Alig több mint egy hete lett 50 éves a brit hard rock legenda, az Uriah Heep kultikus debütalbuma, a „Very ‘eavy … Very ‘umble”. Akkor jelent meg, amikor a rocktérképet már három zenekar, a Black Sabbath, a Led Zeppelin és a Deep Purple uralta, és az eredményeikkel kijelölték a hard rock fejlődési irányát a következő évtizedre. A „Very ‘eavy … Very ‘umble” megjelenésekor a zenekritikusok nagy igazságtalanságot követtek el a bandával szemben, mert az albumot szinte betegesen a Deep Purple-lel hasonlították össze. Az Uriah Heep így bizonyos kritikusok céltáblája lett, akik nem bírták elviselni az újításaikat, és különösen nem a „heavy” szót ennek a színes stúdiódebütnek a nevében. Míg a Deep Purple az első három albumán még a saját hangját kereste, az Uriah Heep már alaposan kicsiszolt, egyéni és határozott zenei karakterrel érkezett a debütalbum felvételeire. A „dús fantáziájú” kommentek között a pálmát mindenképp a Rolling Stone újságírónőjének, Melissa Millsnek a nagyszerű meglátása viszi, aki akkoriban többek között ezt írta: „Ha ez a zenekar valaha befut, kénytelen leszek öngyilkos lenni.” Az Uriah Heep befutott, Melissa pedig nyilván nem váltotta be az ígéretét.
Az Uriah Heep már a legelejétől fogva saját, egyéni művészi arculattal rendelkezett, amelyhez a korszak egyetlen más zenekara sem állt közel. A debütalbummal azon bandák ligájába léptek, amelyek oroszlánrészt vállaltak a rock új arcának megteremtésében, ami lassan meghódította a világot, és így fontos hatást gyakoroltak a heavy metal későbbi fejlődésére is. Az Uriah Heep egyike volt az első zenekaroknak, amelyek már az első lemezükön rendkívül súlyos, tömör hangzást építettek, többszólamú vokális harmóniákkal kombinálva, amelyekhez a zenekar valamennyi tagja hozzájárult. Ez a „kórusszerű” éneklés az egyik alapvető védjegyükké vált. Olyan elem volt ez, amely példát mutatott a nyomukban érkező számos zenekarnak, és amelyről a Queen is azt mondja, hogy hatott a dalszerzésükre.

1969-et írtunk, amikor a még Spice néven futó zenekar szép figyelmet kapott a helyi londoni színtéren, kiharcolta magának a szombat esti fellépéseket a kultikus Marquee klubban, és a neves magnás, Gerry Bron vette menedzseri szárnyai alá, aki akkoriban a Hit Record Productions Ltd.-t vezette. Ennek szerződése volt a Philips Recordsszal a zenefelvételekkel kapcsolatos tevékenységekről. A banda ekkor már szorgalmasan írta saját dalait, és a londoni Landsdowne stúdió szalagjaira rögzítette őket. Bronnak sikerült szerződést kiharcolnia a zenekarnak, amikor az még Spice néven játszott, mégpedig a Philips Records leányvállalatához, a Vertigóhoz.
A Spice szorgalmasan próbált a Hanwell Community Centre nevű helyen. Ennek az épületnek a termeit akkoriban gyakran bérelték a zenekarok. Olcsó volt. Ez az óriási épület London nyugati részén elég messze esett minden lakónegyedtől, így garantálta a védettséget az esetleges panaszok ellen a fülsiketítő zaj miatt, ami akkoriban egyre keresettebb volt a zenekarok hangzásában. Itt próbált többek között a The Who, a Deep Purple, a The Animals, a Procul Harum, a Led Zeppelin, valamint a szólóelőadó Gene Vincent és Jerry Lee Lewis.
Aztán jött az 1969-es karácsony, és épp ekkor bukkant fel a nyilvánosságban a különféle karácsonyi ceremóniák kapcsán Dickens hírhedt figurája a David Copperfield című regényéből, Uriah Heep néven. Gerry Bron megsúgta a zenekarnak, hogy jó lenne nevet változtatni. Mondjuk Uriah Heepre. A tagok elfogadták. Nem sokkal az újév után Paul Newton basszusgitáros felajánlotta az állandó tagságot egykori The Gods-os bajtársának, Ken Hensleynek. Ő éppen befejezte a munkát a Toe Fat albumán. Gerry Bronnak ugyanis az az ötlete támadt, hogy az Uriah Heep soraiba billentyűst is be kell építeni. Eleinte Colin Wood játszott a zenekarral billentyűn, mégpedig olyan anyagon, amelyet nagyrészt David Byron énekes és Mick Box gitáros közösen alkotott.
