A harmadik napon végre teljesen megkönyörült rajtunk az időjárás, ennek megfelelően a fesztiválhangulat is érezhetően feljebb kapcsolt, a nap zenekarai pedig az idei Tolminator néhány legjobb koncertjét hozták.
A zenei reggelit a szlovén tengerpartról érkező Meduzalem szolgálta fel. Bár már két évtizede működnek, bevallom, a tavaly az On Parole-nál megjelent La Terza Gamba című albumukig nem is hallottam róluk. „My loss”, mert a Meduzalem érdekes, kísérletező/progresszív rock- és metálkeveréket tálalt, amire még alaposabban oda kell (és érdemes) figyelni.
Őket újabb Primorska vidéki banda követte, csakhogy stílusában teljesen más, mint a Meduzalem, és nekem személy szerint jóval ismerősebb is. Az Ater Era mindhárom albuma elég gyakran forgott és forog most is otthon a lejátszómban, élőben is többször ellenőriztem már őket, és sosem okoztak csalódást. A trió a Tolminatoron is telibe talált, és sajátos black metaljával győzött meg, amelynek fő erénye a sok csavarral és fordulattal teli hosszú dalokban rejlik. Ezek kísérletező és progresszív ízt visznek az Ater Era zenéjébe. A színpadi feketeség érdekes ellenpontja Eva basszusgitáros szerelése volt: rózsaszín haj, rózsaszín cipő, sőt még rózsaszín húrok is a basszusgitáron. Szuper. És már igazán ideje volna, hogy jöjjön a nagyjából öt éve megjelent Clades utódja.
A Primorska vidéki rohamosztag partraszállását a Tolminator második színpadán az Omega Sun zárta le stoneres ritmusokkal. A kora délutáni napsütésben zeneileg remekül illettek a környezethez. Lassú tempóikkal, gitárszólóikkal és dallamos, álmodozó énekükkel meggyőzték az összegyűlt közönséget.
Megint egészen másfajta őrületről gondoskodtak a hazai grindhősök, a Glista. Náluk mindig biztos lehetsz benne, hogy igazi grindviharral megtámogatott show-t csapnak. Ezúttal sem volt ez másképp: nem maradt el sem a diszkó, sem a polka, sem Mitja énekes vicces konferálása. Ő ráadásul ezúttal a hörgés és az üvöltés mellett vizuális látványosságról is gondoskodott: a set közepén egy segítője orvosi tűket szúrt a hasába és a nyakába. Aú, de a death/grind sebészek, a Carcass tagjai büszkék lettek volna.
Bár a második színpad addigi programja stílusában tényleg változatos volt, a hazai Rodoljubac a punk ‘n’ rolljával a fülemet nem igazán győzte meg.
Ez viszont már nem mondható el a svéd black/thrash metalos Kvaenről. Első szlovéniai fellépésükkel kétségkívül szereztek pár új rajongót. A Kvaen egyébként Jacob Björnfot szólóprojektje. Stúdióban ő maga feljátssza az összes hangszert és énekel is, élőben viszont a svéd black/death metal szcéna kollégái segítik, a dobok mögött jelenleg ráadásul az Amon Amarth egykori dobosa, Fredrik Andersson ül. A Kvaen azonban a közelében sem jár az Amon Amarth hangzásának, stílusban sokkal inkább olyan bandákhoz áll közel, mint a Dissection és a Necrophobic. Vagyis rengeteg agresszív, nyaktörő tempó, megspékelve jókora adag dallammal, elsősorban Jacob ujjai alól. Ugyanezek az ujjak néhány lenyűgöző szólót is elsütöttek, mindenekelőtt a The Great Below-ban, amelyben a lemezen Jeff Loomis játssza a vendégszólót. Jacob mérgező vokális rohamával is meggyőzött. A hangulatot csak az rontotta kicsit, hogy a Kvaen sötétség helyett a perzselő júliusi napon játszott. De ilyen jó black metal, ha kell, napsütésben, strandhangulatban is működik.
Ugyanolyan jó formában, ahogy a kisszínpad zárt, indult a nagyszínpad is, amelyet viharként, magabiztosan foglalt el és uralt az amerikai death metalos Frozen Soul. Ekkora adag old school death metalra valószínűleg senki sem volt felkészülve, így a színpad előtti tér eleinte még elég foghíjas volt. Chad Green frontember azonban magabiztos, közhelymentes felszólításaival és konferálásával gond nélkül oda tudott csalni a színpad elé még egy csomó embert. Ez persze még mindig kevesebb volt, mint amennyit egy ilyen minőségi death metal show megérdemelt volna. A Frozen Soul alig egy óra alatt könyörtelenül ledarálta a Tolminatort, mint egy gleccsermoréna, ahol a sok-sok tonnányi jég alatt minden porrá és törmelékké őrlődik. A Frozen Soult ugyanis az elsőrangú death metal mellett, amelyet főleg az aktuális Glacial Domination lemezükön hallhatunk, egyedi tematikus megközelítés is jellemzi, amely a jégre, a hóra, a fagyra és a télre épül (és ez nem az Immortal koppintása). Az amerikaiak felmutattak mindent, ami egy jó death metalhoz kell: oldschool hozzáállást modernebb, gyilkos hangzással, monolitikus agressziót, „slam” pillanatokat, amelyeknél leesik a fejed a nyakadról, kidolgozott riffeket és szólókat, brutális, mégis érthető és uralkodó éneket… És ezt a produkciót úgy hozta össze a Frozen Soul, hogy ez volt európai turnéjuk első koncertje, ráadásul a reptéren elveszítették a teljes felszerelésüket. Ezt kedvesen az Ater Era kölcsönözte nekik, amit Chad is nyomatékosan kiemelt. Ahogy a Bolt Thrower hangzásában lánctalpakkal tipor, úgy darál a Frozen Soul, mint egy gleccser. Az utánuk következő összes zenekarnak nagyon nehéz dolga volt, hogy belenőjenek a texasiak hagyta nagy cipőbe.
A kihívástól azonban egyáltalán nem ijedtek meg, és ez így van jól, hiszen ezután jött még az idei fesztivál néhány jobb produkciója. A folytatás is death metalos maradt, csak ezúttal dél-amerikaiak, pontosabban dél-amerikai lányok foglalták el a színpadot. A Crypta azután alakult, hogy Fernanda Lira énekes-basszusgitáros kilépett korábbi zenekarából, a Nervosából. Ha már a Nervosában is meggyőző volt, a Crypta még egy lépcsőfokkal feljebb van. A lányok a Frozen Soul stílusában szintén úgy rohanták le a Tolminatort, mint a két nappal korábban tomboló szélvihar és zivatar. A brazil négyes a karizmatikus és energikus Fernanda vezetésével olyan death metallal győzött meg, amely kielégíti a Death Spiritual Healing körüli korszakának rajongóit. Főleg Fernanda éneke idézi erősen Chuck Schuldinert, a Tania Bergamaschi/Jessica Falchi duó egyes gitártémái pedig dallamosságukkal és nehézségükkel szintén a műfaj ősatyjait juttatják eszünkbe. A csajok megmutatták, hogyan kell a death metalt szolgálni, és ebben a nemnek semmiféle szerepe nem volt: egy ilyen produkcióval négy szakállas pocakos fickó is ugyanúgy meggyőzött volna. A Shades of Sorrow albumról eljátszott dalokkal (The Other Side of Anger, Trial of Traitors, Lord of Ruins) azt is bebizonyították, hogy a bemutatkozó lemezükhöz képest is nyilvánvalót léptek előre. A lemez egyébként valamivel több mint egy héttel a Tolminator után jelent meg.
A Frozen Soul és a Crypta death metaljának intenzitása a svéd In Mourningnál kissé alábbhagyott. Progresszív death metaljukkal kétségkívül bebizonyították, hogy mesterei mind a dalszerzésnek, mind a hangszereiknek. Az Opeth ihlette, álmodozó, lassú részekkel és tiszta énekkel teli death metaljuk azonban túl nehéz falat volt a kora délutánhoz.
