pihenni, el sem hittem, milyen látvány tárult elém: a színpad egyszerre megnőtt. A Joe Elliott (ének), Rick „Sav” Savage (basszusgitár, vokál), Rick Allen (dob), Phil Collen (gitár, vokál) és Vivian Campbell (gitár, vokál) alkotta felállás a feje tetejére állította a fesztivált. Már a koncert nyitánya is igazi fordulópont volt a hangzásban, a precízen kidolgozott hang pedig egyszerűen elállította a lélegzetünket. Mintha egy doboz „princess” fánkból vették volna ki. A Motörhead dühödt élességének, megállíthatatlan rock’n’roll punkságának, randalírozásának és hangzásbéli félelmetességének tökéletes ellenpólusa volt. A Def Leppard valamivel halkabbra volt belőve, de a hangzás, ahogy mondtam, hajszálpontosra csiszolt volt. Szinte mint a stúdióban. A Def Leppard óriási adag glamourt és pompát hozott magával a színpadra. A kórusszólamok hihetetlenül tisztán és tökéletesen szóltak. A srácok elég pimaszok voltak, Collen pedig a gitározás közben sem felejtette el megmutogatni az izmait, Savage meg már messziről is úgy néz ki, mint Barbie rokona. Mindegy, a Def Leppard kiváló színfoltja volt a fesztiválnak. Nyolcvan perc alatt színpadi tökéletességgel töltötték meg a levegőt, amelyet a remek csarnokhang („arena”) hozott, az igazi amerikai hangzás. Ahogy mondom: a Def Leppardot feltétlenül csarnokban kell megélni. A páratlan „light show” különleges dimenziókat öltött a lenyugvó nap és az esti alkonyban fürdő ég együttállásában, amelyen még utolsó felhők kóboroltak álmosan, és amelyen át időnként egy-egy utasszállító repülő köszöntött minket, a fesztivál közvetlen közelében lévő repülőtérről felszállva. Ez szépen egybeesett a Rocket előadásával. Szóval a srácok kiváló formában voltak, de érződött egy leheletnyi fennköltség, egy csipetnyivel több az angol előkelőségből a kelleténél. A közönség valahogy nem tudott összeolvadni a zenekarral a színpadon. A rutin tört előtérbe, még ha a Def Leppard „úriemberhez illően” nem is fukarkodott a köszönetnyilvánítással, amikor a tömeg lelkesítette őket a koncert alatt. Kicsit mindenképp csalódást okoztak a ráadással, mert abban csak a Pour Some Sugar On Me szerepelt, aztán már rohantak is haza. Még öt perc maradt, de nem használták ki. Szóval „arena hangzás”, főleg Allen dobjainak köszönhetően. A zenekar hihetetlenül összeszokott. A részletek kicsiszoltak, a legszebb vokálharmóniák a fesztiválon. A hangszerek ideális egyensúlyban. Minden olyan szépen sikerült, hogy fesztiválra már szinte túl szép volt. Elliott énekterjedelme persze már nem a régi, de a koncert során így is nagyívűen énekelt. Egyszerűen csarnokban kell látni a legendákat. Az amerikaiaknak megint több szerencséjük van, ők idén nyáron élvezhetik a Journey és a Def Leppard közös turnéját.
A Def Leppard szettlistája:
1. We Will Rock You (taped intro)
2. Hell Raiser
3. Rock Rock (Till You Drop)
4. High ‘N’ Dry (Saturday Night)
5. Let’s Get Rocked
6. Hanging On The Telephone
7. Make Love Like A Man
8. Promises
9. Hysteria
10. Let It Go
11. Rock On
12. Rocket
13. Photograph
14. Armageddon It
15. Animal
16. Rock Of Ages
—ráadás
17. Pour Some Sugar On Me
Míg arra vártunk, hogy a színpadot felkészítsék a Whitesnake fellépésére, bejelentették, hogy színpadra lép a nagy Joey DeMaio, a Manowar basszusgitárosa, aki nyilatkozatai és viselkedése alapján sokak szerint a heavy metal legostobább zenésze, ami persze nem vonatkozik a Manowar zenéjére, amelynek megvan a maga felismerhető, egyértelmű ragyogása. Joey nem volt ott, helyette lejátszották a beszédét felvételről. Ebben azt mondta a jelenlévőknek, milyen büszke arra, hogy a Gods Of Metal a Manowarral született meg, és hogy az idén már tizedik éve zajlik egymás után, egyúttal bejelentette, hogy a következő Gods Of Metalon ismét a Manowar lesznek a „headlinerek”. A beszéde rendkívül impozáns szavakkal ért véget: „Hail, Kill and Fuck The World!” Valószínűleg most mind egyként feltűrjük az ingujjunkat, és megfogadjuk a méltóságos hülye, vagyis a Manowar basszusgitárosa szavait.
