Whitesnake újra felforrósította Zágrábot (2015)
Helyszín: Zágráb / KC Dražen Petrovič / Horvátország
Dátum: 2015. november 21.
A Whitesnake, a nagy hard rock formáció, amelyet a megsemmisíthetetlen David Coverdale vezet, végre visszatért a régi kontinens színpadaira is. 2015-ben kiadtak egy albumot a Deep Purple-klasszikusok feldolgozásaiból, olyan dalokból, amelyek akkor születtek, amikor Coverdale a hard rock (és a heavy metal) tiszteletre méltó bibliai ősatyáinak tagja volt. Bár Coverdale hevesen állítja, hogy ez a zenekar új albuma, igazi, hivatalos nagylemeznek voltaképp nem tekinthető, hiszen nincs rajta új saját szerzemény. Mégis elég ok az újabb turnéra a megjelenése. A Whitesnake neve olyan nagy, hogy érett korában már fel sem kell vennie új lemezeket, a nagy David Coverdale pedig belül még mindig egy nagy tinédzser, aki karizmatikus természetével (egy személyben nagy szépfiú és kicsapongó, örökké jókedvű mulatós) pehelykönnyedén biztosítja a zenekarnak az örök színpadi vonzerőt. A rocklegendák státusza mellett, persze.
Ismert, hogy a Whitesnake felállása folyton változott, szinte gyorsabban, mint Coverdale nőügyei. Bár a Doug Aldrich / Reb Beach páros jó évtizedig kitartott együtt, ami a zenekar szeszélyes stabilitását tekintve több mint tiszteletre méltó, ismét eljött a változás ideje. 2015-ben kiderült, hogy Aldrichot Joel Hoekstra váltotta a gitáron, aki az amerikai nyugati parti AOR-rockerek, a Night Ranger soraiból érkezett a Whitesnake-hez. A koncertturnékra Coverdale ráadásul beépítette a csapatba az olasz billentyűs virtuózt, Michele Luppit is.
A Whitesnake előtt még egy formáció nyitotta a koncertestéket, szinte kijelenthető, hogy igazi koncertattrakció. Csupa rocksztárból összeállt csapat. Közülük ketten szorosabban kötődnek a Whitesnake nevéhez: Brian Tichy (dob) és Marco Mendoza (basszusgitár) egykor mindketten tagjai voltak a zenekarnak. A felállást Dizzy Reed billentyűs (Guns N’ Roses), Richard Fortus (Guns N’ Roses), John Corabi énekes (Motley Crue) és a dán gitáros, Soren Andersen egészíti ki, aki dolgozott már többek között Glenn Hughes-zal és egy másik dánnal, Mike Trampp-pal (White Lion).
Ha két éve a Dom sportova nagytermének lelátói tátongtak az ürességtől, amikor 2013. június 15-én ott lépett fel a Whitesnake, ezt a KC Dražen Petrović csarnokáról nem lehetett elmondani, amelynek jegyeit a szervezők már majdnem teljesen elkapkodták. A helyszín zsúfolásig megtelt. Amikor a The Dead Daisies színpadra lépett, a teljes eufória még nem érződött, az csak később jött, a Whitesnake megérkezésével, de a rutinos sztárok fellépése több mint kellemes szórakozást nyújtott bemelegítésnek. A zenekar, amely az idén adta ki második stúdióalbumát »Revolucion« (2015) címmel, a setlistjét rendesen megpakolta feldolgozásokkal is, ezekkel szorosan magánál tartotta a közönséget. A rendkívül tapasztalt csapat a várakozásoknak megfelelően igazi színpadi mulatságot csinált, a minden hájjal megkent John Corabi pedig fenomenálisan hozta a frontember szerepét. Rengeteg kacérkodás a közönséggel minden tagtól, csípős, ötletes viccelődés a tagok között, Corabi kiváló kommunikációja a nézőkkel, és robbanékony erőből álló ágyútűz az egész fellépés alatt. A The Dead Daisies vonzó muzsikusok gyűjteménye. Bármelyikükre téved a szem, egy pillanat alatt rabul ejti. Akár a remek Brian Tichy bolondozásán élvezkedsz, akár John Corabi vicceskedésén, vagy a (mindig kiélezett) Marco Mendozán. Ti válogattok.