A zenei intenzitást aztán újra felpörgették a katalán thrasherek, a Crisix. Ők pár éve már ugyanezen a helyszínen is lenyűgözték a közönséget, és most megismételték azt a vad thrashbulit, amely ismét emlékezetesre sikerült. Ennyi nevetést, elégedett arcot és általános jó energiát az Instanity Alert óta nem láttunk a helyszínen. A Crisix hasonló őrületet rendezett, a moshingnak se vége, se hossza nem volt, egy ponton pedig a zenekar néhány tagja is beugrott a moshpitbe. A mókás őrület akkor érte el a csúcspontját, amikor a remek hangulatban lévő tagok hangszert cseréltek egymással. A mikrofonhoz Marc Busque (egyébként gitáros) lépett, és ebben a felállásban lenyomtak egy rövid egyveleget: Hit the Lights (Metallica)/Walk (Pantera)/Antisocial (Anthrax). Ezzel a szépen megtelt helyszín utolsó kételkedőit is levették a lábukról. A circle pitnek így se vége, se hossza nem volt, és még egy kerekesszékes lány is bekerült, akit a barátnője szolidárisan elég hosszú ideig tolt körbe-körbe. Pontosan ilyen thrashbuli árasztotta el pozitív hangulattal a helyszínt, és egy jó óra után kizárólag mosolygó arcokat és jókedvet hagyott maga után.
A norvég black metal öregjei, az Ancient szép meglepetéssel készültek a rajongóknak: teljes egészében eljátszották Svartalvheim című bemutatkozó albumukat. Én viszont sosem voltam sem rajongója, sem ismerője az életművüknek, és (sajnos) ezúttal sem sikerült az ellenkezőjéről meggyőzniük. Talán majd legközelebb.
Az idei fesztivál valószínűleg leghangzatosabb és egyáltalán legnagyobb neve Phil Campbell lehetett. A halhatatlan Motörhead örökségét a Phil Campbell and the Bastard Sons nevű zenekarában viszi tovább, ahol nem kevesebb mint három fiával, valamint Joel Peters énekessel játszik. Phil Campbell különleges Motörhead-settel érkezett a fattyaival a Tolminatorra. Ha valakinek joga van ehhez, az mindenképpen Phil, hiszen – nem elírás – több mint 30 évet töltött el a Motörheadben! A setjüket nagyon vártuk, de már az Iron Fist klasszikus első ütemeinél valami szomorúság ült meg a fejemben, hogy a színpadon már nincs ott a Vaskancellár alakja, az egyetlen Lemmy. E sorok írása közben ismét rájöttem, hogy már majdnem nyolc év telt el a halála óta, hogy repül az idő… Nélküle egyszerűen nem ugyanaz. Ez Joel énekénél vált igazán nyilvánvalóvá, amely a Motörhead-klasszikusokhoz túlságosan szépen és túlságosan tisztán szólt. Az én laikus tanácsom: vaníliás vape és sűrű gyümölcslé helyett inkább piros Marlborót és Jack-kólát a torokba! Joel egyébként is inkább idegesítő volt a sablonos konferálásával. A jobb élményen az sem segített, hogy a színpadon maga Mr. Campbell áll. A kiváló setlist sem segített, amelyből nem hiányoztak olyan dalok, mint a Stay Clean, a Born to Raise Hell, az R.A.M.O.N.E.S., a (We Are) the Road Crew és a többi, az agyvízbe égett örök himnusz. Azt kell mondjam, a látottakhoz-hallottakhoz képest a hazai Metropolis sokkal jobban megközelíti az eredetit. Persze az is lehet, hogy túl kritikus vagyok, hiszen nekem még megadatott az a megtiszteltetés és öröm, hogy Lemmyt élőben láthattam. Ezt a fiatalabb generációk már nem mondhatják el, és csak így élhetik át élőben, valamennyire megközelítve, egy zenei óriás örökségét.
Az utolsó előtti napot a melodikus death metal finn bajnokai, az Insomnium zárta. Nekik azonban a fáradtság miatt ezúttal sajnos nem adtam esélyt. Az is közrejátszott, hogy utoljára a One For Sorrow album idején követtem őket. A városból hallgatva viszont mindenképpen nagyon jól szóltak.
Szöveg: Rok Klemše
Fotók: Sebastijan Videc
