Fellépők: Oceans of Slumber, Ne Obliviscaris, Enslaved
Helyszín: Ljubljana / CUK Kino Šiška / Szlovénia
Dátum: hétfő, 2016. 10. 24.
A nagyra becsült norvég progresszív black metalosok, az Enslaved nem egyik napról a másikra küzdötték fel magukat erre a szintre. A zenekar, amely az Immortal, vagyis a honfitársaik Enslaved In Rot című dala után kapta a nevét, már az első lemezén, a Vikingligr Veldin jelezte, hogy messze áll a tipikus black metal bandáktól. Ezt az Enslaved pályafutása során csak megerősítette, hiszen kidolgozta a műfajon belül egyedülálló hozzáállását, és afféle black metal Pink Floyddá nőtte ki magát. Idén az Enslaved a negyedszázados fennállását ünnepli, és a turné hosszú idő után ismét elhozta őket a mi termünkbe, a progresszív metalos Oceans of Slumberrel és Ne Obliviscarisszal együtt.
Az első előzenekarról, a texasi Oceans of Slumberről gyorsan kiderült, hogy azok közé a „love ’em or hate ’em” bandák közé tartozik, ahol nincs középút. A texasiakat leginkább a Skunk Anansie és az Opeth törvénytelen gyermekeként lehetne leírni, elsősorban a szexepilű Cammie Gilbert női hangja miatt, aki viszont legalábbis élőben a mozdulataival azt mutatja, hogy inkább az MTV-re való, mint egy metalbandába. Nem lehet tagadni, hogy kiváló, soulos csengésű hangja van, de az Oceans of Slumber stílusa személy szerint nekem nem igazán jött be.
Az igazi csemege viszont minden zenei gourmand és a progresszív metal rajongói számára az ausztrál óriások, a Ne Obliviscaris volt, akik a teljes ismeretlenségből nagyon gyorsan a modern progresszív (death) metal egyik legelismertebb formációjává küzdötték fel magukat. A melbourne-i hatos nálunk már fellépett, de a tavalyelőtti Metaldays-en a technikai problémák miatt az első koncertjük nem egészen a terveknek megfelelően sikerült. Most tehát javítóvizsgára került sor, de a nyitó Devour Me, Colossus (Part I): Blackholes alatt az elején megint rossz jegy körvonalazódott. A gitáros Matt Klavins szerencsére gyorsan üzembe helyezte a héthúros gitárját (amit sajnos elég ritka módon lelkesedéssel fogadott a közönség), és onnantól kezdve minden úgy ment, mint a karikacsapás. Az ausztrálok kiváló produkciót nyújtottak, ennek köszönhetően főként az epikusan hosszú daloknak, amelyek egy pillanatra sem válnak unalmassá. A Ne Obliviscaris ezekbe ugyanis black és death metal hatásokat kever, szédítő összetettséggel fűszerezve, ami elsősorban az állati dobolástól, a blast beatekkel és poliritmusokkal teli játéktól, valamint a kiváló gitárhármastól lélegzetelállító, akik nem egyszer ámulatba ejtően szaladnak végig a nyakukon négyujjas tappinggel. A hasonló zenekarok tömegéből a Ne Obliviscaris elsősorban Tim Charles ügyesen beépített hegedűjével emelkedik ki, amely nem puszta dísz, hanem egyenrangú hangszer, és valahogy átveszi a szólógitár szerepét, ezen felül pedig a tiszta és brutális vokálok kiváló keverésével. Ha Charles tiszta énekei helyenként kicsit túl lágyra sikerülnek is, az ízlést Xenoyr javítja helyre, aki a black és a death metal vizein is jól eligazodik. A Ne Obliviscaris latinból fordítva azt jelenti: „ne felejts el”, és a „down under” zenekar mostani fellépését biztosan nem felejtjük el egyhamar.
A norvég veterán Enslaved még azelőtt meggyőzött, hogy igazán elkezdte volna, hiszen a színpad elé Alex felvett hangja csalogatott, akit Kubrick Gépnarancs című filmjében Malcolm McDowell alakított kiválóan. A zenekar parádés formáját aztán rögtön megerősítette a Roots of the Mountain nyitányként. Az Enslaved remek hangzásról gondoskodott, amelyben egyaránt érvényre jutottak a black metal rohamok, amelyeket Grutle Kjelson vezényel, és a pszichedelikus kirándulások, amelyekről a billentyűk és Herbrand Larsen epikus, tiszta vokáljai gondoskodnak. Az első szám után sajnos félig üres teremhez szólt Grutle kifogástalan szlovénül (az okokat valószínűleg a koncertekkel zsúfolt októberben és az esős hétfőben kell keresni, de egy Enslaved formátumú zenekar mindenképp megérdemelt volna több embert a színpad előtt), majd másfél órás utazásra indultak, főként a zenekar pályafutásának második felére koncentrálva. Az Enslaved ismét bebizonyította, hogy kiváló zenészekből áll, akiknek a norvég black metalban szinte nincs párjuk. A norvégok kivételesen jól uralták a tiszta és brutális vokálok keverését, a hangszeres teljesítményről pedig nem is kell szót ejteni, hiszen kiváló volt Grutle basszusának dübörgése, valamint a Bjørnson/Ice Dale gitárpáros (és utóbbi szólózása). Később következett egy elég szükségtelen, nem túl eredeti dobszóló, amit le lehetett volna cserélni egy újabb számra, és mivel a 25. évfordulót ünnepelték, az Enslaved leporolhatott volna egy-két régóta nem játszott dalt is. Ha már az újabb korszak felé fordultak, kínálhattak volna legalább valamit az Isáról vagy akár a The Sleeping Gods EP-ről. Ennek ellenére a norvég veteránok újra kiváló progresszív black metal produkciót nyújtottak, amelyhez csak kevesen érnek igazán közel.
Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
OCEANS OF SLUMBER:
1. Winter
2. Sunlight
3. Devout
4. Suffer the Last Bridge
5. Nights in White Satin (orig. The Moody Blues)
6. …This Road
NE OBLIVISCARIS:
1. Devour Me, Colossus (Part I): Blackholes
2. Of Petrichor Weaves Black Noise
3. Painters of the Tempest (Part II): Triptych Lux
4. Pyrrhic
5. And Plague Flowers the Kaleidoscope
ENSLAVED:
1. Roots of the Mountain
2. Ruun
3. The Watcher
4. Building With Fire
5. Ethica Odini
6. Fenris
7. The Crossing
8. Ground
— ráadás —
9. Drum solo
10. One Thousand Years of Rain
11. Allfǫðr Oðinn
