Helyszín: Bécs (Ausztria), Stadthalle
A koncert dátuma: 2003. 06. 07.
Látogatók száma: 5000
Jegyár: 45,10€
Két órányi tartózkodás után egy büdös, pokolian meleg lyukban, és miután megkóstoltuk a undorító világos bajor sört (a kocsmáros láthatóan mindenáron meg akart mérgezni minket), odaértünk a Stadthalle bejáratához, ahol a „minden koncert szükséges rosszai” (a biztonságiak) alaposan megtapogattak, és elülső végtagjaikkal perverz módon átvizsgáltak. Az Iron Maiden-pólók szokás szerint förtelmesen csúnyák voltak. 19 órakor a parter tele volt, a vécék tömve, a padlót pedig mindenféle váladék, ragacsos maszat és egyéb lehullott anyag borította. 1995. 12. 15-én ugyanez a csarnok majdnem teljesen üres volt, amikor a zenekar az „X Factor” lemezt mutatta be az új (és mára már volt) énekesével, Blaze Baileyvel. Most egészen más kép fogadott. Úgy nyüzsgött minden, mint egy hangyabolyban.
Amit sosem fogok elfogadni, az az olyan előzenekarok kiválasztása, mint a Murderdolls. Annyi közük van a metalhoz, amennyi nekem egy prokarióta baktériumhoz. Sőt, még rosszabb. A Murderdollsnak semmi köze a zenéhez. Jó, ez nem teljesen igaz. Főleg azoknak nem, akik a felborult fazekak csörömpölését is zenei műfajnak tekintik. Ugyan már! Zabálják a pénzünket, ez nem fair. De úgy tűnik, sok mindent képes vagyok elviselni, csak hogy láthassam az Iron Maident. Szóval antipropaganda mindannak, ami valaha jó született a zenében a Beatlestől a Yesig és tovább… a Murderdolls nevű valami csak a külsejével nyűgözött le. Kenni-festeni és bizarr latexbe öltözni tudnak. Remek! Az énekes úgy visított, mint egy macska, akit elevenen nyúznak, a hang vacak volt, torz mocsok, két kis négyzetbe zárva a gitárnyak négy mezejében. Csak a dobos az igazi fenevad, rá érdemes volt odafigyelni, a többiek puszta bohócok. Az egész koncertből annyit éreztem, hogy remeg a nadrágom. A nézőtérről három teli söröspohár repült a zenekar felé, még a mindig korrekt osztrák közönség is képes ilyesmire, érdekes. Nem értem, miért olyan nehéz az Iron Maidennek az európai turnékra egyetlen normális előzenekart összeszedni, miközben az Egyesült Államokban a Dióval és a Motörheaddel játszanak együtt. Az üzlet az üzlet. Remélem, a Murderdolls megírta a végrendeletét, mert Zágrábot és a balkáni forró vérmérsékletet tíz nap múlva biztosan nem fogják túlélni.
Fél kilenckor minden készen állt. Szokás szerint először a reflektor világította meg a dobvárat, majd mögötte a kétméteres alakot, aki igyekezett viccesnek lenni. Nicko! A közönséget egy pillanat alatt elfogta a téboly, különösen nagy zajt csaptak a The Number Of The Beast narrációjánál, ami a show kezdetét jelentette. Az Iron Maiden úgy döntött, rögtön teljes erővel csapnak le, és atomjaira szedik a csarnokot, mert ezt a klasszikust új dal követte, a The Trooper, az elszánt brit Bruce-szal, aki Nagy-Britannia zászlaját lengette a kezében. Az őrülten beállított hang és az énekes előadása a „Live After Death” felvételek csiszoltságát idézte. A hang jó volt, mit jó, fenomenális, verhetetlen. Az összes tercharmóniát nemcsak pontosan játszották, hanem részleteiben is hallani lehetett. A The Troopert nehéz másképp elképzelni, hiszen végig át meg át van szőve a tercekben való rohamozással. Kiváló előadás.
