Kiadó: Elektra Records
Megjelenés: 1997. 09. 23.
Producer: Kevin Shirley
Játékidő: 78.12 perc
Stílus: Progresszív metal
A „Falling into Infinity” egy rögös útú negyedik lemez volt, amely majdnem szétverte a kilencvenes évek egyik legfontosabb és legizgalmasabb rockzenekarát. Az amerikai progresszívmetal-bajnok Dream Theater a készítés idején ugyanis „a kalapács és az üllő” közé szorult: az akkori kiadójuk, az Elektra Records nyomást kezdett gyakorolni a tagokra, hogy a dalaikat minél inkább kommersz irányba hangolják, miután a népszerűségük lemezről lemezre megállíthatatlanul nőtt, a metalosok körében is rengeteg szimpátiát élveztek, a progresszív rock számos rajongója pedig szintén a szívébe zárta őket.
A Dream Theater első és egyetlen olyan stúdiólemezének készítése közben, amelyen a volt Alice Cooper- és Kiss-billentyűs, Derek Sherinian játszott (az 1995-ös „A Change Of Seasons” ugyanis EP volt egy saját szerzésű címadó számmal és más előadók dalainak feldolgozásaival), aki 1994-ben váltotta az eredeti tag Kevin Moore-t, konfliktus robbant ki a két alapító között. Ez a csapat irigylésre méltó akadémiai háttérrel rendelkező progmetal-titánokat jelentett. John Petrucci gitárvirtuóznak nem okozott gondot, hogy teljesítse a kiadó kívánságait, és kész volt hangzásbeli kompromisszumokra, vagyis kompaktabb jellegű dalokra, kevesebb vad improvizációs dzsemmelésre és világos „eleje-vége” szerkezetre, a dobos megszállott, Mike Portnoy viszont egyáltalán nem értett ezzel egyet, mert ő a korábbi szerzői és hangzásbeli irányt akarta folytatni.
A végén, amikor már a zenekar szétesésével fenyegettek, Petrucci és Portnoy valahogy kibékült, és sikerült valamiféle középutas kompromisszumra jutniuk. Így a „Falling into Infinity” – a Dream Theater egyetlen olyan stúdiólemeze, amelyet Kevin Shirley producerkedett (leginkább az Iron Maidennel és a Journey-vel való munkájáról ismert) – a teljes Dream Theater-diszkográfia egyik legkülönösebb albuma lett, amely a mai napig megosztja a rajongók táborát. Portnoy és Petrucci eredetileg „Stream of Consciousness” címet akartak adni a lemeznek, de a másik három tagnak, vagyis Sheriniannek, a James LaBrie énekesnek és a John Myung basszusgitárosnak túl dagályosnak tűnt ez a cím.
A „Falling into Infinity” az igazat megvallva nagyobb megbecsülést érdemelne, mint amennyit kap, főleg a metalos „közösségben”, hiszen a teljes Dream Theater-történet egyik legváltozatosabb lemeze, amelyen a banda néhány aranzsírozásában és szövegében legérettebb művét alkotta meg, miközben még mindig bőven akadt rajta őrült improvizációs kiruccanás, amely a virtuóz mesterek minden rajongójának nyalánkság. A Dream Theater már a korábbi lemezein is többször bebizonyította, hogy a kompaktabb, nagyobb kísérletezés nélküli, gazdag szövegvilágú művek megalkotásához is van érzéke, de a „Falling into Infinity”-n, amely majdnem teljesen más album volt, mint elődje, az „Awake” (1994), ez még nyilvánvalóbbá vált.
A legdallamosabb, legváltozatosabb és (nevezzük így) rádióbarát, jellegzetes Dream Theater-futamokat felvonultató szerzemények ezúttal Petrucci tollából születtek, Portnoy pedig néhány „hagyományosabban” ütős, kísérletezőbb, hangsúlyos improvizációs pecsétet viselő számot írt. LaBrie egy szerelmes balladával járult hozzá, Myung pedig a tizenhárom perces záró eposszal, a „Trial Of Tears”-szel remekelt. A szövegírás Kevin Moore távozása után a többi tagra maradt. A „Falling into Infinity”-n szövegíróként különösen Portnoy tűnt ki, aki a „New Millennium”, a „Just Let Me Breathe” és a „Burning My Soul” soraiban közvetlenül bírálta a zeneipart és az Elektra Recordsot.
