Hatalmas durranás Bécsben: színpadon a The Rolling Stones!

0 11

Helyszín: Stadion Ernst Happel / Bécs / Ausztria
A koncert dátuma: 2006. július 13.
Látogatók száma: 50
Jegyár: 95,72 € (állójegy ára)

A mi Rolling Stones-napunk reggel 7-kor indult, amikor 5 busz kelt útra Szlovéniából nemzeti hősünk, Concert Freak vezetésével Bécs felé, ahol néhány órával később egy lenyűgöző, felejthetetlen esemény részesei lehettünk.
Egy jó két órán át tartó adag tiszta, csúcsminőségű Rock&Rollt kaptunk, és a Föld máig legnagyobb Rock&Roll bandájának látványos ˝performanszát˝.
A buszok különböző generációk rajongóival teltek meg: voltak középiskolások, akik gondolom, ahogy én is, életükben először látták élőben a legendákat, és voltak a legelszántabb rajongók, akik évek óta járnak a turnéikra. Külön meg kell említeni azt az urat, aki a Rolling Stonest először még 1969-ben látta. Bécscsel együtt tizenkétszer élt át koncertet tőlük. Dícséretes.

Bécsbe úgy 14 óra tájban érkeztünk meg, és némi bonyodalom után találtunk parkolót a buszoknak. Mivel a stadionba 17:30-kor kezdték beengedni a közönséget, bőven volt időnk.
A zenekar ˝merchandising˝ standjai teljes gőzzel működtek. Tény, hogy a Nyelv (nagy kezdőbetűvel írandó) a világ legismertebb és legtöbbet eladott logója. Az Ernst Happel Stadion körül a Rolling Stones-pólók minden elképzelhető változatát megnézhettem. Akad olyan rajongó is, aki Rolling Stones-nadrágban feszít.

17:30-kor beengedték az első látogatókat a stadionba. Egy ideig tartott, mire átvehettem az akkreditációmat, de végül sikerült megszereznem a jegyet. A csomagok rutinellenőrzése után elindultam a lelátóra, és elfoglaltam kicsi, kényelmetlen helyemet a VIP-lelátón. Itt volt az ideje, hogy a szó igazi értelmében is szemügyre vegyem a stadion belsejét.
Előttünk hatalmas színpadi komplexum magasodott. Rögtön világos volt, hogy a Rolling Stones olyan banda, amely a lehető legszorosabb kapcsolatot szereti a közönséggel, és ez a színpad ezt tényleg lehetővé is teszi. Magán a színpadon afféle erkélyek emelkednek, amelyekre ˝on stage˝ jegyet kellett venni. Még érdekesebb a kifutó, amely a színpad közepéből mélyen a nézők közé nyúlik, és szinte a lelátóig ér. A végén egy kis színpad (az ún. B-stage) áll, ezen 3 dalt játszottak el. Egy ilyen koncertet a lelátóról végigélni tényleg elég személytelen érzés. A színpad messze van, van ugyan óriási kivetítő, de az más, mintha a színpad előtt állnál.

19:30-kor egy Paolo Nutini nevű lény foglalta el a színpadot. Az elhalasztott időpont miatt nyilván nehéz volt ismertebb előzenekart találni. Hogy hogyan akadtak rá erre a srácra, azt nehéz megmondani.
Ahogy később utánanéztem a honlapján, még csak 18 éves. Nem rossz, hogy a pályája legelején egy olyan zenekar koncertjét nyithatja meg, mint a Rolling Stones.
A zenéje és a fellépése kissé James Blunt kevésbé nyafogós, rockosabb változatára emlékeztetett. Hogy tényleg felmelegítette-e a közönséget, azt nehéz megmondani, engem mindenesetre meggyőzött. A közönség is elnézően, tapssal kísérte le. A 40 perces fellépés után a zenekarával együtt levonult a színpadról.

Megkezdődtek az előkészületek a nagy eseményre. Minden zajlott a maga rendes medrében, amikor fél kilenc előtt pár perccel egyszer csak fekete felhők gyűltek a stadion fölé, és 15-20 percig tartó zápor szakadt a nyakunkba. A küzdőtéren állók színes, zsákszerű esőkabátokat húztak magukra, mások átadták magukat a hatalmas esőcseppeknek, a lelátók néhány kárörvendő látogatója pedig jóízűen élvezte a színpad előtt megázott tömeg látványát. Mi, akik a lelátón ültünk, legalább tető alatt voltunk. Legalább egy előny.
Az erős, izmos roadie-k, akik korábban a színpadot építették, most takarítónőkké változtak seprűkkel, és szorgosan törölgették a vizet a színpadról.
Bár a helyzet nem nézett ki túl biztatóan, az eső szerencsére elállt. Határozottan kockázatos lett volna a már nem fiatal zenészeket egy elázott, csúszós színpadra állítani. Az előkészületek folytatódtak, és hamarosan kész volt a színpad. Még néhány utolsó szépészeti simítás, és a feszültség a tetőfokára hágott. Az emberek türelmetlenül fütyültek, és az egész stadion zúgott a várakozástól.

