Fellépők: Induction, Sonata Arctica
Dátum: kedd, 2023. 11. 7.
Helyszín: Bukarest / Quantum Pub / Románia
Angol nyelvű változat:
Induction, Sonata Arctica, Quantic Pub, Bukarest, 2023. 11. 7.
Mi lehet szebb, mint egy bukaresti üzleti utat arra használni, hogy megnézz két bandát, amelyek húsz vagy még több évvel ezelőtt ott voltak a top 10-es listádon? A Timo Tolkki vezette Stratovarius az 1990-es években egymaga tartotta életben a melodikus metal színterét, a 2000-es évek elején pedig csatlakozott hozzájuk a Sonata Arctica a főnök Tony Kakkóval, aki csak akkor lett metalos, amikor meghallotta a Stratovarius Visions című lemezét, és pontosan ilyen zenét akart csinálni. Hogy ez a szenvedély már három és fél album után elhagyta, az egy másik, szomorúbb történet.
Nos, ahogy egy nappal az esemény előtt értesítettek, Timo Kotipelto, a Stratovarius énekese megbetegedett, ezért a Sonata Arcticának egy teljes főzenekari szettet kellett volna játszania a jó egy óra helyett. A hír nem igazán dobott fel, de minek panaszkodni, nem igaz?
Ahogy a turné helyszíneit nézegettem, kicsit aggódni kezdtem a power metal európai helyzete miatt. A Stratovarius ugyanezekben a termekben játszott már huszonöt évvel ezelőtt is, most viszont a Sonata Arcticával együtt sem sikerült feljebb lépniük nagyobb helyszínekre. A Quantic ebből a szempontból kellemesen meglepett: a terem befogadóképessége nagyjából 1,000 néző, a terem két oldalán pedig hatalmas kocsma és étterem terpeszkedik. Igazi mennyország power metal himnuszok hallgatásához.
Az estét a szimfonikus metalos Induction nyitotta, amely egyértelműen arról a legismertebb, hogy a szólógitáros Tim Hansen, a power metal legenda Kai Hansen (Helloween, Gamma Ray) fia. A felvett intró után rögtön nagyot ütöttek a Born From Fire-ral, majd a két albumuk és egy EP-jük dalait játszották. A hangzás tiszta volt, de nagyon halk, ahogy az egy nyitózenekarnak dukál. A banda
jó formában volt, de minden fény és tekintet elég felszínes módon a cuki gitároslányra szegeződött, aki mindössze másodszor lépett fel a zenekarral, mert az eredeti gitárosnak két hét turnézás után vissza kellett mennie dolgozni.
Power metalból megélni nehéz… A zenekar egyetlen állandó tagja Tim Hansen, a csapat többi része már többször kicserélődött. Tim az apjától örökölte a frizuráját és a dallamérzékét, a szólók felépítését viszont még nem sajátította el teljesen, azok megmaradnak az alap neoklasszikus shredelés szintjén. Dicséret illeti Craig Cairns énekest is, aki gyönyörűen kontrollálta a hangját, és felvonultatta az összes elképzelhető power metal trükköt. Úgy tűnik, az Inductionnek már elég komoly tábora van, hiszen a fellépésük alatt a klub legalább félig megtelt.
Az Induction setlistje:
1. Intro
2. Born From Fire
3. Fallen Angel
4. Scorched
5. Embers
6. I Am Alive
7. Drum Solo
8. Go to Hell
9. Queen of Light
10. Outro
Itt hozzá kell tennem, mennyire meglepett, hogy egy előzenekar a szűkre szabott idejében „megengedi magának” az intrót, az outrót és a dobszólót. Ezt tényleg nem értem.
Nagyjából fél óra múlva a háttérben felgyulladt a Sonata Arctica felirat, a már telt házas klub várakozással teli üvöltésben tört ki, amikor négy finn és egy svéd kisétált a színpadra. Utóbbi, Henrik, továbbra sem adja fel, és esküszik a „keytarjára”, ami tényleg feldobja a színpadi dinamikát. Tony és Tommy ismét hosszú hajat növesztett, így a headbangelés visszafogottabb volt. Egy nagyon szokatlan nyitódallal, az utolsó előtti The Ninth Hour albumon szereplő Closer to an Animallel kezdtek. A dal nagyon középtempós, jellegtelen refrénnel, így valahogy nem sikerült megmozgatnia a közönséget. Már a következő szám, a második, Silence című albumról származó Black Sheep egészen más tészta volt: gyors ritmus és dallamos refrén, amit minden igazi power metal rajongó fejből tud. Az új First In Line kislemezzel folytatták, ami magasan tartotta az energiaszintet, Tony pedig elmondta, hogy az új lemez tele lesz gyors power metal himnuszokkal. Ezt már korábban is megígérte, és a múltban már hasonló dalokkal fel is srófolta az elvárásokat, de az utána következő albumok nem váltották be a reményeket, és a Reckoning Night utáni lemezek kiábrándító sorát folytatták.