A „Falling into Infinity” a „New Millennium”-mal indul, amelynek bevezetőjében Sherinian elektronikus textúrákkal játszadozik a szintetizátoron, majd idővel temperamentumos átvezetések követik egymást a gitár- és billentyűs futamok között, masszív ritmikai árnyalatokra építve. A komor hangulatot és a cinikus szöveget LaBrie kaméleonszerű hangja támasztja alá, a kiélezett gitárvariációk és a billentyűk érdekes digitális effektjei pedig érezhető adag hard rockos bájt visznek ebbe a háborgó szerzeménybe. A hangszeres zárlatban néhány szellemes, fúziós variációt is megengednek maguknak, amelyek szépen színesítik a drámai hangulatot.
A „You Not Me”, amelyet Petrucci Desmond Child zenésszel, zeneszerzővel és producerrel közösen írt – Child számos világhírű előadónak írt slágereket –, a „Falling into Infinity” legkommerszebb irányú alkotása. Bár a Dream Theaterre nem jellemző, hard rockos, sőt alternatív rockos hangzáselemekkel, dallamos-drámai refrénnel dolgozik, ez a szokatlan, de szórakoztató szerzemény mégsem lett olyan sláger, amilyet az akkori kiadó remélt. Portnoyt a legkevésbé sem nyűgözte le Child szerzői közreműködése, mert szerinte az Elektra Records erőltette rá a zenekarra, egyetlen célból: egy nagy rádiós slágert akartak.
A „Peruvian Skies”-szal, amelynek társadalomkritikus szövege a gyermekek kizsákmányolásáról, vagyis a pedofíliáról szól, Petrucci megalkotta a lemez első Dream Theater-klasszikusát. A lassú kezdést melankolikus szakaszba való átmenet követi számos érdekes gitárvariációval, miközben ezúttal elsősorban LaBrie kivételesen érzelmes éneke áll előtérben. A szám nagyjából felénél ütős rész jön tüskés gitárfutamokkal és masszív dobátvezetésekkel, majd egy rövidebb hangszeres dzsemmelés következik őrült improvizációkkal. Ez a technikailag magasan jegyzett állapot egészen az ütős, ugyanakkor dallamos zárlatig tart.
A „Hollow Years” egyszerű, mégis rendkívül kellemes Petrucci-ballada gyengéd akusztikusgitár-akkordokkal, amelyben LaBrie ismét remek énekteljesítménnyel ragyog, Sherinian pedig csodás szimfonikus hangszereléseket ad hozzá. Ez azon kevés egyszerű, de egyúttal rendkívül érzelmes és szívből jövő Dream Theater-dalok egyike, amelyek rácáfolnak egyes kritikusok állítására, miszerint a zenekar – döbbenetes technikai tudása, lenyűgöző szerzői képességei és annak ellenére, hogy gyakorlatilag bármit eljátszik, amit csak kíván – lélek nélküli.
A felpörgetett tempójú „Burning My Soul” jóval sötétebb, metalosabb szerzemény ingerült basszusmenetekkel, megalkuvást nem ismerő gitárfutamokkal és tüzes dobrohamokkal. LaBrie ezúttal valamivel epikusabb, dühösebb énekmegközelítést választ, amely a dagályos refrénben csúcsosodik ki. A „Hell’s Kitchen” című instrumentális szám tele van ötletes gitárvariációkkal és finom szimfonikus hangszerelésekkel, a ritmikai intenzitás pedig végig kiváló szinten marad. Petrucci ezúttal rengeteg teret enged magának lélegzetelállító gitárakrobatikájához.
A „Lines In The Sand”, a „Falling into Infinity” egyik legjobb darabja, tizenkét perces eposz, amely Sherinian szintetizátorszólójával és Petrucci temperamentumos improvizálásával nyit, majd háborgó, ütős részbe fordul, amelyben a zenekar fokozza a drámai hangulatot. LaBrie mellett egyes versszakokban ezúttal Doug Pinnick (King’s X) vendégénekes is hallható kiegészítő vokálban, aki kitöréseivel egy csipetnyi soult is belevisz a dalba. Az egyik versszak megemlíti a lemez végül fel nem használt, eredetileg javasolt címét is, a „Stream of Consciousness”-t. A Dream Theater nem lenne Dream Theater, ha a hangszeres részek között nem engedne meg magának intenzív, elektromos töltésű improvizációkat, ahol mindenki elég teret kap saját virtuóz képességei bizonyítására.
