Az AC/DC 1980 elején igencsak kínos helyzetbe került. A Kaszás megveregette a zenekar rejtélyes énekesének, Bon Scottnak a vállát, és magával hívta. Örökre. 1980. február 19-én kora reggel holtan találták egy autó hátsó ülésén London kellős közepén. Egy átmulatott éjszaka után. Saját hányásába fulladt. Álmában. Mindössze 33 éves volt.
Azon a februári napon, 40 évvel ezelőtt a zenekar elvesztette énekesét és dalszerzőjét, aki 1974 óta volt velük. Scott a banda központi alakjává vált, amely a rock’n’rollnak való kompromisszumot nem ismerő, teljes odaadással építette és erősítette a saját pózát. Bon Scott egy tinédzsergeneráció hangja lett, így kevesen hitték, hogy az AC/DC Bon Scott elvesztése után megnyeri a háborút. Amikor 1980 júniusának végén Brian Johnson először lépett fel az AC/DC-vel Belgiumban, annak az embernek a cipőjébe kellett belelépnie, aki a zenekar szíve és rikoltó köszörűköve volt, és akit mindenki imádott. A fiatalabb Young fivér, Angus a megszokott rutinja szerint a belgiumi koncert előtti utolsó percekben már teljesen készen állt, hogy lassan elbaktasson a színpad felé. Ekkor a szeme sarkából elkapta Brian Johnson arckifejezését, aki fényévnyire volt mindattól, ami akár csak távolról is a felszabadultság érzésére emlékeztetett volna. Az énekes ugyanis egyenesen a tüzes keresztségébe sétált bele. A gitáros, aki az ilyen helyzeteket teljesen rutinszerűen kezelte, Johnsonra nézve rájött, hogy Brian összecsinálta magát. A színpadon Johnson ezen a koncerten a lámpaláz miatt kétszer is ugyanazokat a sorokat énekelte el, méghozzá két különböző dalban. Ezt természetesen az idősebb Young fivér, Malcolm sem hallhatta el a füle mellett, aki a koncert közben odalépett az énekeshez, és felemelt hangon egyenesen megkérdezte: „Mi a fene volt ez az előbb?!?!” Johnson mégis magas színvonalon lehozta a koncertet, és az is oldotta a feszültségét, amikor a közönségben meglátott egy transzparenst, amelyen ez állt: „Sok szerencsét, Brian!”
Az 1979-ben megjelent „Highway To Hell” remekül fogyott világszerte, az Egyesült Államokban azonban, ahol egyébként aranylemez lett, nem érte el az egymillió példányt. Olyan album volt tehát, amely arra utalt, hogy az utódja az AC/DC igazi óriása lehet, amely előtt tömegesen „térdre borul” az egész világ. Maga Bon Scott is mindössze néhány nappal a halála előtt, egy telefonbeszélgetésben Isa nevű édesanyjának jókedvűen mesélte, hogy érzi: a zenekar következő albuma lesz az igazi.
Bárhogy is volt, mindössze két nappal Bon Scott temetése után, 1980. március 1-jén Malcolm felhívta a bátyját… pontosabban a testvérét, Angust, és megkérdezte: „Átjönnél hozzánk, hogy összejöjjünk egy kicsit zenélni?” A fivérek tehát nagyon hamar újra együtt játszottak, és ez a gesztus jelezte, hogy a zenekar nem áll le. 1980. április 8-án az AC/DC hivatalosan bejelentette, hogy új énekesük van. Brian Johnson egy bányász fia volt, az angliai Newcastle-ből. Angol. Akárcsak a basszusgitáros Cliff Williams, aki három évvel korábban csatlakozott az AC/DC-hez. Az AC/DC előtti pályafutása során Johnson csaknem egy teljes évtizedet töltött a Geordie tagjaként, amely a kereskedelmi siker küszöbén állt, és amelyet egy alkalommal maga Bon Scott is megnézett. Scott megdicsérte Johnson fellépését az AC/DC többi tagja előtt, és Angus ezzel kapcsolatban azt mondta: „Bon nem sok embert kedvelt, és ha valakit megdicsért, mindannyian tudtuk, hogy az illető tényleg nagyon jó!” Brian egy autótetők bevonásával foglalkozó cégnél kereste a kenyerét, amikor megkapta a zenekar hívását és a meghallgatásra szóló meghívást. A meghallgatást az AC/DC egyik londoni állomásán tartották meg, amikor a zenekar talált egy szabad időrést. Johnson sikeresen vette az akadályt: előadta a Nutbush City Limits című számot, amely eredetileg Ike & Tina Turnertől származik, valamint a Whole Lotta Rosie-t, Scott kedvenc AC/DC-klasszikusát a „Let There Be Rock” (1977) albumról.
