1970 a Black Sabbath számára szó szerint áttörő év volt. Februárban kijött a bemutatkozó stúdióalbumuk, a „Black Sabbath” (RockLine kritika), az év végére pedig már két stúdiólemez volt a zsebükben. 1970. szeptember 18-án jelent meg ugyanis a második albumuk, a „Paranoid”. Ozzy Osbourne, Tony Iommi, Geezer Butler és Bill Ward ezzel akaratlanul is a feje tetejére állították a rock and roll akkori mitológiáját: csörögtek-zörögtek, démonizáltak a koncertszíneken, és az új rock’n’roll vallásnak szentelt miséikkel lassan meghódították Nagy-Britannia városait, majd a kontinens többi részét is.
A „Paranoid” hat júniusi nap alatt készült, pontosabban 1970. június 16. és 21. között Londonban, két stúdióban: a Regent Soundban és az Islandben. A lemez felvételein a legendás producer, Rodger Bain dolgozott a zenekarral.
A „Paranoid” – amely az utolsó pillanatban lett az album címe, mert eredetileg „War Pigs” lett volna – a Black Sabbath teljes pályafutásának néhány legkedveltebb dalát tartalmazza. Olyan számokat, amelyek az évtizedek alatt a zenekar legjobban imádott fémes arzenáljának rozsdamentes részévé váltak: Electric Funeral, War Pigs, Iron Man, Fairies Wear Boots, Planet Caravan és persze a címadó dal.
A „Paranoid” RockLine-kritikáját, amelyet Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik írt, ITT olvashatod el!
A srácok álmodni sem mertek volna arról, hogy az első európai turnéjukkal ennyi érdeklődést keltenek a közönségben, és amikor azon a júniusban beléptek a stúdióba, Geezer szavai szerint még mindig úgy érezték, hogy az egész világgal meg kell küzdeniük a túlélésért és a puszta létezésért. Hiába szedték szét a kritikusok java része a bemutatkozó lemezt, a zenekar hűséges tábora az Egyesült Államokban is egyre nőtt. A Black Sabbath tehát mégsem pazarolta el az idejét.
Geezer Butler emlékei szerint a családtagjaik a világért sem hitték el, hogy a birminghami négyesből valaha lesz valami. Sok közeli barát is kinevette őket, valahányszor a fiúk célozgattak arra, hogy sikerben reménykednek. Ha azt nézzük, hogy a „Black Sabbath” egyetlen nap alatt készült el, a „Paranoid” hat napja a Black Sabbathnak igazi luxusnak számított.
A zenekar néhány dalt már az első turnéja alatt megírt, játszotta és kipróbálta őket a színpadon, így jól felkészülten és összeszokottan érkezett a stúdióba. Hosszabb időt töltött Zürichben is, ahol az egyik isten háta mögötti klubban lépett fel jó pár nézőnek, meg egy különc fickónak, akit Iommi úgy írt le, hogy minden este egészen a színpadig odajött, a levegőben lengette a karját, miközben a zsebéből potyogott az aprópénz. Iommi szerint az a hely isten háta mögötti és halott volt, mint szög az ajtóban, de az ott töltött idő mégis jót tett nekik, mert éppen ott írtak meg némi anyagot, köztük a „War Pigs” című dalt is. Butler így emlékszik: „Bementünk a stúdióba, és úgy játszottuk le a számokat, mintha koncertet adnánk. Fogalmunk sem volt arról, hogyan mennek a dolgok egy stúdióban. Az albumon minden nagyon egyszerűen szól, pedig nehéz egy zenekart élőben, a stúdióban rögzíteni úgy, hogy közben meglegyen az az igazi vibráció. Sok producernek nem sikerült, de Rodger Bain jártas volt ebben. Adott néhány javaslatot, mit csináljunk, és sikerült.”
A kiemelkedő javaslatok közé tartozott az a híres, hogy a zenekar írjon még egy számot, mert túl kevés az anyag egy albumhoz. Miután a Black Sabbath felvette mind a hét dalt a lemezre, a végén ugyanott megírta a címadó számot is. És rögtön fel is vette.