WHITESNAKE: 22.00 – 23.30
A végére pedig a modern „hard rock” megalapozói. A Deep Purple neve számos zenei stílus prototípusa, amely az ő stílusukból fejlődött ki, és a Deep Purple az a banda, amely két fontos zenekart adott a világnak: a Rainbow-t és a Whitesnake-et, amelyek egymástól teljesen függetlenül, mindkettő a maga módján alapjaiban forgatta fel és rázta meg magát a rocktörténet fejlődését. A Whitesnake-ről elmondhatjuk, hogy azon zenekarok egyike, amelyek elsőként csiszolták tökélyre azt, ami az első generációs bandáknál már körvonalazódott, és amit a Deep Purple vagy az Uriah Heep a nehéz riffjeivel művelt.
A banda rögtön telibe talált a Burnnel, és az olaszok megvadultak! A Whitesnake az elejétől a végéig kiváló színpadi hangzással játszott, amely a „csarnokos” glamtökéletesség és a megalkuvást nem ismerő rock’n’roll nyersesség igazi keveréke volt. Ezért a Def Leppardhoz képest, amely végig tartotta a távolságot a közönségtől, a fülnek és az európai rockerszokásoknak most megint otthonosabbnak tűntek. Coverdale be volt pörögve, és nem fogta vissza magát! A zenekar ördögien beleszőtte a Stormbringer főtémáját a Burnbe, és pompásan, felemelően adta elő a lecsengést. A „fade out” robbanásszerű volt, és rögtön kiderült, hogy a hangszerek a hard rock kiváló mestereinek, vagyis szakmájuk legjobbjainak kezében vannak. Coverdale üdvözölte a tömeget, és hozzátette: „You must have been waiting for us a whole day! I’ve was told from 9:00 a.m.? A perfect time to start a day with rock’n’roll!” A hard rock óriásai sorra gurították a slágereket, az embereknek szinte szikrázott a szemük. Coverdale tűzbe hozta a népet, az olaszok pedig teljesen összeolvadtak a zenekarral. Fantasztikus koncert volt. Igazi kommunikáció a zenekar és a közönség között! A banda a Love Ain’t No Stranger-rel rohamozott, aztán a negyedik szám, az Is This Love lecsendesítette a helyszínt. Hol voltál ilyenkor, Tereza, hogy szenvedélyes ölelésben keringhettél volna erre a dalra?!?! Aztán vissza a dübörgéshez a Ready An’ Willinggel, az adrenalinlöketnek megint nem látszik a vége! Ezután a srácok lementek a színpadról, és csak Doug Aldrich maradt. Doug, aki kiváló hírnevet szerzett még azzal, hogy Ronnie James Dióval játszott a „Killing The Dragon” turnén 2002-ben, ma önmagában is külön fejezet a fiatalabb generáció hard rock gitárosai között. A száma a spontaneitás határait súrolta. Persze elsősorban rutinról van szó, de Doug annyira belelendül, hogy a fellépésével és a hozzáállásával teljesen magába szív. Most is így volt: kavargatta, csak kavargatta a robbanásszerű riffeket, amelyeket mintha teljesen érzésre rázott volna ki a fejéből, és fénysebességgel pörgő ujjaival zúdította ránk a elsőrangúan szaftos szólókat. Egyszóval olyan szólószám, amely közben egy pillanatig sem tudsz unatkozni. A Crying In The Rain alatt valami hasonló jutott Tommy Aldridge-nek a dobok mögött. A fenséges riff és a fenséges dal villámgyorsan elfoglalta a színpadot és leigázta a közönséget, aztán a dal közepén Aldridge egyedül maradt a színpadon, és egyedülálló, felejthetetlen dobszólót nyomott. A dupla lábgép a fesztiválon mindenki közül az ő keze alatt uralkodott. Aldridge-ot elöntötte az indulat, és a koncert közben hevében mindkét dobverőjét a közönség közé dobta, aztán puszta kézzel folytatta a verést. Aldridge igazi állat, és hála az égnek, hogy Coverdale szólószámot adott neki, hogy alaposan kiüríthesse az elemeit. Mennyi energia van ebben a dobosban, és milyen méltóképpen húzta fel a dobok nagy varázslójának, Cozy Powellnek a cipőit. Dan Zimmerman, akit a Gamma Ray-jel láttunk, és akinek a délutáni játéka már eleve lerobbantotta a fejemet a színpadon, egy interjúban maga mondta, hogy Tommy az egyik legnagyobb példaképe. Az Ain’t No Love In The Heart Of The City a Mistreated stílusában íródott dal, és a színpadon is ilyen szerepet kapott. Az egyik legszebb szerzemény egyben a koncert egyik csúcspontja is volt, Coverdale egyszerűen ismét emlékeztetett rá, mit jelent ma is a rockzenében az ő páratlan „bársonyos Marlboro” hangja. A robbanásszerű Here I Go Again zárta a fellépés rendes részét. Természetesen visszajöttek ráadásra. Először a Take Me With You-val ütöttek, aztán belevágtak egy másik legszebb alkotásukba, a Still Of The Nightba. Ez a dal mindig is különleges volt. A tipikus hard rockos nyitóriffből, egy csipetnyi bluesszal, lassan tiszta klasszikus megközelítésű dimenziókat öltő dal lesz, és atmoszferikus csúcspontját a kiváló középső hangszeres részben éri el, amely a dal kifutásában forráspontra jut. A Whitesnake ezt tudja, ezért kerül a szám a szettlista végére. Egyszerűen tökéletes dal, amellyel a végsőkig felhergeled az embereket, aztán jó éjszakát kívánsz nekik, és nagy stílusban, kielégítetlenül hazaküldöd őket aludni.