Sajnos el kell mondanom, hogy a srácok nem igazán használták ki a rendelkezésükre álló plusz időt, mindössze két extra számot játszottak. Csalódásomra ez a The Last Amazing Grays és az X Marks the Spot furcsa párosa volt. Az a dal, amely élőben sokkal jobban működik, mint az albumon, egyértelműen a kommersz hangzású I Have a Right, amelyet kompromisszumok nélkül énekeltünk együtt
Tonyval.
A ráadás előtt megkaptuk még az érzelmes Tallulah balladát és a Sonata talán leghíresebb
dalát, a Full Moont. Run Away, Run Away, Run Away!!! A ráadás első dala kellemes meglepetés volt, ugyanis a Stratovarius három tagja lépett színpadra: Matias gitáros, Rolf dobos és a billentyűs legenda, az egyetlen és utánozhatatlan Jens Johansson. Timót az Inductionös Craig helyettesítette az énekmikrofonnál, basszuson pedig a Sonatás Pasi maradt. A Hunting High and Low-val kedveskedtek nekünk, a hely pedig teljesen megőrült.
Ezt követte a The Cage és a Don’t Say a Word, és vége is volt a bulinak.
Mit mondjak, a Sonata Arctica korrekt és konkrét koncertet adott, de tényleg semmi különös. Tony jó vokális formában van. Persze ez már nem a húsz évvel ezelőtti Tony, de melyik énekes az (tisztelet a kivételnek)? A dalok hangnemét sikeresen igazították Tony kicsit mélyebb hangjához, viszont nagyon hiányoztak a minőségi vokálok, mert csak Henrik igyekezett valamennyire, a többiek mintha botfülűek lettek volna. Az Induction sikeresen bemutatott négyszólamú kórusa igazán példa lehetne számukra. A zenekar többi tagja természetesen kiváló hangszeres, így itt nincs panasz. Csak Elias tűnt halálosan unottnak.
A hangzás nagyon jó volt, látszik, hogy a klubnak jó az akusztikája. Szép, energikus és dallamos este volt.
A Sonata Arctica setlistje:
1. Closer to an Animal
2. Black Sheep
3. First In Line
4. The Last Amazing Grays
5. Broken
6. X Marks the Spot
7. I Have a Right
8. Paid in Full
9. Replica
10. 8th Commandment
11. Tallulah
12. Full Moon
—ráadás—
13. Hunting High and Low
14. The Cage
15. Don’t Say a Word (Vodka outróval)
Végül meg kell említenem egy szimpatikus négyfős társaságot: egy apukát három 8 és 15 év közötti gyerekkel, akik uralták a terepet, és mindkét banda összes dalára őrjöngtek. A fotógalériában megnézheted őket, ők az igazi Headbanger Family \m/
Szlovén nyelvű változat:
Mi lehet szebb, mint egy bukaresti üzleti utat arra használni, hogy megnézz két bandát, amelyek húsz-egynéhány évvel ezelőtt ott voltak a top 10-es listádon? A Timo Tolkki vezette Stratovarius a múlt század kilencvenes éveiben egymaga tartotta lábon a melodikus metal színterét, ennek az évszázadnak a legelején pedig csatlakozott hozzájuk a Sonata Arctica a főnök Tony Kakkóval, aki csak akkor vált metalossá, amikor meghallotta a Stratovarius Visions című lemezét, és pontosan ilyen zenét akart csinálni. Hogy ez a szenvedély már három és fél album után cserben hagyta, az egy másik, szomorúbb történet.
Nos, ahogy egy nappal a koncert előtt értesítettek, Timo Kotipelto, a Stratovarius énekese megbetegedett, így a Sonata Arcticának a jó egy óra helyett egy teljes főzenekari szettet kellett volna lenyomnia. A hír nem éppen dobott fel, de minek siránkozni, nem?
Ahogy a turné helyszíneit böngésztem, eléggé aggódni kezdtem a power metal európai helyzete miatt. A Stratovarius ugyanis már huszonöt évvel ezelőtt is ugyanezekben a termekben játszott, most viszont a Sonata Arcticával együtt sem sikerült átugraniuk a nagyobb helyszínekre. A Quantic ebből a szempontból kellemesen meglepett, hiszen a terem befogadóképessége nagyjából 1.000 néző, a terem két oldalán pedig óriási söröző és étterem terpeszkedik. Igazi mennyország a pörgős power-slágerek hallgatásához.
Az estét a szimfonikus metalos Induction nyitotta, amely egyértelműen arról a legismertebb, hogy a szólógitárt Tim Hansen nyúzza, a power metal legenda Kai Hansen (Helloween, Gamma Ray) fia. A felvett intró után rögtön teljes erőből odacsaptak a Born From Fire-ral, majd a két lemezük és egy EP-jük dalait pörgették végig. A hangzás tiszta volt, de nagyon halk, ahogy az egy bemelegítő zenekarnak dukál. A banda jó formában volt, ám minden fény és tekintet elég alpári módon a cuki gitároslányra szegeződött, akinek ez mindössze a második fellépése volt a zenekarral, mert az eredeti gitárosnak két hét turnézás után vissza kellett mennie dolgozni. Kemény kenyér a power metal…
A zenekar egyetlen állandó tagja Tim Hansen, a csapat többi része már többször kicserélődött. Tim az apjától örökölte a frizuráját és a dallamérzékét, a szólók felépítését viszont még nem sajátította el teljesen, azok nála megmaradnak az alap neoklasszikus shredderszinten. Meg kell dicsérni Craig Cairns énekest is, aki szépen kontrollálta a hangját, és előhúzta az összes elképzelhető power metalos trükköt. Úgy tűnik, az Inductionnek már egész komoly tábora van, hiszen a klub a fellépésük alatt legalább félig megtelt.