David Byron, valódi nevén David Garrick (a The Stalkersnél töltött idejében ragadt rá a „Bobby” becenév), és Mick Box, a Vanilla Fudge rajongóiként nagyon jól tudták, mekkora ereje lehet a Hammond-orgona hangjának, és nagyon fogékonyak voltak az ötletre. Hensley 1970 januárjában csatlakozott az Uriah Heephez, és szerződéses megkötések miatt újra fel kellett játszania az összes Hammond-szólamot, amelyet korábban már Wood rögzített a zenekarral, emellett fontos szerepet játszott a stúdiódebütalbumra került dalok hangszerelésének véglegesítésében is. Hensley multiinstrumentalista volt. A zongora, a Hammond-orgona és a moog mellett, amelyeket az Uriah Heep hangzásába hozott, remekül gitározott is. Mindezek mellett az Uriah Heep Hensley személyében egy újabb kiváló énekessel gazdagodott, aki kivételes magasságokba tudott felvokalizálni, ami azonnal meglátszott a vokális harmóniák gazdagodásán. Hensley elmondta, hogy nagy potenciált látott a zenekarban, és nem sokat hezitált a csatlakozás ügyében. Hensley meg nem sejtett dalszerzői erényei ebben a fázisban még nem érvényesültek olyan mértékben és jelentőséggel, mint már rögtön a zenekar következő albumán, a „Salisbury”-n.
A zenekarnak ebben az időszakban a dobosokat is cserélnie kellett. Al Napier, aki Roger Penlington elődjét váltotta (éppen Penlington hozta Byront a Spice-hoz), a zenekarral felvett minden dalt, kivéve a Lucy Blues-t, a Bird of Pray korai verzióját, amelyet az album amerikai kiadásán használtak, valamint a Dreammare-t. Az album felvétele közben Nigel „Olie” Olsson váltotta a csapatban, aki korábban Elton Johnnál játszott. Ő dobolt a Lucy Blues-on és a Dreammare-en, míg a Bird Of Prey-hez a zenekar már Keith Bakerrel vette fel a dobokat. Mivel ezt a dalt az album amerikai piacon megjelent verzióján használták, ahol az album 1970 augusztusában jelent meg, a zenekar közben már felvette tagjai közé Bakert, Olsson pedig visszatért Elton Johnhoz.

A debütalbum saját szerzeményei közül elsőként a Gypsy nyerte el végleges formáját. Ez nyitja a stúdiódebütöt, és rögtön ideális módon, egy helyen mutatja be azokat az alapvető elemeket, amelyek az Uriah Heep zenéjét megtestesítik. Nemcsak a korai éráét, hanem a későbbiekét is. A hatalmas Hammond-hangzás, Box romboló wah-wah futamai, Byron védjegyszerű énekkaraktere, amely megfoghatatlan varázslat teremtője, és ahogy említettem, a többszólamú vokális harmóniák mesteri beépítése. Ez a dal egyúttal elkapja a pszichedelikus korszak szellőjét, amely a hatvanas és hetvenes évek fordulóján lassan már elhagyta a trendeket, ugyanakkor az Uriah Heep ebben a dalban szégyentelen újítással új hangzási irányzatokat is csempész a zenébe. Elsősorban a zenekar féktelen vágya volt ez, hogy a hangzásban hatalmas zajt építsen. A Gypsy a mai napig, amikor a zenekar megingathatatlan 51 éve van a színtéren, a koncertjeik abszolút kedvence és nagy Uriah Heep-klasszikus maradt, amelyet azok a rockrajongók is ismernek, akiket az Uriah Heep név elsősorban nem is érdekel különösebben.