21.15-kor járt az óra, amikor kialudtak a fények. A színpad teljes fényében ragyogott fel. Mindannyian türelmetlenül meredtünk a színpadra, amikor felcsendültek az első akkordok.
A koncertet a ´Jumpin Jack Flash´ nyitotta. A színpadra lépett a mi estére mindenképp kedvenc hatvanévesünk, teljes pompájában.
Mick továbbra is sikkes volt: szűk fekete nadrágot, fekete csillogó felsőt és nagyon jól szabott piros mellényt viselt. Ron és Keith sugárzó mosollyal, a dobok mögött pedig a szimpatikus Charlie uralkodott. Tényleg vonzóak, ragyogóak, szuperek voltak.

A stadionra vetett pillantás viszont erősen zavart. A lelátók többé-kevésbé passzívan figyeltek, miközben a színpad előtti tömeg lelkesen részt vett a bulin. Na jó, legalábbis az elöl állók. Nyilván az osztrákok nagyon igényes hallgatóság, mert csak a koncert vége felé melegedtek be, és csináltak jó hangulatot.

Következett az ´It´s Only Rock&Roll´ sláger. Mick hangja remek formában volt, óriási szája pedig még mindig olyan, amilyennek lennie kell.
Ezután Mick bejelentett egy dalt a Bigger Bang lemezükről, az ´Oh No, Not You Again´-t.
Nagyon jó szám, teljesen az ő stílusukban.
Folytatták a nyugodtabb, romantikusabb ´Lets Spend The Night Together´-rel, ami még tovább csendesítette a stadion hangulatát.

A dal végén Mick megkérdezte a közönséget: ˝Are we feelin Good?˝ Persze mindenki lelkesen válaszolt. Bejelentett még egyet a legújabb lemezükről, a ´Rain Fall Down´-t. Igazán erotikus dal funky ritmussal megfűszerezve. Itt fogott először gitárt Mick. Engem a kísérőbasszusuk, Darryl Jones is elbűvölt, aki eljátszotta a szólóját. Tökéletes zenész és basszusgitáros.
Jött a She´s So Cold. Pont jó a már jobb kedvű osztrákoknak. Az óriási kivetítőn régi videófelvételek jelentek meg.
Ezután Mick bejelentette a ´Streets of Love´ című dalt. Ez is az új albumról való, de a rádiókból és tévéadókból már ismert, bevált sláger.
Egy kis hamis hang még jobban feldobta a dolgot, miközben Keith és Mick nagyon szimpatikusan egymásra nézett.
A következő dal előtt Jagger újra köszöntötte a közönséget: ˝Are we OK? Lookin Beautiful˝. Aztán bejelentett egy ˝pretty old song˝-ot, az ´As Tears Go By´-t. A szám hangos tapsot aratott.
Külön lenyűgöztek a mögöttem ülő horvátok, akik lelkesedéssel fogadták Mick minden lélegzetét és mozdulatát.

Következett a ´Tumbling Dice´. Utána pedig a sajnos már elhunyt jazzlegenda, Ray Charles dala, a ´Night Time Is The Right Time´. Jagger ˝Ein Blues˝-ként konferálta fel.
A dal elején a kivetítőn Ray Charles fotói jelentek meg.
Ronnie és Keith leült a dobok elé, és muzsikált. Kivételes énekhangi képességeiket itt a háttérénekesek mutatták meg. Külön ki kell emelni az egyiküket, a színpad egyetlen női szereplőjét. A sötét bőrű szépség, Lisa Fisher teljesen levett a lábamról hihetetlen hangjával és energiájával.
Ezután a kísérőcsapat és a zenekar bemutatása következett. A kísérőcsapatot három háttérénekes, egy fúvósszekció (4 zenész), egy billentyűs és egy basszusgitáros alkotja.
És persze Ron Wood, Keith Richards, Charlie Watts és Jagger.
Míg a többi zenész vidáman integetett a színpadon, érdekes, milyen szégyenlős a Stones dobosa, Charlie, akit Keith kézen fogva vezetett a közönség elé, ő azonban gyorsan visszaszökött a dobok biztonságos menedékébe.
Ekkor Keith vette át az irányítást a színpadon, és két dalt énekelt el. A ´This Place is Empty´-t és a ´Before They Make Me Run´-t.
A gitáros nagyon szívélyes produkciója, aki úgy tűnik, felépült a nemrégiben történt balesetéből. Mesélős blues-stílusával és dirrty hangzásával igazán keithes volt. Mellette Ron kokettált a gitárral és a szájában lógó cigarettával.