Iommi így mesél: A producer azt mondta, hogy nincs elég anyagunk egy albumhoz. Kell még három perc. Így született meg a Paranoid. Mellékesen jött. Amíg a többiek a kantinban falatoztak, nekem eszembe jutott ez a frázis.
Amikor Rodger Bain meghallotta a számot, azonnal felkapta a fejét: „Ez jól működik. Mi ez? Bizonytalan választ kaptam, valami olyasmit, hogy »csak kicsit hülyéskedünk«, én pedig azt mondtam: »Rendben, de ez nagyon jó. Vegyük fel!«”
Bill Ward szerint délután fél kettő körül járt az idő, amikor Tony előállt a főriff ötletével, kettőkor pedig a zenekar már fel is vette a számot. Úgy, ahogy az albumról ismerjük.
Ozzy Osbourne a Paranoidról ezt mondta: „Amikor hazamentem akkori feleségemhez, azt mondtam neki: »Szerintem felvettünk egy kislemezt«, mire ő azt felelte: »Hiszen ti nem csináltok kislemezeket.« Mondtam: »Tudom, de ez a szám már mióta az őrületbe kerget, amióta felültem a vonatra, hogy hazavigyen.«”
Geezer Butler így emlékszik vissza, hogyan álltak ellen Ozzyval a szám eljátszásának, amikor először meghallották Iommi frázisát: „Ez teljesen az album felvételének végén történt. Kevés anyagunk volt. Tony kitalált egy riffet, de Ozzyval úgy gondoltuk, hogy az egyértelműen túl hasonlít a Led Zeppelin Communication Breakdownjára. A Led Zeppelin mindig tetszett nekünk. Amikor együtt ültünk körben és füvet szívtunk, nagyon szerettük hallgatni az első albumukat. És amikor Iommi előjött ezzel a riffel, Ozzyval azonnal észrevettük a hasonlóságot a Led Zeppelinnel, és ellenezték, hogy felvegyük a számot. Sőt, elég komoly érvünk volt ellene. Találjátok ki, ki tévedett? Az, hogy ez a szám később ekkora slágerré vált nekünk, és hogy az összes dalunk közül valószínűleg minden idők legismertebb Black Sabbath-száma lett, mindent elmond!”
A Vertigo kiadó, amely a Paranoidban természetesen pénzt látott, sietett. Így a Paranoid 1970. július 17-én kislemezként megjelent, és bekerült az öt legjobban fogyó sláger közé, ami nagyon meglepő volt a szöveg természetét tekintve, hiszen az az őrületről és az öngyilkosságról szól. Ez azt jelentette, hogy a Black Sabbath egyik napról a másikra popsztár lett, amitől a tagok korántsem voltak elragadtatva, inkább kifejezetten kellemetlenül érezték magukat. A Paranoid kislemez a negyedik helyet érte el a legjobban fogyó slágerek listáján, ahol Cliff Richard és Engelbert Humperdinck tartott neki társaságot. Iommi így emlékszik: „Árulónak éreztük magunkat, mintha a »Top of the Pops« című műsort néző kölykök kedvében akarnánk járni. Mi is szerepeltünk abban a műsorban, de ez számunkra semmiképp sem volt helyénvaló. A koncerteken elkezdett követni minket egy sikoltozó közönség, és ha hallották volna a többi számunkat is, biztosan összeszarták volna magukat.”
A zenekar akkori, majd későbbi menedzsere, Jim Simpson hozzáteszi: „A Black Sabbath egyre érdekesebbé vált. Így egy napon megkereste őket Wilfred Pine és Patrick Meehan, akik a hírhedt Don Ardennél dolgoztak, ő pedig azt mondta nekik, hogy vegyék fel a kapcsolatot a zenekarral. A Black Sabbath elmondta nekem, hogy találkozójuk lesz egy londoni Wimpy bárban. Mivel őszinték voltak, és elmondták ezt nekem, úgy gondoltam, megbízhatok bennük. Pine és Meehan azonban elváltak Ardentől, és az első céljuk az volt, hogy megszerezzék a Black Sabbath menedzselését. Ezt csak azután tudtam meg, hogy megkaptam egy levelet, amelyben az állt, hogy a Black Sabbath otthagyta a menedzsmentemet. Pert indítottam, és 14 évnek kellett eltelnie, mire visszakaptam mindent, amit akkor elvesztettem.”