Az Induction setlistje:
1. Intro
2. Born From Fire
3. Fallen Angel
4. Scorched
5. Embers
6. I Am Alive
7. Drum Solo
8. Go to Hell
9. Queen of Light
10. Outro
Itt még hozzá kell tennem, mennyire csodálkozom és mennyire nem értem, hogy egy előzenekar a szűkre szabott idejében „megengedi magának” az intrót, az outrót és a dobszólót. Egyszerűen nem fér a fejembe.
Nagyjából fél óra múlva a háttérben felgyulladt a Sonata Arctica felirat, a már zsúfolásig megtelt klubon morajlás futott végig, amikor négy finn és egy svéd bevonult a színpadra. Utóbbi, Henrik, továbbra sem adja meg magát, és esküszik a „keytarjára”, ami tényleg feldobja a színpadi dinamikát. Tony és Tommy ismét hosszú sörényt növesztett, így a headbangelés összehangoltabb volt. Egy nagyon szokatlan nyitódallal, az utolsó előtti The Ninth Hour albumon szereplő Closer to an Animallel kezdtek. A nóta erősen középtempós, jellegtelen refrénnel, így valahogy nem sikerült megmozgatnia a közönséget. Már a következő szám, a második, Silence című albumról származó Black Sheep alaposan helyrebillentette a dolgokat a gyors ritmusával és dallamos refrénjével, amit minden valamirevaló power metalos fejből tud. Az új First In Line kislemezzel folytatták, ami szinten tartotta az energiát, Tony pedig bejelentette, hogy az új lemez tele lesz gyors power metal himnuszokkal. Ezt már korábban is megígérte, és egy-egy hasonló dallal kedvet is csinált, ám az albumok aztán ezt nem igazolták, és a Reckoning Night utáni összes album siralmas mintáját folytatták.
Sajnos meg kell említenem, hogy a srácok nem sokat kezdtek a rendelkezésükre álló plusz idővel, mindössze két extra számot játszottak. Csalódásomra ez a The Last Amazing Grays és az X Marks the Spot.
Az a dal, amely élőben sokkal jobban működik, mint lemezen, egyértelműen a kommersz ízű I Have a Right, amelyet kompromisszumok nélkül végigénekeltünk Tonyval. A ráadás előtt megkaptuk még az érzelmes Tallulah balladát és a Sonata talán legismertebb dalát, a Full Moon. Run Away, Run Away, Run Away!!!
A ráadás első dala kellemes meglepetés volt, ugyanis a Stratovarius három tagja jött ki a színpadra: Matias gitáros, Rolf dobos és a billentyűs legenda, az egyetlen és utánozhatatlan Jens Johansson. Az énekmikrofonnál Timót az Inductionös Craig helyettesítette, basszuson pedig a Sonatás Pasi maradt. A Hunting High and Low , amelyet a közönség frenetikus ovációval fogadott. Ezt követte még a The Cage és a Don’t Say a Word, és vége is volt a bulinak.
Mit mondjak, a Sonata Arctica korrekt és konkrét koncertet adott, de tényleg semmi extra. Tony jó vokális formában van. Persze ez már nem a húsz évvel ezelőtti Tony, de melyik énekes az (tisztelet a kivételnek)? A dalok hangnemét sikeresen igazították Tony kicsit mélyebb hangjához, viszont nagyon hiányoztak a minőségi vokálok, mert csak Henrik erőlködött valamennyire, a többiek pedig úgy tűnt, botfülűek. Az Induction négyszólamú kórusa igazán példa lehetne számukra. A zenekar többi tagja természetesen elsőosztályú hangszeres, így itt nincs kifogás. Egyedül Elias tűnt totálisan unottnak.
A hangzás nagyon jó volt, látszik, hogy a klubnak jó az akusztikája. Szép, energikus és dallamos este volt.
A Sonata Arctica setlistje:
1. Closer to an Animal
2. Black Sheep
3. First In Line
4. The Last Amazing Grays
5. Broken
6. X Marks the Spot
7. I Have a Right
8. Paid in Full
9. Replica
10. 8th Commandment
11. Tallulah
12. Full Moon
—ráadás—
13. Hunting High and Low
14. The Cage
15. Don’t Say a Word (Vodka outróval)
Végül meg kell még említenem egy szimpatikus négyfős társaságot: egy faterrt három nagyjából 8 és 15 év közötti kölyökkel, akik uralták a terepet, és mindkét banda összes számára őrjöngtek. A fotógalériában megnézhetitek őket, ők az igazi Headbanger Family. \m/
Szöveg: Igorac
Fotók: Igorac