1980 áprilisának közepén az AC/DC a Bahama-szigeteki Nassau városában, a híres Compass Point stúdióban találta magát. Leszámítva azt az esetet, amikor a repülőtéren egy ellenőr elkobozta Malcolm gitárjainak egész sorát, és a gitárost, akinek ettől fellobbant a vére, alig tudták visszatartani, hogy ne mindannyian a börtönben kössenek ki, az AC/DC a következő másfél hónapot teljesen profi módon töltötte új sikerek kovácsolásával. A stúdióban a „Highway To Hell”-ről ismert producer, Robert John „Mutt” Lange és a hangmérnök, Tony Platt dolgozott velük. Lange, aki akkor még annak az útnak az elején járt, amely később minden idők egyik legsikeresebb „stúdiókeverőpult-bűvészévé” avatta, már ismerte a zenekart, és pontosan tudta, hogyan lehet a Young fivérek gitárfrázisainak elemi, egyszerű, de csontig fogazott áttörő erejéből igazi hangorkánt festeni. Lange később egy interjúban így beszélt erről: „Az AC/DC a lassú rock mesterei voltak. Az erejük különösen akkor érvényesült, amikor közepes tempóban játszottak.”
Az AC/DC alapvetően blueszenekar volt. Egyfelől kacérkodtak a heavy metal-láz divatos hevével, ugyanakkor szívesen elidőztek az R&B jellegzetességeinél is. A határozott gitárfrázisokra és a szirénariasztás szintjén üvöltő énekdallamokra épülő erőteljes cikázást egy egyszerű, mégis tankként dübörgő ritmikai pofozás tartotta fenn. Lange csak néhány apró korrekcióval, de a zenekar nyers energiájára való nagy és aprólékos összpontosítással elérte, hogy a sztereó hangzásba „belepréselje” a zenekar koncertjeinek állati megszelídíthetetlenségét, és megőrizze a vadságát. Mindezek ellenére feltornázta és felcsavarta a zenekar hangzását, rengeteg decibellel megterhelte és kihegyezte. 1980-at írtak, és Lange nagyon jól ismerte a heavy rockban, a hard rockban és főleg az új műfajban, a heavy metalban akkoriban uralkodó hangzásirányzatokat. Zajt kerestek. Johnson különösen szemléletesen mesél arról, hogyan bíbelődött vele Lange, hiszen „Mutt” a legtöbb figyelmet éppen az ő énekére fordította: „Megint Brian. Még egyszer el fogod énekelni. Túl sokáig húztad ezt a sort. Neki ugyanis az is fontos volt, hol vannak a belégzések és a kilégzések. Nem akarta, hogy az emberek hallgatás közben azt mondogassák: »Ilyet normális énekkel egyszerűen lehetetlen elérni!« Ettől a végére már rendesen szédültem.”
A Bahama-szigetek egy rockernek minden bizonnyal furcsa úti cél, és Johnson egyszer ezt mondta róla: „Csak a tengerparton heverészhetsz, és sehol nem kapsz rendes korsó sört. De valahogy mégis sikerült.”