A „Take Away My Pain” minőségi power ballada kellemes hangulattal, finom billentyűs és gitáros hangszerelésekkel, dinamikus ritmikai árnyalatokkal és LaBrie énekével, amelybe gyakorlatilag az összes érzelmi potenciálját beleteszi. Az ilyen szerzemények talán elriasztották a hagyományos metalosokat, de cserébe számos stílusban nem megkötött zenei gurmé megbecsülését hozták el a zenekarnak, akik korábban nem voltak tisztában vele, hogy a Dream Theater szívvel-lélekkel játszó csapat.
A „Just Let Me Breathe”, Portnoy szerzeménye, megint kissé „hagyományosabb” Dream Theater-alkotás hangsúlyosabb metalos és kísérletező pillanatokkal, brutális futamokkal és vad dobátvezetésekkel, miközben Sherinian közbeékelt improvizációs szeszélyei bőséges adag szórakoztató világosságot visznek ebbe az ütős számba. A záró részben a banda vad hangszeres dzsemmelésbe bonyolódik, LaBrie energikus énekteljesítménye pedig segít fenntartani a nagy intenzitású hangulatot. Az „Anna Lee” LaBrie szerelmes balladája, finom zongorahangszereléssel és megható gitárfutamokkal, miközben az énekes kiválóság drámai módon ismét számos különböző érzelmet közvetít. Petrucci a záró részben melankolikus gitárszólóval remekel, amely még tovább mélyíti az intenzív hangulatot.
A háromtételes szvitté bontott, tizenhárom perces „Trial of Tears” eposszal Myung a „Falling into Infinity” legjobb szerzeményének fő várományosát hozta létre. Itt a Dream Theater rendkívül sikeresen épít hidat a progresszív metal és a progresszív rock között. A számos disszonáns hangot felvonultató, ambient, szinte hipnotikus bevezetőt ritmikailag lassú rész követi, ahol LaBrie hangja fokozatosan építi a feszült hangulatot. A remek, csodás szimfonikus hangszereléssel megtámogatott refrén gondoskodik e fényes eposz és vérbeli Dream Theater-klasszikus ambient csúcspontjáról. Ezt számos komplex hangszeres pillanat követi, ahol Petrucci egy fúziós szakasz közepén teljes szólós kiruccanást enged meg magának, társai pedig bravúrosan mutatják be magas technikai tudásukat, nem maradnak le mögötte. Az eposz zárlata balladás irányú, melankolikus gitár- és zongoradallammal és a lehető legérzelmesebb LaBrie-val, miközben Sherinian és Portnoy a maguk sajátos módján a nagy finálé kedvéért még egyszer alaposan megfűszerezi az egészet hangszeresen.
A „Falling into Infinity” valószínűleg a Dream Theater eddigi diszkográfiájának legelnézettebb albuma, amely valójában az együttes legjobb teljesítményei közé tartozik, még ha egy kicsit több időt és stílusbeli nyitottságot kíván is. A balszerencséje főleg az volt, hogy a stílusváltás megjelenéskor túl sokkoló volt a hagyományos rajongótábor számára, és hogy két mestermű, az „Awake” és a „Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory” (1999) közé esett. A „Falling into Infinity” megjelenésekor kereskedelmileg ugyan teljes mértékben megbukott, és Portnoy a mai napig haragszik az Elektra Recordsra, Kevin Shirleyre és Desmond Childra, mert szerinte beavatkozásuk nélkül a lemez teljesen másképp sült volna el, de azt biztosan nem tagadhatja, hogy a teljes diszkográfia egészen sajátos terméke, amely a hagyományos rajongótáboron kívül számos új szimpatizánst hozott a bandának.
szerző: Peter Podbrežnik
értékelés: 9.0 / 10
Számlista:
1. New Millennium (8:20)
2. You Not Me (4:58)
3. Peruvian Skies (6:43)
4. Hollow Years (5;53)
5. Burning My Soul (5:29)
6. Hell’s Kitchen (4:16)
7. Lines in the Sand (12:05)
8. Take Away My Pain (6:03)
9. Just Let Me Breathe (5:28)
10. Anna Lee (5:51)
11. Trial of Tears (13:07)
– a) It’s Raining
– b) Deep In Heaven
– c) The Wasteland
Felállás:
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár, vokál
Derek Sherinian – billentyűs hangszerek, vokál
John Myung – basszusgitár, chapman stick
Mike Portnoy – dobok, vokál
VENDÉGZENÉSZ:
Doug Pinnick – vokál a „Lines in the Sand” című számban
