Bluesiana és Eric Sardinas Delta Blues (2007)

 Velden am Wörthersee a Wörthersee partján fekszik, egykor szlovén vidéken, és műemlék templomával, a „Gospe svete”-vel az ideális, vagy inkább ideológiai kulturális központ szerepét tölti be. Alig több mint egy óra autóút Ljubljanából, és megtörténhet veled az, ami a RockLine állandó csapatával, amikor ellátogattunk a Bluesiana Rock Caffe blueses estjére, amelyet ezúttal az amerikai–kubai csődör, Eric Sardinas és power triója fűszerezett meg.

Charlie Daniels annak idején megírta „The Devil Went Down To Georgia” című dalát. Charlie ebben az ördög és egy Johnny nevű fickó párbaját énekli meg, akik hegedűs-vonós összecsapásban mérik össze a tudásukat. Mindenki tudja, hogy a végén Johnny győz, az ödög pedig vereséget szenvedve kullog vissza a pokolba, hogy még gyakoroljon egy kicsit a hangszerén. Nagyjából így lehetne leírni Eric Sardinas játékát és fellépésének összképét. Az előadásából az jön le, hogy a fickó már réges-rég elkötelezte a lelkét annak, aki odalent van, élő színpadi energiáját pedig simán összehasonlíthatnánk a híres Paganiniével, aki annak idején szintén felkavarta a közönség kedélyeit, és a hölgyek szoknyáját is meglebegtette.

A Bluesiana klub építészetileg egy jó kis felső-krajnai „oštarijára” emlékeztet, csakhogy a pincehelyiségekben a tekepálya helyett ügyesen kialakított, jól hangszigetelt terem működik, amely zavartalan élő koncerteket tesz lehetővé világszerte ismert és elismert jazz-blues-rock nevekkel. A legérdekesebb pedig az, hogy mindez csak egy kőhajításnyira van a szlovén határtól. A Bluesiana nagyjából 300 embert fogad be, és ezúttal is, a megszokott gyakorlat szerint, a közönség az utolsó zugig megtöltötte. Sardinas állandó jelenlétéről és fellépéseiről ebben a helyiségben, ahol már-már otthon van, számos fénykép és egyéb zenei kellék tanúskodik a Bluesiana falain, ahol Eric képe durva becslés szerint a falfelület 30-40%-át foglalja el. A klub kedves tulajdonosa, Gudrun asszony szívélyesen fogadott minket, és ezzel megdöntötte a kényszeres, általános „jódlis” zárkózottság tabuját. Valószínűleg az ő oldottsága mögött az áll, hogy az ereiben fél adag dalmát vér csörgedezik.

Bárhogy is legyen, a koncert, amelyet eredetileg fél kilencre hirdettek, csak jó egy órával később kezdődött el. Elsőként a texasi amerikai akcentusával, ponchóban és cowboycsizmában a basszusgitáros Levell Price köszöntött minket a színpadról – ő maga később úgy nevezte magát, hogy „Texas stud” (texasi csődör) –, valamint a dobos, Patrick Caccia. Patrick már évek óta hűségesen kíséri Ericet az élő fellépésein, Levell viszont csak az előző turnén csatlakozott hozzá, a legutóbbi, Black Pearls című album megjelenésekor. Nem sokkal utánuk, és a fülünk elleni első támadás után a közönség közül, amely a Bluesianában részben eltakarja a színpadhoz vezető szabad utat, előpattant a pindurka, de fürge Eric. Megjelenése engem személy szerint a leginkább Princere, illetve a Symbolra emlékeztet. Soványsága és aprócska termete ráadásul az alacsonyabb súlypont miatt kígyószerűbb mozgékonyságot ad neki a színpadon, és a játék sebességét is segíti. Eric kis termete ellenére az ujjai finoman hosszúak, ami egy „close up” felvételen magatok is megnézhetitek. A felállás tehát tökéletes volt, az erősítők felzúgtak, és jött az első blueszos Voodoo Chile-roham az „I’m Worried” című dalban. A második szám közepén Eric aztán olyasmit csinált, ami felülmúlhatatlan, és manapság a bluesban igen ritka. Kikapcsolta az amúgy elektromos dobróját, a szájmikrofont a dobróhoz közelítette, maga is összegörnyedt, a mikrofon fölé hajolt, és dupla unplugged delta bluest tálalt nekünk. Micsoda varázslat! Ilyen ősi hangzású bluest személy szerint John Lee Hooker óta nem hallottam.