Pine és Meehan egyébként a zenekartól is rengeteg pénzt lopott el, de erről majd máskor.
Butler folytatja: „Számunkra a »Paranoid« csak egy újabb dal volt, semmi több. Aztán egy nap felhívtak minket a kiadótól, és azt mondták: a »Paranoid« az album legjobb száma. Nevezzük hát az albumot »Paranoid«-nak.”
Az ötlet természetesen nem tetszett a zenekarnak. A Black Sabbath és a Vertigo kiadó ugyanis korábban is vitatkozott az albumon használt névről. A lemezt eredetileg „Walpurgis Night”-nak hívták volna, de a kiadó elutasította a zenekar kívánságát, mondván, hogy az egész túlságosan olyan, mint egy „karácsony sátánistáknak”. A „War Pigs” névben viszont megegyeztek. Az utolsó pillanatban ez is megváltozott.
„Az album borítója igazán rémesen reménytelen, és a »War Pigs« című szám üzenetéből ered. Mindannyian arra számítottunk, hogy az album is ez lesz a címe. Aztán átnevezték az albumot »Paranoid«-ra, így ennek a borítónak semmi köze a Paranoid szóhoz” – teszi hozzá Butler.
„A borítón egy pasas áll pajzzsal és karddal, az album pedig »Paranoid«. Képzeljétek el, hány kérdést kaptunk emiatt! Mi köze a borítónak az album címéhez? Semmi. Így volt ez” – teszi hozzá Iommi.
A zenekar a kemény birminghami kenyéren nőtt fel, és az a „flower power” mozgalom, amely abban az évben még mindig rázta a bolygót, volt az utolsó dolog, amivel szimpatizált volna. A hippiskedés és minden, ami ehhez kapcsolódott, undorította a zenekart. A háború utáni Birmingham romos épületeinek és az egész nyomornak az emléke még nagyon is élénk volt.
A Black Sabbath a Paranoid albumon még tovább távolodott a blues-tól, és még mélyebbre ásta magát vészjósló pózában, gonoszkodásában, a végítélet hírnökeinek rémisztő megjelenésében. A frazírozás egyre nehezebbé és még feketébbé vált. A zenekar ugyanakkor a szövegírásban megmaradt a földön járás mellett. A Black Sabbath ebben a valósághoz tartotta magát. A „Paranoid” társadalomkritikát hordoz. A Fairies Wear Boots egy bőrfejűbandával való találkozásra utal, akik Dr. Martens bakancsot viseltek, és a Black Sabbath alig menekült meg a karmaik közül. Butler így mondja: „Mindenről írtam, ami a mindennapjainkban történt, és ami körülvett minket.” Az Electric Funeral szövege a hidegháborúra vonatkozik, Butler hozzáteszi, hogy akkoriban tényleg azt hitték, hogy bombák fognak hullani. Csak azt nem lehetett tudni, hogy az oroszok vagy az amerikaiak dobják-e le először az atombombát. A vitatottság bélyegét a War Pigs egyik sora hozta a zenekarra, főleg a „Satan laughing spreads his wings” sor, amiről Geezer azt mondja, hogy a „Satan” szó választása nem az ördögre utal, hanem a háború metaforája. Ugyanígy a tábornokok összegyűléséről szóló szöveg, a boszorkányok összegyűlésének mintájára, nem országok kormányaihoz vagy politikusokhoz szól, hanem egyszerűen a gonosz analógiája. Aztán mások mindent a feje tetejére állítottak, és szatanistának kiáltották ki a zenekart, ami a Black Sabbath soha nem volt.