A Blaze-korszak egészen más fényben mutatta a zenekart. Jók voltak, de az nem az volt. A szerencsés ’99-es évben Bruce és Adrian visszatért, és Milánóban (1999. 9. 23., Ed Hunter turné) az álomszerű setlistával megint a klasszikus Maiden szólt. Izola ’00: ugyanaz a Maiden, a hang gyengélkedett, a tagok sem voltak a koncert alatt valahogy 100%-osan a helyzet magaslatán. És ma? A Stadthallénak biztosan a zenekar kedvére kell lennie. Ez most az arany klasszikus Iron Maiden volt, amiről még kölyökként álmodtam. Bruce ugyanabban a szerelésben volt, mint a Brave New World turnén. Steve a színpadon már nem focista. Ahogy mondtam, a Maiden nyilvánvalóan azért jött, hogy lerombolja a Stadthallét. A setlista első fele álomszerűen volt összeállítva. A „Piece Of Mind” albumnál (1983) maradtak, és kirázták magukból a Die With Your Boots On-t. Jött az idő a közepes tempójú dalra. A Di’Anno-korszakban ez általában a Remember Tomorrow volt, most viszont, ahogy Bruce bejelentette: „A dal a régi Egyiptomról szól, A. Crowleyról, T.C. Chastainről….!”, és üvöltve zárta a felvezetést: „Revelations!” Egész 18 évig várt a nép arra, hogy ez a fantasztikus műalkotás visszatérjen az Iron Maiden setlistájára. Revelations! A csarnok végtelenül fel volt töltődve, a hűséges, lojális rajongók rendkívül fontos szerepet játszottak ebben. Az egész csarnok együtt énekelte a verseket, és a végéig azonosult a zenekarral. Főleg a Hallowed Be Thy Name-nél, amelynek Bruce jellegzetes közönségfelhergelésével a vége felé jött el a csúcspontja. A halhatatlan, okkult mini epikus költeményt még egy meglepetés követte. A 22 Acacia Avenue, a reflektorfénnyel Adrianra irányítva, aki megnyitotta a dalt. Tiszta tökély a színpadi játékot, a hangzást és az előadást illetően.
The Wildest Dream, egy teljesen új szám, egy kevesebb mint ötperces felpörgetett kis darab nyitotta a második részt, amely főként újdonságokból állt. Persze a The Wicker Mant és a Brave New Worldöt nem kerülhették meg, bár számítok rá, hogy a novemberi turnén legalább az egyik biztosan kikerül a setlistáról. Külön csemege volt megint a The Clansman Steve akusztikus basszusintrójával. Itt tényleg újra meg újra Nicko dominál a jazzes torpedózásával, lassításaival és a legkülönfélébb átvezetések beiktatásával. Steve-vel együtt megint verhetetlenül összeszokottan szóltak. Micsoda ereje van ennek az egyedi ritmusszekciónak, amely újra meg újra elbűvöl. A The Clairvoyant előadása is lenyűgözött. Először hallottam Bruce-szal az éneken. Tökéletes időzítéssel játszották el. A dal elején és végén a vidám fő tercdallamtól kezdve a színpadi gitárosok kivételes összehangoltságáig. Elénekelve és elüvöltve szuperreaktívan! Ez a tökély annyira elvarázsolt, hogy egy pillanat alatt azt gondoltam: „Mi a fenének foglalkozol metalzenekarok millióival, ha itt valójában két klasszikus van, amely mindent megad a zenei ízlés kielégítéséhez, az Iron Maiden és a Judas „fuckin’” Priest!? Más drog sem kell!”
Ezután a kedvenc Maiden-albumom dala jött, és ezt is először hallottam Bruce-szal az éneken. A Heaven Can Wait ütős intrója a fülemben élőben még soha nem szólt ilyen magával ragadóan, a vad ritmussal való összeolvadás és az énekes teljes nekilendülése minden szekvenciában rendkívüli hangulatot teremtett. Micsoda különbség a Fear Of The Dark turné hivatalos élő felvételéhez képest, amely a mai Bruce-hoz mérve igazán „crap”-nek hangzik, és részben túlpatetikusan van elénekelve. A Maiden a dal azon részénél, ahol azt az ismerős „Oooh, oooh, ooh,…” szól, megint színpadra hívott rajongókat, közeli barátokat, családtagokat, akik felmásztak, és üvöltözéssel töltötték meg a színpadot. A Maiden ezzel kapcsolatban egy kis jelenetet is megengedett magának. A végén Janick és Dave is csatlakozni akart a színpadot elhagyó kiválasztottak csoportjához, és lekushadva le akartak lógni a színpadról, amit Steve észrevett, és kézzel visszarángatta mindkettőt. A refrén címadó sorát Bruce a közönségre hagyta, amely hangolt énekléssel tízesre teljesítette a feladatot. Egyedül a Fear Of The Dark kezd lassan alaposan az idegeimre menni a Maiden-koncerteken. Fiúk, mi lenne, ha lecserélnétek a lemez bármelyik másik dalára? Na, addig legalább levegőhöz jutottam, és lehűthettem felhevült koponyámat.