A Compass Point stúdió logisztikája és kényelme kifogástalan volt, és akkoriban a világ élvonalába tartozott; Chris Blackwell, az Island Records tulajdonosa építette. Lange asszisztense, Tony Platt elmondta, hogy a stúdió kiválasztása nagyon hasznos döntés volt, mert a tagok mindig szem előtt voltak, és nem voltak zavaró tényezők, amelyek akkor adódtak volna, ha a zenekar Londonban vagy Sydneyben vesz fel.
A dalok más karaktert sugároztak, mint korábban. Nem az új énekes miatt. Továbbra is minden voltak, csak nem finomkodók, de a változás érezhető volt. Ott volt. A felborzolt és nehéz frázisok lényege érintetlen maradt, az album viszont hangzásbeli elmozdulást hozott. Rock’n’roll maradt, de metalos csúcsokkal. Az a valami, amivel Lange a „Highway to Hell”-en még „játszadozott”, most teljes pompájában kivirágzott a hangzásban. A hangzás nagy lett, Johnson kivételes éneke pedig mindezt a végső maximumig hajtotta. Az albumon rengeteg olyan szám van, amelyet a klasszikus AC/DC-„csuklóból lövések” mintájára szabtak, mint a Shake A Leg, a Given The Dog A Bone, a Have A Drink On Me vagy a What Do You Do For Money Honey. Az album ugyanakkor kicsit több kifinomultságot is hordoz, amit a záró boogie-blues prédikáció, a Rock And Roll Ain’t Noise Pollution, valamint a Let Me Put My Love Into You vagy a Shoot To Thrill hoz. A nyitó Hell’s Bells templomi harangokat használ, ami a rock történetében már tíz évvel korábban kipróbált ötlet volt. A Black Sabbath első albumán. De míg ott temetésszerűen szóltak, a Hell’s Bells harangjai teljesen más hatást keltenek. Epikusak, baljósak és misztikusak is. A címadó dal is ide illett volna, így nem csoda, hogy ezzel indul az album B-oldala. És végül itt van természetesen a You Shock Me (All Night Long). Egy szám, amelyre azonnal az volt megírva, hogy sláger legyen. Mágneses töltetű bulizó fenevad, amelyet szinte szétfeszít a pillanatnyi ragadozó étvágy, olyannyira, hogy kést lehetne vágni belőle.
Az AC/DC tudta, hogy a zsebében van egy kiváló alapanyag egy szörnyen nagy új albumhoz. Az Atlantic Recordsnál is tisztában voltak ezzel, a gond csak az volt, hogy a kiadó nem akarta használni a zenekar által javasolt borítót. Az AC/DC teljesen fekete borítót akart. Mint egy síremlék, egyszerű, szimbolikus „vissza a feketébe” felirattal és a zenekar logójával. Vagyis Bon Scottnak szentelt albumot. Harangszóval nyit, amit a zenekar korábban még sosem próbált ki, ugyanakkor ezzel a szimbolikával fejezi ki a gyászát. Az albumon úgy érezni, mintha Scott szelleme még mindig jelen lenne a stúdióban. A kiadó rossz üzleti lépésnek értékelte a zenekar választását. A banda nem engedett, de végül konszenzusra jutottak: a zenekar logója szürke körvonalat kaphat az albumon.
Mindebben a legnagyobb kérdőjel mindenképp Brian Johnson volt, aki az énekescsere korántsem irigylésre méltó terhe ellenére is nagy tisztelettel lépett ebbe a szerepbe. Mindazzal szemben, amivé az AC/DC Bon Scott idején vált és ami volt.