A csarnok aztán szétrepedt a varrásainál, amikor David Coverdale a társaságával színpadra lépett. A közönség elszabadult. Ennyi év után is minden generáció eljár a koncertekre. És ami még fontosabb, a gyengébbik nem képviselőinek aránya egyáltalán nem csökken. Valahányszor Coverdale a magasba tárta a karját, és visszajelzést követelt a nézőktől, a mozdulat eufóriahullámot indított el a közönségben. Főleg amikor a „catwalk” legszélén került a nézők közelébe. A ravasz róka elképesztően magával ragadó marad a színpadi megjelenésével és a közönséghez való viszonyulásával. Hiába távolodott el az éneke érett korára mérföldekkel egykori formájától, a karizma az, ami elvarázsolja a látogatót, és a maga oldalára állítja. Coverdale tinédzserkorú virgoncságot sugároz, és az az érzésünk, hogy egy fiatal zenekar játszik a színpadon, amely még csak keresi a lehetőséget a színtéren való áttöréshez.
A koncertről a következőket mondhatjuk el. Coverdale az érett korában jelentkező énekhangi nehézségei ellenére magasabb szinten hozta le a számokat, mint amilyenhez az elmúlt években hozzászoktunk. A kísérő vokális harmóniákban a csapat minden tagjától támogatást kap, a nehezebb számoknál pedig Michael Devin basszusgitáros is besegít további énekkel. Doug Aldrich távozása végül szabad utat nyitott Reb Beach előtt, aki átvette a kezdeményezést. Így Reb Beach rengeteg teret kapott, hogy részletesen megmutassa kiváló gitáros-akrobata és virtuóz képességeit. Közben semmiképp sem szabad megfeledkezni Joel Hoekstráról, aki a szólóit lényegesen nagyobb mértékben építi a zeneiségre, mint Beach (és Aldrich is), ez garantálja, hogy a szólói rendkívül befogadhatók a hallgató számára. A Whitesnake legidősebb tagja, Tommy Aldridge ismét ámulatba ejtett az elképesztő dobteljesítményével, amelyet szokás szerint egy vadul tomboló dobszólóval koronázott meg – egyszóval igazi fenevad a dobok mögött.
Röviden: a Whitesnake csapata teljes gőzzel pörög, és kiváló koncertélményt nyújt. Olajat öntött a tűzre a remek setlist is, amely egyesítette Coverdale Deep Purple-karrierjének legkiemelkedőbb pillanatait a Whitesnake legendás slágereivel (meglepő módon kimaradt a Stormbringer). A várt Purple-klasszikusok, a Mistreated, a Burn és a Soldier of Fortune mellett különösen lenyűgözött a You Fool No one, az akusztikus Gypsy és a You Keep On Movin’. A zenekarral töltött új együttlét első pillanatától az utolsóig megerősíthetem, hogy a Whitesnake-koncertek továbbra is a nagy szórakozás garanciái, ahol minden pozitív rockos vibráció egyetlen helyen sűrűsödik össze. A zenekar és az megvadult közönség közötti energiaáramlás felejthetetlen koncertestét teremtett, amely egy szempillantás alatt elszállt. Amikor felgyúltak a fehér fények a csarnokban, szinte nehéz volt kiúszni a szellemi elragadtatás állapotából, abból a mini hipnózisból, amelyben jó két órán át fedeztük fel és éltük újra az egyedülálló Whitesnake világát.
Ha látod, mekkora energiát sugároz 2015-ben is a megunhatatlan Coverdale egyedi és végtelenül szimpatikus színpadi jelenléte, nem kell tartani attól, hogy a zenekar egyszer csak ráébred: már öreg, kifújt és lestrapált, és ideje az úgynevezett búcsúturnékra. Nem, a Whitesnake olyan erőteljes csődörök energiáját sugározza, akik rendíthetetlenül harapnak a koncerteken. Teljes erőből. Elvarázsoló! És ez így is marad még legalább tizenöt évig!
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlista:
WHITESNAKE:
1. My Generation (intro)
2. Burn
3. Bad Boys
4. Love Ain’t No Stranger
5. The Gypsy
6. Give Me All Your Love
7. You Keep on Moving
8. Ain’t No Love in the Heart of the City
9. Guitar Solo (Rob Beach /Joel Hoekstra)
10. Mistreated
11. You Fool No One
12. Drum Solo
13. Soldier of Fortune
14. Is This Love
15. Fool for Your Loving
16. Here I Go Again
—ráadás—
17. Still of the Night
18. We Wish You Well (taped outro)
THE DEAD DAISIES:
1. War Pigs (intro)
2. Midnight Moses
3. Evil
4. Mexico
5. Hush
6. Lock ‘n’ Load
7. With You and I
8. Angel in Your Eyes
9. Devil Out of Time
10. Helter Skelter
































































