Helyszín: München, Németország
A koncert dátuma: 2007. június 14.
Nézők száma: 11000
Jegyár: 65 euró
Valahányszor az utam Németország legfestőibb tartományának, Bajorországnak a fővárosába vezet, újra és újra elárasztanak a nosztalgikus érzések. Ennek a régi tartománynak a szívében – amely a bőrnadrágokról, sörözőkről, kolbászról és minden öntudatos Speer-kamerád kötelező felszereléséről híres – található ugyanis a világ egyik legszebb olimpiai létesítménye – a müncheni Olimpiai Park. Kivételes történelmi jelentőségű hely, ahol Gerd Müller 1974-ben híres, fekvő góljával szétfoszlatta Cruyff magasan szárnyaló, holland totális focistáinak minden világbajnoki álmát. Persze a kötelező focicirkusz mellett még sok minden más is történik itt. A svábok a létesítmények sportcélú hasznosítása mellett a zenei események színes kínálatával sem fukarkodnak. Az elmúlt harminc évben a zene világának óriásai közül jó néhányan megfordultak ebben a zöld oázisban. Nem csoda, hogy a világklasszis sztárok újra és újra visszatérnek ide, hiszen az ő igényeikről, akárcsak a rajongóik igényeiről, minden lépésnél kiválóan gondoskodnak.
Ez igaz régi ismerőseinkre, az Aerosmith-re is. Már jó ideje, hogy a bostoni repülő kovácsok utoljára felforgatták az öreg kontinenst. Pontosan nyolc éve, ha már pontosak vagyunk. Azóta sok minden megváltozott. A mindenütt észlelhető radikális éghajlati változások mellett – itt elsősorban Tylerre és társaira gondolok, akik, el kell ismerni, erejükhöz mérten egész sikeresen dacolnak mára már nem éppen zsenge éveikkel. Ezek az évek, a szakma nyomaival együtt, már jó ideje megmutatkoznak az elpusztíthatatlan aero-arcokon is. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy az urak legutóbbi albumukat „réges-régen”, hat éve adták ki (a Just Push Play mellett a Honkin’ On Bobo elsősorban régi bluesfeldolgozások szórakoztató, színes palettája). Azóta mi, „repülős rajongók” kénytelenek voltunk beérni egy újabb, meglehetősen felesleges legnagyobb slágerek-válogatással, ami az aero-életjelekre várva, állandó készültségben persze korántsem gyógyír.
Ha az ember túl sokáig hordozza a fejében ezeket a tényeket, a végén tényleg nem tudja, mibe vág bele. Nos, az Aerosmith esetében ez a félelem felesleges. Az urak lehet, hogy tényleg öregek; mégis ezek az „öregek” csütörtök este „péppé vertek” minket a régi jó amerikai rock ‘n’ roll egyedi és energikus bemutatójával, amit a mai zenekarok többsége megirigyelhetne. A rutinból levezényelt fellépést végig Tyler karizmatikus akrobatikája díszítette, és számos meglepetéssel szolgált az aero-kincstár hetvenes éveiből. Maga Steven ennyi év után is úgy hat, mint valami kielégületlen kamasz (persze így szeretjük a legjobban, ezért itt minden vita fölösleges). Valószínűleg az is, kielégületlen persze.. mindenesetre az urat az évek féktelen üvöltözése leginkább a hangján érződik meg, ami sajnos már nem olyan magabiztos, mint régen. Mégis elég volt ahhoz, hogy teljesen kielégítően szólaljon meg a fiatal és kevésbé friss Aerosmith-konyha izgalmas keveréke, amelynek nagyon kellemes felvezetéséről a fenomenálisan előadott Love In An Elevator és a Falling In Love (Is So Hard On Knees) gondoskodott. Az ilyen mozgalmas, tisztességesen blueshangulatú előadások persze megkövetelik a maguk árát energiában és szívből jövő hozzáállásban, ami nélkül az ilyen dalok teljesen hidegnek és elhagyatottnak hatnak. Szerencsére az Aerosmith minden évük ellenére mindkét említett elemből még mindig bőven rendelkezik. Lendületük és eltökéltségük erejét még a részemről már rég elfelejtett Cryin’ sem tudta tompítani, amelyet a majdnem teljesen megtelt olimpiai csarnok viszont harsány tetszéssel fogadott. A legfényesebb gyöngyszemeket, még ha csöpögősek is, az Aerosmith persze nem hagyja ki a repertoárjából, ami végül helyes döntésnek bizonyult. Ha a Cryin’ teljesen természetesnek tűnik, be kell vallanom, hogy a Don’t Wanna Miss A Thing-re biztosan nem számítottam, ami egy újabb „singalong” refrénű dallal, a Jaded-del együtt zárta ezt a lágyabb, de mégis nagyon üdvözlendő estérészt.
Az én szerény személyemnek az igazi Aerosmith-csínyek estéje – a két nyitódalt leszámítva persze – Perry slide-improvizációival kezdődött, amelyek pajkosan jelezték a cafka Rag Doll érkezését. Perverzióit az öregek húsz évvel azután, hogy először elengedték a pórázról, láthatóan még mindig nem unták meg, legalábbis a Baby, Please Don’t Go alapján nem. J.L. Williams régi klasszikusának remek előadása a hasonlóan váratlan, Green-féle Stop Messin’ Around-dal párban végletekig felhevítette az estét! A kiválóan kivitelezett klasszikusok listája pedig nem ér itt véget. Ott volt még az SOS (Too Bad) Brad Whitford bravúros szólójával, ami biztosan még sokáig a fejemben fog zakatolni, a régi jó Janie’s Got A Gun, a remekül előadott Sweet Emotion jam session, és főleg az erősen hangulatos Seasons Of Wither, melynek megható akusztikus változata az est egyik csúcspontja volt. Az estét mindannyiunk számára egy óra és harmincöt perc után biztosan túl korán zárta le még két felejthetetlen Aerosmith-gyöngyszem, a Draw The Line és a Walk This Way, majd lassan, elégedetten, mosollyal az arcunkon sétáltunk vissza a meleg nyári müncheni este ölelésébe. Nincs mit tenni, az Aerosmith-et mindig a rock ‘n’ roll megtestesítőjének tartották a szó igazi értelmében, amit csütörtök este be is bizonyítottak. Egy ilyen magabiztosan lehozott fellépés után az embernek tényleg nincs mit hozzátennie, csak annyit: minden tiszteletem, uraim, és remélem, hogy még legalább egyszer találkozunk..
Szöveg: Daniel Pavlica
Fotó: Jani „Brežnjev” Lah
Setlist
1.Love In An Elevator 2.Fallin’ In Love ( Is So Hard On Knees) 3.Cryin’ 4.Eat The Rich 5.Don’t Wanna Miss A Thing 6.Jaded 7.Rag Dol 8.Janie’s Got A Gun 9.Baby, Please Don’t Go 10.Hangman Jury 11.Seasons Of Wither 12.Dream on 13.Sos (Too Bad) 14.Livin’ On The Edge 15.Stop Messin’ Around 16.Sweet Emotion 17.Draw The Line 18.Walk This Way