Brian Johnson egy interjúban érzékletesen leírta a „Back in Black” sajátos lényegének születését is: „Néha furcsa, hogyan születik meg a rockzenével egyszerre az eksztázis és a tragédia. Minden este ezeket az eszméletlenül szenvedélyes hangulatokat teremted a színpadon, aztán egyszer csak a semmiből lecsap a halál, olyan módon, amilyet el sem tudsz képzelni! Ennek a csúcsa Bon halála, aki hányás közben halt meg: álmában kicsavarodott a nyaka, és megfulladt. A szegény fiút ezrek és ezrek csodálták szerte a világon.”
Bon Scottal ellentétben, aki a színpadra az utolsó utcai kitaszított kinézetét vitte át, szemérmetlenül mutogatva izzadt, szőrös mellkasát és tetoválásait, és aki a macsó kakaskodás féktelen színpadi kicsapongását is hozta, rossz fiús modorral, amely a színpadi excesszus határát súrolta, Brian a tökéletes ellentéte volt. „Lapított” sapkát viselt a munkásosztályhoz tartozás jeleként, és bár kemény külsejű volt, folyamatosan kezet fogott a rajongókkal az első sorokban, ezzel azonnal lebontotta azt a hidat, amely általában elválasztja a sztárokat a tömegtől. Ezért a zenekar hívei gyorsan örökbe fogadták, a hangját pedig a magukénak tekintették.
Johnson alázattal és nagy szerénységgel fogadta a szerepét, ezzel is nagy hálát kifejezve. Persze a bizonytalanság is jócskán kísérte, és rengeteg kétely rágta, ami annak fényében, hogy kit kellett a zenekarban leváltania, teljesen logikus volt. Ezt tükrözi a gondolkodása is: „Remélem, az AC/DC-rajongók elfogadtak. Azt akarták, hogy a zenekar menjen tovább. Egyelőre nem olvasok olyan feliratokat, és nem fogadok olyan telefonhívásokat, amelyek azt követelnék, hogy lépjek ki a zenekarból!”
Az új AC/DC-énekessel való első élő találkozását a Def Leppard énekese, Joe Elliott is szemléletesen idézi fel. 1980. augusztus 1-je volt, és a Def Leppard az AC/DC turnéján egyetlen alkalommal nyitotta meg a koncertestet. New York Cityben történt. Elliott még a Geordie idejéből emlékezett Brianre, és tudta, hogy Johnson veterán a rockszínpadon, ám ez a fellépés Briannek általában is az első volt az Egyesült Államok földjén, ezért az énekest elég nagy kényelmetlenség kísérte. Elliott így emlékszik: „Elhúzott, és megkérdezte: Mi a fenét csináljak? Számomra még gyerek volt, aki épp a mesterséget tanulja, de azért azt feleltem neki: Csak légy az, aki vagy. Ez minden, amire szükséged van!”
Alig több mint egy évvel Bon Scott halála után a zenekar hét egymást követő koncertet adott hazájában, Ausztráliában. A harmadik sydneyi fellépésen Brian olyan megerősítést kapott, amelyet élete végéig nem felejt el. A koncert után találkozott Bon édesanyjával, Isával, aki azt mondta neki: „A mi Bonunk büszke lett volna rád, fiam!”
Mire a zenekar hazatért, vagyis alig több mint egy évvel a megjelenése után, amikor az album a Billboard legkelendőbb albumainak listáján a 4. helyet érte el, a „Back in Black” már csak az Egyesült Államokban három millió példányban kelt el. 1984-re az eladások 5 millió példányra nőttek, 2003-ra pedig 19 millióra. Mind a mai napig több mint 50 millió példányban kelt el csak az Egyesült Államokban. Az Egyesült Államokban a „Back in Black” mára huszonötszörös platinalemez, és minden idők egyik legjobban fogyó rockalbumának számít. A You Shock Me All Night Long volt az első AC/DC-kislemez, amely felverekedte magát az amerikai Billboard slágerlistájára, ahol a 35. helyet érte el.
Miután az AC/DC majdnem mindent elveszített, mégis megnyerte a háborút. Nagy stílusban. Dicsőség.
Szerző: Aleš Podbrežnik
