Soilwork és Kataklysm: a pusztítás ölelésében (2023)
A Kino Šiškában már jó ideje nem járt hangzatos nevekből álló metalcsomag, ez végre múlt pénteken változott meg, amikor a Wilderun/Soilwork/Kataklysm trió látogatott el Šiškába, és remek hangulatban, méltó módon zárta le a munkahetet.
Elsőként az este leginkább kilógó zenekara, a bostoni progos Wilderun lépett színpadra. Hogy miért kilógó? Mert míg a Soilwork és a Kataklysm zenéje rövid, dallamos, egyszerű, fülbarát, markáns refrénű dalokra épül, a Wilderun mindennek a tökéletes ellentéte. Az amerikaiak ugyanis a progresszív „túlbonyolításról” és ultrahosszú dalaikról híresek, amelyekben számtalan, sokféle elemet fűznek egymás után, a klasszikus progresszív metaltól egészen a szimfonikus és folkelemekig. A Wilderun pontosan a meghirdetett időben lépett színpadra, és háromnegyed óra alatt nem kevesebb mint négy számot sikerült eljátszaniuk, ezek viszont valóságos zenei utazásnak bizonyultak. A Wilderun játszi könnyedséggel „kapcsolgatott” az álmodozó, „folkos” részek között, amelyeket egyik pillanatról a másikra széttépett az agresszív gitárriffelés és a blastbeatek, máskor meg pompázatos szimfonikus elemek és szinte operettbe illő refrének vették át a terepet. Olyasmi ez, amit mondjuk az Opethtól szokhattunk meg. Utóbbira, illetve Mikael Åkerfeldtre emlékeztet Evan Berry énekes is, főleg amikor a lágy, tiszta énekből ultramély hörgésbe vált. A Wilderun tavaly év elején adta ki negyedik stúdióalbumát, az Epigone-t, amelyet sokan a diszkográfiájuk koronaékszerének tartanak, és tavaly számos, 2022 legjobb metalalbumait rangsoroló lista élén szerepelt. A látottak és hallottak alapján ez teljesen érthető, a Wilderun ezúttal először, szlovéniai premierként nagyon érdekes bemelegítést nyújtott, az viszont igaz, hogy még jobb fényben tűnt volna fel hosszabb játékidővel, mondjuk a Threshold, a Riverside vagy az Opeth társaságában.
Míg a Wilderun alatt a terem még kissé kongott az ürességtől, ez megváltozott a melodikus death metal svéd veteránjai, a Soilwork fellépése előtt, amikorra öreg és fiatal szépen megtöltötte a Kino Šiška Katedrala termét. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszik, hogy a Soilwork egyáltalán nem ismeretlen a szlovén színpadokon, igaz viszont, hogy nálunk eddig csak fesztiválokon léptek fel, Ljubljanában pedig most adtak először önálló koncertet (ha megkopott memóriám nem csal). A Soilwork is, akárcsak az előttük játszó banda, tavaly jelentette meg új, immár tizenkettedik stúdióalbumát, az Övergivenhetent, és bár a cím svédül elhagyatottságot, feladást jelent, a közönség cseppet sem érezte magát elhagyatottnak: rendkívül energikusan, lázasan fogadta a svédeket, a zenekar pedig nem maradt adósa, szép és magas színvonalon kivitelezett showt nyújtott. A Soilwork épp az aktuális album címadó dalával köszöntötte Ljubljanát, ami telitalálatnak bizonyult, hiszen a dal robbanásszerű nyitással, tempóval, ragadós refrénnel és rengeteg, a Soilworkre jellemző dallamos betéttel operál. A közönség felrobbant, amikor először nyitotta szóra a száját az egyetlen megmaradt alapító tag, Björn „Speed” Strid, aki olyan szerelésben (rojtos ujjatlan mellényben, vállán amolyan kis szárnyakkal) masírozott be a színpadra, amely inkább másik zenekarába, a The Night Flight Orchestrába illett volna, mint a Soilworkbe, hehe. Akárhogy is, a Soilwork egy becsületesen kimért, másfél órás szettben hódította meg a Kino Šiškát a pillanatok alatt fülbe mászó, nagyoktánszámú melodikus death metallal, elsősorban Speed kiváló énekteljesítményének köszönhetően, aki a durva részekben és a tiszta énekes szakaszokban egyaránt remekelt. Egyébként is jól olajozott gépezetként működött a csapat a színpadon, mindhárom gitáros láthatóan jókedvű volt, kissé keserű szájízt csak David Andersson gitáros hiánya hagyott, aki tavaly szeptemberben hunyt el, és épp a koncert másnapján töltötte volna be a 48. életévét. Ám az élet sajnos megy tovább a maga útján, és a zenekar is ezúttal erősen a pályája újabb éveire koncentrált: a dalok oroszlánrészét az aktuális lemezről játszották, a korai múltba csak mutatóban tekintettek vissza. A legmesszebbre a romboló, dübörgő Bastard Chainnel utaztak vissza az időben az A Predator’s Portrait című albumról, meglepő módon viszont olyan korai slágereiket sem játszották el, mint a Follow the Hollow vagy a Rejection Role. A végén viszont nagyon jólesett az elképesztően ragadós refrénű kis sláger, a Nerve, és a kissé melankolikus zárás a Stålfågellel. Igazán jó volt kiváló formában látni és hallani a Soilworköt, hosszú évek után ismét teremszínpadon, ahol a hangzás, a gyönyörű fények és a jó hangulatú közönség is a kezükre játszott.
A terem a másik „co-headliner”, a kanadai veterán Kataklysm fellépésére még jobban megtelt, ami szintén nem meglepő, hiszen azon zenekarok egyike, amelyekről gyakori látogatásaik miatt annak idején azt mondogattuk, hogy szlovén állampolgárságuk is van (ez akkoriban még olyanokra is érvényes volt, mint a Korpiklaani, az Amon Amarth, az Ektomorf, …). Nos, a szakadatlan koncertezés és lemezkiadás meghozta gyümölcsét a Kataklysm számára, hiszen már jó ideje az egyik legnépszerűbb extrémebb zenekarnak számítanak, amely különösebb gond nélkül tölt meg termeket és fesztiválokat, noha, kéz a szívre, stúdiós csúcspontjukat már réges-régen, úgy húsz évvel ezelőtt elérték a Shadows & Dust lemezzel. Élőben viszont semmit nem lehet a kanadaiak szemére vetni: a szakmájukat ízig-vérig értik, pontosan tudni, mit várhatunk tőlük, és ezt le is szállítják. Igaz viszont, hogy régi „northern hyperblast” hírnevükre már nem igazán szolgálnak rá. A Kataklysm a Soilworkhöz hasonlóan erősen a későbbi alkotói korszakaira koncentrált, de a régi rajongókról is gondoskodtak az epikus és dallamos death metal olyan csemegéivel, mint a Where the Enemy Sleeps, a Manipulator of Souls és a brutális Crippled & Broken. Bár a Kataklysm az évek során kissé megszelídítette a hangzását, élőben még mindig pusztítóan szól, Maurizio Iacono a már tipikusan klisés konferálások ellenére is még mindig dühösen és meggyőzően hozza a frontemberi szerepet, Jean-Francois Dagenais gitáros pedig továbbra is bizonyítja, hogy egyetlen gitárral is gond nélkül lefedi a gitáros pusztítás teljes spektrumát. A felpörgött közönség a jókedvű zenekar tenyeréből evett, nem maradt el a crowdsurfing és a moshing sem, a Kataklysm pedig szépen lezárta a szép péntek estét.
Fotók: Nina Grad













