Következett Mick csillogó visszatérése egy igazán remek lila baseball-stílusú dzsekiben (a ruhái kommentálása nélkül nem mehetek el mellette) és a szuper sláger, a ´Miss You´. Mick, Keith, Ron és a billentyűs Charlie köré gyűlt, aztán a színpad elindult a közönség felé. A dal vége felé a színpad megállt, így a hátsó sorok látogatói közelről találkozhattak a Stonesszal. Nekünk, a lelátóról nézőknek is kicsit közelebbi kép tárult fel a zenekarról.
A kis színpadon ezután a ´Rough Justice´ szólt. Utána jött a ´Start Me Up´. És ekkor a közönség tényleg felrobbant a lelkesedéstől. A hangulat fantasztikus, őrült lett.
A következő, ´Honky Tonk Woman´ alatt a főszínpad hátterében egy gigantikus, felfújt nyelv jelent meg, amely a dal végén visszahúzódott, a zenekar tagjai pedig szintén visszavonultak a színpad felé.
Pár perc múlva a színpad pirosra váltott, a kivetítőkön kígyómintás motívumok jelentek meg. Rögtön egyértelmű volt, melyik szám következik. Mick piros köpenyben és kalappal a fején. A színpad két oldalán rakéták gyulladtak, további ördögi csemegeként pedig lángnyelvek törtek fel a színpad fölött, megmelegítve az egész stadiont.
Határozottan nagyon látványos előadása volt a ´Sympathy For The Devil´-nek, amelyet a szintén látványos ´Paint It Black´ követett. Ezúttal sötétebb fények öntötték el a színpadot, a fényeffekteket pedig a zene ritmusára felvillanó fehér reflektorok adták.
Jött még egy sláger (a Rolling Stones tudja, hogyan lelkesítse a közönséget), a Brown Sugar.
A fiúk egy ˝Guter Nacht˝-tal hagyták el a színpadot.
Pár perccel később ráadásként először a ´You Can´t Always Get What You Want´ szólt.
Aztán Mick mondott valami olyasmit, hogy ˝You seid die fantastiche publikum˝.
Ezt követte a zárás a ´Satisfaction´-nel, jó választás a végére. Ekkor már az összes lelátó is talpon volt (néhány nyilvánvalóan béna VIP kivételével), és az egész stadion együtt őrjöngött a Stonesszal. Ez az utolsó pár perc tűnt az est csúcspontjának. Lelkesedés, taps, kiabálás…
Sajnos egyszer minden szép véget ér, így a Rolling Stones is a közös köszönés, a dobverők és pengetők szétdobálása után elhagyta a színpadot és az 50.000 fős közönséget. A fütyülés, kiabálás és tapsolás ellenére már csak néhány fényrakétát kaptunk, és végül egy őrülten jó koncertet, amelyet nem lehet csak úgy elfelejteni.

Nehéz leírni egy ilyen igazán fenomenális eseményt, egyszerűen át kell élni.
A zenei élet vén rókái ilyen tökéletességgel (tökéletes hang, remek fényshow és videóvetítések…) és ennyi energiával felejthetetlen emléket hagytak ránk erről az estéről.
Úgy zárom a legjobban, ha idézem az egyik daluk rendkívül találó címét.
˝Till the Next Goodbye˝.

Setlista

1. Jumping Jack Flash
2. It’s Only Rock’n Roll
3. Oh No Not You Again
4. Let’s Spend The Night Together
5. Rain Fall Down
6. She’s So Cold
7. Streets Of Love
8. As Tears Go By
9. Tumbling Dice
10. Night Time Is The Right Time
11. A zenekar bemutatása
12. This Place Is Empty (ének: Keith)
13. Before They Make Me Run (ének: Keith)
14. Miss You (kis színpad)
15. Rough Justice
16. Start Me Up
17. Honky Tonk Women (főszínpad)
18. Sympathy For The Devil
19. Paint It Black
20. Brown Sugar
—ráadás—
21. You Can’t Always Get What You Want
22. Satisfaction

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik