Kiadó: EMI Records
Megjelenés éve: 1984
Producer: Tim Friese-Greene
Az album hossza: 43.16 perc
Műfaj: Synth Pop / New Wave
A brit new wave nagyjai, a Talk Talk második albumukat, az „It’s My Life”-ot, amelyen elmélyítették született művészi érzéküket, és még szélesebbre tárták a kaput a kivételes hangzásbeli kifinomultság előtt, azután adták ki, hogy az eredeti billentyűs, Simon Brenner elhagyta a zenekart. Hivatalos pótlása után sosem néztek körül, ehelyett a karizmatikus énekes és multiinstrumentalista Mark Hollis, a Talk Talk lelke és legismertebb arca ekkor ismerte meg a tehetséges zeneszerzőt, billentyűst és producert, Tim Friese-Greene-t, aki Hollis fontos szerzőtársa, állandó producere és remek billentyűs-pótlása lett Brenner helyett. Friese-Greene hivatalos tagja ugyan sosem lett a bandának, de az „It’s My Life”-tól kezdve nélkülözhetetlen vendég billentyűs, producer és Hollis szerzőpartnere volt. Ahogy említettük, a Talk Talk az „It’s My Life”-fal, amely rendkívüli sikert hozott nekik Nyugat- és Közép-Európában, főleg a slágersingleknek köszönhetően (élükön a „Such a Shame”-mel és a címadó dallal), egy szinttel följebb lépett, ami a számos art rock elemmel átszőtt, kifinomult szintipop-formák szövését illeti.
Az 1982-es bemutatkozó lemezhez, a „The Party’s Over”-hez hasonlóan az „It’s My Life” is hatalmas szintetizátor-aranzsokkal volt átszőve, amelyek mellett időnként zongora is megszólal, először pedig néhány gitár is felbukkan a vendég Robbie McIntosh jóvoltából, sőt fúvósok is. Az a központi hangzásbeli elem azonban, amely a Talk Talkot örökre az új hullám különc figuráivá, a nyolcvanas évek egyik legnagyobb kísérletező reménységévé tette, nem pusztán a kifinomult és összetett billentyűs tájak megalkotásának művészete volt, hanem Hollis egyedi hangja, amelynek aligha akadt párja a korabeli színtéren. A tehetséges figura ugyanis olyan énekesi karizmával rendelkezett, amelyben leírhatatlan melankólia és nosztalgia keveredett, mintha a hangja valami közeli jövőből érkezne, ahol minden remény és várakozás már rég elhalt a „szép új világ” hajnalán, a hang pedig néma tanúként maradt meg az emberi civilizáció végének kezdetén. Ehhez persze biztosan hozzájárultak az elektronikus-futurisztikus szintitextúrák is, valamint a kifejezetten szarkasztikus, önironikus és társadalmat gúnyoló szövegek, amelyek boldogtalan szerelmi kalandok mögé bújnak.
A „Dum Dum Girl” slágere már az album nyitányán remek példát ad arra, hogyan lehet erős art rock komponenssel építeni egy aranzsírozás tekintetében összetett szintipop-remekművet. A megvastagított basszusvonalakat jéghideg szintitextúrák ambientje szövi át, Hollis hangja pedig olyan, mint egy hűvös fuvallat egy tavaszi reggel közepén. A rövidebb szintiszóló jól mutatja, hogy a Talk Talk Friese-Greene érkezésével kivételes tehetségű zenészt, zeneszerzőt és producert nyert. Az albumon néhány billentyűs szólamot egyébként Ian Curnow, egy másik vendégzenész is eljátszott. Az előbb említett nagy európai slágernek és melankolikus szerzői remekműnek, a „Such a Shame”-nek a nyitányában a Talk Talk bőszen játszik a különféle ütős- és szintihatásokkal, amelyek meglehetősen szokatlan kezdést biztosítanak ennek az amúgy kifejezetten dallamos-melankolikus szerzeménynek. A finom billentyűs aranzsok egy hatalmas, többszólamú refrénnek egyengetik az utat, amely ambientes varázsával játszi könnyedséggel, egy pillanat alatt elbűvöli a hallgatót, miközben a futurisztikus színezetű főriff azt éri el, hogy az egész úgy szól, mintha a banda játék közben egy másik galaxisból érkezne. Hollis a szöveghez az ihletet állítólag az egyik kedvenc könyve, „A játékos” című regény olvasása közben kapta.
A következő szerzemény, a „Renée”, az összetett és kifinomult szerelmes balladák remek példája, szép bizonyítékot szolgáltat arra, hogy az ambient zene hatásai, amelyek főként a nyitó szakaszban hallhatók, ahol hatalmas basszusvonalak dominálnak, egyre inkább uralkodóvá váltak a Talk Talk hangzásvilágában. Hollis hangja kiábrándítóan vigasztalanul szól, a fúvós szekció pedig szintén hozzátesz a magáét, kiegészítve a melankolikus billentyűs aranzsokat. Az „It’s My Life” az Egyesült Államokban nagy dance-sláger volt, Európában viszont meglepő módon nem ért el akkora sikert, mint a „Such a Shame”, bár a mai napig a Talk Talk legkedveltebb és legismertebb dalai közé tartozik. Szerepelt már a francia Peugeot 205 tévéreklámjában, sőt a Saints Row: The Third és a Grand Theft Auto: Vice City Stories videójátékokban is. Ez a szintipop-remekmű újabb példa a szerzői-hangszeres kifinomultságra, ahol a látszólag kisebb hangzásbeli díszítések rengeteget tesznek a hatalmas hangulat felépítéséhez, amely az epikus-melankolikus refrénben csúcsosodik ki. Az időbeli átmenetek rendkívül intelligens módon vannak felépítve, Paul Webb basszusgitáros pedig a megvastagított basszusvonalaival, amelyeket sokszor úgy játszik, mintha gitár lenne a kezében, bőséges mozgalmasságot visz az összetett billentyűs aranzsok közé.
Innentől kezdve az album egyik szerzeménye sem büszkélkedhet különösebb kereskedelmi potenciállal, de más erények kárpótolnak érte. A „Tomorrow Started” újabb lelkesítően kifinomult szerelmes ballada számos kísérletező pillanattal, ahol a ritmikai árnyalatokra erősen hat a jazz fusion, miközben a nosztalgikusan csengő szintirétegek tökéletesen kiegészítik Hollis „megfagyott” hangját. Az egészet szórakoztató módon dobják fel a rövidebb, improvizatív trombitabetétek is. A „The Last Time”-on, a „intelligens módon” szintipopozó következő darabon Hollis éneke pillanatokra szinte közvetlenül szól, ez azonban ebben az ambient szempontból kissé derűsebb szerzeményben csupán látszólagos csend a melankólia robbanása előtt. A domináns basszusvonalakat és a masszív szintirétegeket ezúttal néhányszor vendéggitár-futamok is kiegészítik.
A „Call In The Night Boy” alatt már baljós hangulat uralkodik el groove-os basszusvonalakkal és sötét szintifüggönyökkel, Hollis hangja pedig szinte bosszúvágyóan szól. Közben szinte végig hallhatók rövidebb improvizatív betétek is, ezek azonban a legkevésbé sem zavarják meg a szerzemény szigorúan dallamos szerkezetét. A „Does Caroline Know?” az ambient zene, a jazz fusion és a szintipop sikeres hangzáskollázsának szép példája, vagyis a banda bőszen kísérletezik a műfaját tekintve rendkívül színes ritmikai elemekkel és változatos effektekkel, miközben Hollis éneke ismét felejthetetlen hangulatról gondoskodik. Az „It’s You”, a „szép új világ” újabb jéghideg tudósítása, domináns szintitextúrákkal van megjelölve, amelyek néhányszor meglehetősen kiszámíthatatlan improvizációkba tévednek.
Az „It’s My Life”-fal a Talk Talk végleg átlépett a szintipop kísérletező szemléletének legnagyobb mesterei közé, és hangosan, érthetően jelezte, hogy minden egyes albumuk megalkuvás nélkül túllép majd a műfaji kereteken. Rövid életű kereskedelmi sikerük, hiszen Hollis ambiciózus terveket szőtt, hogy egy új, még kísérletezőbb hangzásirányba vigye a Talk Talkot, minél messzebb a szintipoptól és a hagyományos new wave hangzásoktól, amit a korabeli kiadók többsége, élükön az EMI-vel, természetesen azonnal kereskedelmi öngyilkosságnak bélyegzett, éppen az „It’s My Life” megjelenésével bontakozott ki.
szerző: Peter Podbrežnik
értékelés: 9.0 / 10
Dallista:
1. Dum Dum Girl (3:52)
2. Such a Shame (5:43)
3. Renée (6:23)
4. It’s My Life (3:54)
5. Tomorrow Started (5:59)
6. The Last Time (4:24)
7. Call in the Night Boy (3:48)
8. Does Caroline Know? (4:41)
9. It’s You (4:42)
Felállás:
Mark Hollis – ének
Paul Webb – basszusgitár
Lee Harris – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Tim Friese-Greene – billentyűs hangszerek
Henry Lowther – trombita
Ian Curnow – billentyűs hangszerek
Robbie McIntosh – gitár
Morris Pert – ütőhangszerek
Phil Ramocon – zongora