A „Paranoid” 1970. szeptember 18-án jelent meg. Az Egyesült Államokban a legjobban fogyó lemezek listáján a 23. helyet érte el, Nagy-Britanniában jobban szerepelt, ott a 8. helyig jutott. Még elég sokáig tartott azonban, egészen 1971. május 7-ig, mire az Egyesült Államokban aranylemez lett. Az albumnak további 15 évre volt szüksége, hogy platinalemez legyen. 1995-re négyszeres platinalemez lett.
A „Paranoid” megszilárdította a zenekar státuszát, és az Atlanti-óceán mindkét partján ismertté tette a nevét. 1970. október 30-án a Black Sabbath nekivágott az első amerikai turnéjának. Az első koncertet New Jerseyben adták (Glassboro College). Geezer Butler így emlékszik: „Az Egyesült Államokban a Led Zeppelin már előttünk áttört, így nekünk is kicsit megnyitotta az ajtót. Mégis meglepődtünk, mert nyilvánvaló volt, hogy ott tényleg nem láttak még olyat, mint a Black Sabbath. Egyszerűen megőrültek.”
Tony Iommi hozzáteszi: „Magunkkal vittük a fő hangosítást, de a hangfalakhoz nem használtunk ládákat, és mire a többi repülős poggyásszal megérkeztek az Egyesült Államokba, a hangfalak fele tönkrement. Ez egy katasztrófa volt. Aztán a hangmérnökünk rákötötte a hangosításunkat az áramforrásra, és mivel az Egyesült Államokban más a hálózati feszültség, az egész felrobbant.”
Rick Green, az akkori turné promótere hozzáteszi: „Kiverték az áramot, és nem csak a tornateremben, hanem az egész házban, ahol megszálltak. A környék és még az utcai világítás is áram nélkül maradt. Ozzy Osbourne akkor mindössze 20 éves volt. Beállt a tornaterem egyik sarkába, és nyafogni kezdett: »Utálom Amerikát, és haza akarok menni.«”
Nem minden volt ennyire fekete, bár a feketeség briliánsan illik a zenekar nevéhez és pózához. Tony Iommi folytatja: „Aztán felléptünk a New York-i Fillmore East-ben, és fantasztikus volt. Mi nyitottuk az estét a The Faces előtt, és szuperül szerepeltünk. A nők ott sokkal nyitottabbnak tűntek, mint nálunk otthon. Semmit nem tudtunk a »groupie«-król. Ott nyílt ki a szemünk.”
Még mielőtt a Black Sabbath az Egyesült Államok földjére lépett, a „Paranoid” ott már több ezer – mit ezer, több tízezer – példányban elkelt, a közönség tehát már jól ismerte őket. A „Paranoid” világszerte elismert zenekarrá tette a Black Sabbathot, és a mai napig nagy valószínűséggel a legkedveltebb Black Sabbath-album.
A hetvenes évek elején a Black Sabbath a „Paranoid” albummal valóban úgy szólt, mint semmi más a bolygón. Ha visszatekintesz a legvégső klasszikusok masszív riffőrületének karizmájára: Iron Man, Electric Funeral és Hand Of Doom, egy pillanat alatt világossá válik, mennyire pusztító hangzás volt ez 1970-ben. Minden későbbi zenekar és a doom metal műfaj képviselői is a Black Sabbathtól tanultak, és minden frázist a hetvenes évek Black Sabbathja ihletett. Mindenekelőtt azonban a zenekar által kifejlesztett hangzásbeli masszívság esett jól, egészen egyszerű zenei húzások mellett. Közvetlenül, valóságszerűen, a földön maradva, a legkisebb giccs nélkül, a démoni zaj üvöltő morajával. Még Mikael Åkerfeldt (Opeth) is bevallotta egyszer: „Amikor először hallottam a rémisztő hangot az Iron Man elején, majdnem összeszartam magam!” Valóban. A heavy metalt megszülő alapvető albumok egyike.
Szerző: Aleš Podbrežnik
A Black Sabbath albumának 50. évfordulója alkalmából készült különleges írást ITT olvashatod el!