Eric a plugged-unplugged muzsikálás mestere, ami csak megerősíti az ősi mississippi delta bluesra való általános beállítottságát, és azt, hogy elektromos vagy country jumbo gitár helyett a dobrót választja. A trió ezután előadta a „Liar’s Dice Blues” című számot, amelyet az „As the Crow Flies,” követett, ahol Eric egy kicsit „túlságosan” eljátszadozott a Bluesiana hangfalával és a decibelekkel (dB), mert a hangerőmérő jó 130dB-t mutatott, ráadásul fájdalmat a fülekben. Mindezt a hendrixes kozmikus kísérletezés és a Sardinas-féle dobró meg a Marshall közötti hangzásinterferencia okozta. Tudatosítanunk kell, hogy Sardinas nem tipikus blues rock gitáros, élő fellépései szép példái annak, amit a stúdióalbumai a lecsiszolt stúdiós produkció miatt egyszerűen nem tudnak megadni. Fellépése tehát átmenetet képez a különböző zenei műfajok között. Eric ezzel lerombolja a sztereotípiákat, és olyan legjobbak közé sorolja be magát, mint Hendrix, Vaughan vagy Clapton. Az egyetlen látható különbség, ami Ericet elválasztja ezektől a óriásoktól, a hangja színe. Egyikük sem volt ugyanis képes olyan ősi, szemcsés és rekedtes hangot „kipréselni” magából, mint éppen Sardinas, bár mind tudtak egyszerre szólózni és énekelni. Ebben a tekintetben Eric az igazi.

Ejtsünk itt szót az „image”-éről is. Itt is Eric egyfajta hibridre emlékeztet a hendrixes hippi lazaság és a modernebb, „Prince”-es cicomázottság között. Az aligátorbőr csizmája, a harangszárú nadrágja (csillogó selyemből szabva), a selyem csokornyakkendős inge és az elmaradhatatlan mellény, valamint a seriffes „John Wayne” kalap még jobban kiemeli a vállán lévő „Snake Tattoo”-t, egyúttal kifejezik a kissé nosztalgikus texasi macho playboy amerikai fogalmát. Eric öltözködési stílusát páran egyenesen „Four Roses outfit”-nek nevezik. Ez persze nem jelent semmi rosszat, inkább remekül illik Eric zenéjének stílusához és előadásához, a nőket pedig még hajlamosabbá teszi a hódolatra.

Ezt a hajlamosságot mi, a RockLine csapat tagjai is megéreztük a koncert után, amikor az előre megbeszélt interjú ellenére több mint egy órán át, láthatóan kimerülten, hiába vártuk Eric kedves meghívását. Gudrun tulajdonos mindent megtett, ami az erejéből tellett, de Eric állítólag túlságosan kimerült a fellépéstől. Nem hivatalos információk szerint viszont a srác a színpad mögött az előbb említett hajlamos osztrák groupie-k egyikével töltötte fel az akkumulátorait. Mit lehet tenni, gyönyörködtessük meg a fiút a már amúgy is megtépázott blueszos lelke kielégítésével, az interjút pedig közös megegyezéssel áttettük a nyári időpontra, amikor Eric ismét feltűnik ezeken a tájakon.
A látványosság változatlan tempóban folytatódott, Eric fáradhatatlanul táncolt a színpadon, a ritmusszekció másik két tagja viszont időnként láthatóan elfáradt, és mi, hallgatók, mélységesen megsajnáltuk őket. Úgy tűnik, a fickónak ilyen-olyan kondíciója bőven van, és nemcsak a közönséget, hanem a zenekar tagjait is ki tudja facsarni. Még a „Down In The Bottom” című számot említeném meg, ahol Caccia és Price egy-egy saját szólót kapott. Érdekes, de az igényes hallgatónak még mindig technikailag túl kidolgozatlan, noha blueszos kifejezésmódú. Eric közben eltűnt a látómezőnkből, de hamarosan újra megjelent a színpadon, ezúttal egy üveg sörrel a kezében. Következett a mostanra már rutinos show, amelyben Eric a „slide” csúszótechnikával játszik, a klasszikus fém slide helyett pedig sörösüveget használ. A teli üveg fáradhatatlan rázogatása után általában az első sorokban álló közönség sörzuhanyt kap, de ezúttal Eric kíméletesen megkegyelmezett nekünk, és az üveget a megfelelő pillanatban, vagyis „Coitus interruptus”-ban inkább óvatosan a földre dobta. Az ilyen show-t a Berghoff sörfőzde is hasznosította, amely Ericcel 30 másodperces reklámfilmet is forgatott; ha jártas vagy az internetes szörfözésben, vagy valamelyik műholdas csatornán, nyugodtan megnézheted.

Két és fél óra és egy ráadás után, amely az elején leírt párbajra emlékeztetett, a trió láthatóan kimerülten, de kellemes hangulatban végleg elhagyta a színpadot, a már kellemesen csengő füleinkre pedig ráfért a megérdemelt pihenés. Következett az említett várakozás az ígért interjúra, majd közösen elbúcsúztunk a Bluesianától és a kedves tulajdonos Gudruntól, akinek megígértük, hogy hamarosan ellátogatunk az idei évre meghirdetett számos koncert valamelyikére. A beszámolót a legszebb Eric szavaival zárni, amelyek nagyjából így hangzanak.

„The blues is an emotionally pure form of music. If you’re not speaking from the heart with true emotion or being honest with which you are… you will be revealed.” – Eric Sardinas

És ebben Eric ezúttal sem okozott csalódást.

Szöveg és fotó: Thomas Breznik