Zárásként az Iron Maiden is a valaha hallott legjobban szóló élő változatában hangzott el. Most nem játszották el formálisan, a „na, vége, hagyjuk a közönséget faképnél” stílusában, hanem úgy lezúzták, ahogy kell. A gitárosok minden hangja komolyan szólt, és egy kiváló klasszikus fade outba fordult, amely végigzengett a csarnokon. Most természetesen le kell írni Eddie dizájnját is. Akinek otthon megvan a „Visions of The Beast” DVD, annak minden világos. Eddie ezüstös, lobotomizált koponyája, rugózva, hosszú tollakon felfüggesztve (varázslatosan szlovénul: különleges rugózáson – valami Droljc-nak való!), Nicko háta mögött az Iron Maiden-dal előadása közben összeállt. Először a tetejéről belecsapódott egy hatalmas agy, később pedig a koponyaboltozat összerakta Eddie-t egészen. Ja igen, a sétáló Eddie, aki a show közepén mindig terrorizálni jön a színpadot és a csarnokot, a zenekar „Edward The Great” (2002) újra-best of-jának borítója alapján volt maszkírozva és megformázva – újra-best of azért, mert szinte azonos a „Best Of The Beast”-tel.
A ráadásban Bruce először megszólította a közönséget, és külön tanáccsal látta el a nézőtér összes apukáját: „Van valakinek közületek lánya? Ahogy már valószínűleg tudjátok, elkészült az új stúdióalbumunk, amely szeptemberben jelenik meg. Szóval nézzük (Bruce az ujjain számolja),… Bécs!?!?? Szeretnétek, ha novemberben megint itt játszanánk?” A nép óriási lelkesedéssel, harsányan és mással sem, mint pozitívan reagált. „Akkor gondoskodjatok róla, hogy jól bezárjátok a lányaitokat, amikor újra itt leszünk!” – vágta rá tömören Bruce, és a ritmusszekció életre kelt a Bring Your Daughter…To The Slaughter gonosz rock’n’roll mészárszéki ritmusával. Na, először hallok élőben valamit a „No Prayer For The Dying” albumról (1990). A bevezető részt Bruce a közönséggel folytatott kiváló kommunikációval vezette le, és arra kérte, hogy énekelje utána az „oooh-e”-it különféle szekvenciákban, míg majdnem megfőtt a hangszálunk. Az Iron Maiden igazán élvezte a dal előadását, amely a Fear Of The Dark turné óta újra megtalálta a helyét a setlistán. A „Powerslave”-ről (1984) pedig mást vettek elő, mint a Two Minutes To Midnightot. A klasszikus, majdnem hatperces gyilkos a középső részében, ahol ízesen épített, összecsiszolt átvezetésekkel és szólókkal operál, megint térdre kényszerített. A legmeggyőzőbb Two Minutes To Midnight az életemben, megint olyan, mint a World Slavery Touron (’84/’85). Hihetetlen, micsoda hang, micsoda megidézése az arany nyolcvanas évek közepének. Teljesen átszellemülten és fékek nélkül a végéig.
Rövid, de iszonyúan nehéz falat várt az énekesre a végén. Természetesen a Run To The Hills. A refrénnel úgy vezetve, mint a „Live After Death” lemezen. Bruce szinte érintetlenül megőrizte kivételes énekesi képességeinek teljes erejét. Dec tényleg ragyogott a színpadon. Az énekes és a többi tag úgy hat, mint húszéves virgonc kölykök, nem pedig mint a negyvenes éveik mélyére csúszott fickók. Ebből a szempontból az Iron Maiden valójában azokat a zenekarokat követi, amelyek tagjai már jócskán az ötvenes éveikben járnak, mégis úgy működnek a színpadon, mintha pályafutásuk csúcsán lennének. Ezek tényleg a legnagyobb legendás bandák, mint például a Judas Priest, a Motörhead, az Uriah Heep vagy a Yes. Aki azt mondja ezekről az „apókról”, hogy már régen elpárologtak, mélyen téved. Az Iron Maiden még mindig hihetetlenül frissen szól, tele ifjonti lendülettel, és valójában minden zenerajongónak kötelessége élőben megnézni őket.
Két felszínes oka annak, hogy a feltámadt zenekar ismét teljes erővel vágtat: a tagok kivételes formája a színpadon és a bombasztikus kémia, amely összetartja őket, valamint a fantasztikusan megújult setlista. Reméljük csak, hogy a Maiden a novemberi turnén nem rontja el ezt a setlistát azzal, hogy az új lemez felét eljátssza benne, és hogy a vakmerő kamikaze Janick nem próbál fejjel előre leugrani a színpadról, ahogy a Brave New World turnén tette. Nincs mit filozofálni. A hangom koncert után rég nem volt ennyire összecsomózódva.
Setlista
01.) The Number Of The Beast
02.) The Trooper
03.) Die With Your Boots On
04.) Revelations
05.) Hallowed Be Thy Name
06.) 22 Acacia Avenue
07.) The Wildest Dream
08.) The Wicker Man
09.) Brave New World
10.) The Clansman
11.) The Clairvoyant
12.) Heaven Can Wait
13.) Fear Of The Dark
14.) Iron Maiden
—ráadás—
15.) Bring Your Daughter…To The Slaughter
16.) Two Minutes To Midnight
17.) Run To The Hills