Akkoriban a Hanwell Community Centre szomszédos termében a Deep Purple próbált a saját anyagán, amely később a „Deep Purple In Rock” albumon jelent meg. Ez pontosan egy héttel az Uriah Heep debütje előtt látott napvilágot. Box emlékei szerint a két terem között ekkoriban igazi tűz lobogott. A Deep Purple, amely tanúja volt a szomszéd szoba zenekara fejlődésének, amikor az kvartettből kvintetté nőtte ki magát, és nevet változtatott, szívesen tett rosszindulatú megjegyzéseket, hogy néhány frázisuk „eltévedt” az Uriah Heep zenéjének megkomponálásába.
Az Uriah Heepnél azonban nem minden a erőszakosságról és a bombasztról szólt. Ez az a zenekar, amely a debütalbumán felvette az egyik első hard rock balladát a bolygón. Ez az egyetlen dal a debütön, amely nem a zenekar szerzeménye, de tipikus ballada, amely újabb trendet vezet be a rockzenébe. Ez a háborúellenes dal, a Come Away Melinda, amelyet Fred Hellerman és Fran Minkoff írt, és először 1963-ban vett fel Harry Belafonte, később pedig mások is népszerűsítették (többek között Tim Rose, valamint az UFO). Éppen ez a ballada mutatja meg azt a kifejezett törékenységet és lágyságot, amelyet a zenekar a Gypsy durvaságához képest már a debütalbumon kontrasztosan képes volt megmutatni. Egyébként a debüt összes dala rendkívül változatos, nagyon ügyesen hangszerelt kompozíció, ami azt jelenti, hogy az Uriah Heep a debütalbum felvételéig gyorsan megtalálta egyedi zenei karakterét, amelyet a hetvenes években nagyon ügyesen ápolt, és amely innentől Hensley dalszerzői erényeinek óriási hullámán lovagolt. De ez már egy új történet.
A hatvanas évek blueszenéjének és a „brit blueslázának” retorikájába gyökerező hatások (Mayall Bluesbreakers, Cream, Ten Years After, Savoy Brown, Fleetwood Mac) a Lucy Blues, a Walking in Your Shadow, a Dreammare (amelyet teljes egészében Paul Newton írt) és a Real Turned On dalokban törnek felszínre, utóbbiba Hensley az utolsó pillanatban csempészett be egy slide gitáros betétet. Az I’ll Keep On Trying-ban érezni a flörtölést a progresszív rockkal, a kifinomult, sőt jazzesen ízű szerkezeteket pedig a Wake Up (Set Your Sights)-ban lehet felfedezni.
Az Uriah Heep debütje esetében is mindenképp a piacokhoz igazodásról volt szó. A zenekar első albuma amerikai földön a Mercury Recordsnál jelent meg, és „Uriah Heep” címet kapta. A bluesosan csiklandozó Lucy Blues helyett az amerikai piacra szánt albumra a fent említett proto-metál Bird Of Prey került. A borítók is teljesen különbözőek voltak. Az európai piacra a zenekar David Byron fényképét használta, akit korábban Mick Box alaposan lefújt sprével, és amely egy lezárt emberi gubó képzetét kelti, míg az amerikai piacra fekete-fehér borítót használtak egy szörnyszerű féreggel.
A „Very ‘eavy … Very ‘umble” 1970. 6. 13-án jelent meg, az Egyesült Államokban pedig két hónappal később. Míg Nagy-Britanniában nem került fel a legjobban fogyó lemezek listájára, az amerikai Billboard listán a 186. helyet foglalta el. Jobban teljesített más európai országokban, ahol az olasz listán a 11. helyig jutott, a finnen a 14.-ig, a németen pedig a 22.-ig. Ugyancsak jobban ment Ausztráliában, ahol a 15. helyet érte el, Japánban, ahol a 41. helyet foglalta el, és Kanadában, ahol a 86. helyig kapaszkodott fel.
A „Very ‘eavy … Very ‘umble” megjelenésekor, 50 évvel ezelőtt rendkívüli újítással rukkolt elő, az Uriah Heep pedig már az első lemezzel bebizonyította, hogy olyan, szakmailag megalapozott zenekarról van szó, amely bátran építkezhet és fejlesztheti zenei víziójait. Az album az azt követő években a heavy metal műfajának egyik alapkövévé vált. Hensley csatlakozásával a Box–Byron páros kreatív magja kiapadhatatlan varázsgenerátorrá nőtte ki magát, amely örökzöld és megismételhetetlen művészi lényegével a mai napig lelkesít és ejt rabul.
Szerző: Aleš Podbrežnik