Visszatér a metal Tolminba! Na jó, valójában sosem ment el onnan, csak a Tolminatornak volt egy csúnya macskajaja, és mielőtt felébredt volna, a mondabeli Matjaž király módjára kicsit ki kellett pihennie magát a Kozlov rob alatt. Nos, felfrissülve, kialudva és kipihenten ébredt, épp jókor ahhoz a fesztiválhoz, amely először viseli ennek a mi(sz)tikus lénynek a nevét.
Az újdonságok bemutatására lesz még idő bőven, úgyhogy lássunk is munkához, amit a második színpadon a macedón Slave Pit kezdett meg. Na jó, igazából nem is ott, ugyanis a kisszínpadot majdnem elvitte az ár, így a szervezők villámgyorsan üzembe helyezték a fedett, úgynevezett Hangar stage-et, ahol a következő napokon a DJ-s afterpartyk zajlottak. A Slave Pit korrektül elvégezte a dolgát, a szintet aztán a karintiai Britof és a fiatal Vulvathrone-srácok emelték még feljebb, a Vektor/Voivod-féle progresszív thrash iránti szomjat pedig az olasz Vexovoid oltotta.
Néhány perccel öt előtt a nagyszínpadon is komolyra fordult a dolog: színre léptek a dán death metal-fenevadak, a Baest, a „modern” death metal egyik legforróbb neve mostanság. A srácok valamivel több mint egy éve a ljubljanai Orto barban okoztak nagy élményt, és tulajdonképpen ennek köszönhették a meghívást is, hogy roppant energikus death metaljukkal Tolmint is megrázzák. A dánok pontosan ezt tették, és már kora délután gondoskodtak a sajnos még elég gyér közönség metalos nyakjógájáról. A délelőtti vihar láthatóan otthagyta a nyomát, az emberek mégis lassan szállingóztak a nagyszínpad elé, ahonnan a Baest nagyoktánszámú death metal-keveréket zúdított rájuk, amelyben egyaránt hallani a floridai és a svéd death metal hatását, meg egy-egy Carcass-féle dallamos betétet is. A kiváló hangzást a srácok felszabadultsággal és jókedvvel fejelték meg, ami a színpad elé is átáradt, a színpadról pedig olyan rombolók tarolták le a népet, mint a Meathook Massacre, a Genesis, a túl korán elhunyt Trevor Strnad előtt tisztelgő Gargoyles és a záró Necro Sapiens. Ülj le, ötös!
Jóval komolyabb és sötétebb death metal-hangvételben folytatták a svéd veteránok, a Demonical tagjai, akiket ezen a helyszínen nagyjából öt éve láttunk utoljára. Ezúttal ismét új énekessel érkeztek Tolminba, Charlie Fryksell-lel, aki nagyon korrektül végezte a dolgát, és a színpad elé is valamivel többen gyűltek. A Demonical valamivel kevesebb mint egy óra alatt megbízható svéd riffdarálót kínált, amelyet egyértelműen a Boss HM-2 pedálok kultikus hangzásán eresztett át, és különösebb gond nélkül csillapította a svéd death metal iránti szomjat.
A death metal-kettős után ideje volt valami kicsit másnak: grind-polkának és dicshimnuszoknak a kakiról, a spermáról és mindenféle (nem)emberi váladékról. A holland Rectal Smegma rövid ódákat zengett a felsoroltakról, és humorával meg is győzte az addigra már valamivel népesebb közönséget. Az olyan dalcímek, mint a Two Girls One Cupcake, a Fat Grannies are Cool vagy a Cream Bukakke, magukért beszélnek. A hollandok különösebb gond nélkül tartották kézben a közönséget, főleg Yannic énekes humorának köszönhetően, aki ezúttal sem állhatta meg, hogy le ne vegye a pólóját, és meg ne mutassa tetovált, kigyúrt testét. A Rectal Smegma úgy végezte a dolgát, ahogy kell, de a Rectal Smegma, a Gutalax, a Spasm és a hasonló bandák képviselte goregrind különleges ízlés kérdése, amelyet én magam nem igazán értek, és a dolgomat inkább a vécécsészén végzem el, mint polkával a fülemben.
A Brujeria régi ismerős a szlovén színpadokon, ezúttal azonban egészen különleges turnéval érkezett a Tolminatorra: a Matando güeros című debütalbum 30. évfordulóját ünneplik, amelyet gyakorlatilag teljes egészében el is játszottak, és ez remek húzásnak bizonyult, hiszen szép számú közönséget csalt a színpad elé. A Brujeria nevű narkósátánista kartell ezúttal is sikeresen kijátszotta az összes határellenőrzést, és a Tolminator színpadán igazi mexikói death/grind mulatságot csapott, tele humorral, amelyet viszont jobbára csak a spanyolul beszélők értettek, hiszen angolul a Brujeria csak a hamarosan megjelenő, Esto Es Brujeria című új albumát jelentette be. A Brujeria rendkívül energikus show-t nyomott, elsősorban a három, egymást folyamatosan váltó énekesnek, valamint a hasonlóan magabiztos hangszeres teljesítménynek köszönhetően. Nem hiányoztak a táncbetétek sem, amelyek tovább színesítették a mexikói fiestát, a Brujeria pedig – már-már klasszikusan – a Marijuana című Macarena-feldolgozással búcsúzott.
Az első nap egyre színvonalasabb produkcióinak sorát aztán teljesen derékba törte a finn Lost Society, amely egykor fiatal, friss újhullámos thrash metal bandaként sokat ígért, az utóbbi néhány évben azonban teljesen stílust váltott, és határozottan metalcore-os, nu metalos hangzás felé fordult. A szép, tiszta vokálokat, a kisminkelt imázst és az elektronikus betéteket időnként kifejezetten nehéz volt megemészteni, szerencsére azonban olyasmi következett, ami után a Lost Society már csak halvány emlék lett (és maradt).
Számomra az első nap, ha nem egyenesen az egész fesztivál csúcspontját így a brit Anaal Nathrakh szolgáltatta. A történetük mára közismert. A banda magját a Dave Hunt–Mick Kenney páros alkotja. A koronavírus-járvány idején Kenney az Egyesült Államokba költözött, és a rengeteg producermunka miatt sajnos már nincs ideje a zenekarra. Tavaly decemberben az Anaal Nathrakh Londonban eljátszotta – az eredeti terv szerint – búcsúkoncertjét. A közönség reakciója és a rajongók követelése azonban egyszerűen olyan erős volt, hogy a hidrogénbomba-robbanás zenei szinonimájának számító banda története szerencsére még nem ért véget. Nos, a bomba már a nyitó instrumentális Acheronta Movebimus első ütemeinél detonált, gombafelhője pedig egészen a záró Endarkenment, a legutóbbi, 2020-as album címadó dalának utolsó hangjaiig nőtt. Az Anaal Nathrakh végig úgy szólt, mint az Oppenheimer filmzenéje, elsősorban a csúcskategóriás hangszeres produkciónak, még inkább azonban az állatias Dave Hunt alias V.I.T.R.I.O.L.-nak köszönhetően, aki a világ legembertelenebbül hangzó hangjaival okádta ki magából az emberiség iránti teljes dühét, közben pedig ámulatba ejtett a Forging Towards the Sunset, a Libidinous és az Endarkenment tisztán énekelt, epikusan szóló refrénjeivel. A régebbi csemegékről, mint a Bellum Omnium Contra Omnes, a Between Shit and Piss We Are Born, a Submission Is for the Weak és a Do Not Speak, nem is beszélve. Szavak nélkül… Hunt az egész banda csúcsteljesítményét intelligens, angol humorral teli összekötő szövegekkel fejelte meg (végtére is filozófiadoktor), mint amikor elmesélte, hogy a basszusgitáros telefonon beszélt a lányával, és így mutatta be neki a fesztivált: „Látod, kicsim, ez itt a Rectal Smegma.” A pont az i-re a The Specials Man at C&A című dalának különleges, premier feldolgozása volt, és csak ismételni tudom magam: az Anaal Nathrakh egyszerűen nem hagyhatja abba, és nem is szabad abbahagynia, hiszen üzenetével olyan banda, amelyre ennek a szaros világnak egyszerűen szüksége van.
Az első napot az amerikai death metal-öregfiúk, a Dying Fetus zárta, amelynek viszont az a balszerencse jutott, hogy az Anaal Nathrakh után az ég és minden, ami odafent van, totálisan bepöccent, így a zuhogó eső könyörtelenül zúdult a trióra, amely egyre nehezebben tudta tálalni a brutális death metalt, és végül kénytelen volt félbeszakítani a fellépést, valahol még a koncert felénél is valamivel korábban.
Szöveg: Rok Klemše
Fotók: Sebastijan Videc