A zenekar kiváló formában van. Új tagja, Uriah Duffy basszusgitáros szépen követte Marco Mendozát. Reb Beach, aki nemrég Kip Wingernek segített az újjászületett Winger életre keltésében, és Aldrich ideális társak, akik egyetlen árva hibát sem hagynak becsúszni a színpadi repertoárjukba. Kiegyenlített, összeszokott és hihetetlenül magabiztos. Amikor a rutin spontaneitásba csap át, és másra nem lehet mondani, mint hogy abszolút hiteles, meggyőző a szó 110%-os értelmében. Nehezen felülmúlható, és egyszerűen, egy szóval: tökéletes. Aldridge pedig a koncert végén díjat kapott. Valaki egy „Cozy was here!” feliratú lepedőt dobott a színpadra, ami rendkívül hízelgő elismerés, és nem érdemel ki csak úgy akárki. A legendás Coverdale mindenesetre bizonyítja, hogy nem felejtette el, hogyan kell kiszolgálni a dolgokat. Nyilvánvalóan a végsőkig fel van tüzelve. A színpadi játéka ezt bizonyította, Coverdale néhányszor rendesen elengedte magát, a „kibontakozás” közbeni mozdulatai helyenként már az androgün mozgásokat súrolták,… De mindenek felett még mindig az az ismert, démoni macsóság dominál, amellyel a költészete is tele van. Végig bátorította a társait a színpadon, és ugyanígy hajtotta a közönséget is, amely a látható fáradtság ellenére valóban teljes átéléssel együtt dolgozott a zenekarral. Az olaszok hihetetlenek. Az energiájuk sehogy sem fogyott el, pedig reggel 10 óta a színpad alatt ücsörögtek! A Whitesnake pedig abszolút kötelező, mindig aktuális, 2006-ban is!
A Whitesnake szettlistája:
1. Burn (incl. Stormbringer)
2. Slide It In
3. Love Ain’t No Stranger
4. Is This Love
5. Ready An’ Willing
6. Doug Aldrich Guitar Solo
7. Crying In The Rain (incl. Tommy Aldridge Drum Solo)
8. Band Introduction
9. Ain’t No Love In The Heart Of The City
10. Fool For Your Loving
11. Here I Go Again
—ráadás—
12. Take Me With You
13. Still Of The Night
14. We Wish You Well (taped outro)
A Gods Of Metal harmadik napja a keményebb rockos megközelítésű dallamok és a robbanékonyan kidolgozott ének szerelmeseinek szólt. Így egy fedél alatt egyesítette a rockereket és a heavy metalosokat. Sok fiatal volt jelen, akik különösen a power metal zenekarokat biztatták, és ezek a bandák egyáltalán nem okoztak csalódást. Éppen ellenkezőleg. A fellépők között szép adag rivalizálás érződött, és nagyjából a Gamma Raytől felfelé egyértelműen látszott, hogy minden következő banda még jobb koncertet akar adni, és ki akarja hívni azt, amelyik utána kerül színpadra. A látogatók számát szemre kb. 15.000 fanatikusra becsültem (a Gods Of Metalra összesen 20.000 embert lehet beengedni). Az ételek és italok eszement árait leszámítva felejthetetlen esemény volt, amelyre biztosan ellátogatunk még. A Live In Italy szervező kiváló szinten bonyolította le ezt a fontos zenei eseményt, és a közönség láthatóan elégedetten hagyta el a helyszínt.
Setlista
WHITESNAKE DEF LEPPARD MOTÖRHEAD HELLOWEEN STRATOVARIUS GAMMA RAY ANGRA EDGUY SONATA ARCTICA CRUCIFIED BARBARA
Képgaléria













































