Helyszín: Izola / Mestni stadion / Szlovénia
Dátum: kedd, 2004. július 6.
„I woke up this morning”,… nem, nem a Ten Years After volt! Na jó, ma reggel felkeltem, és első dolgom az volt, hogy végigtapogattam magam, megvan-e még minden testrészem a helyén. Tegnap Izolában akkora tűz volt, hogy az valami hihetetlen! Most pedig egy üres papírlap fölött támasztom a fejem, és próbálom újraélni az egészet!
18:00-kor a Requiem lépett színpadra, a két Kavaššal (Marči és Vane), a Lene kosti metalbandát „elkövető” legendás zenészekkel, a Requiem főnökével és gitárosával, Marko Slokarral, valamint a kiváló Sergej Škofljanec-cel. Hard rock zenekar, amely a rockveteránok hagyományaira épít, mint a Black Sabbath (főleg a Tony Martin- és a Dio-korszakra), és a későbbi Rainbow-ra is, amit néhány vezérmotívumuk sem titkol. Sergej fantasztikusan énekelt. Kiválóan, utolérhetetlenül. Csodálkozom, hogy minden énekesi tehetsége ellenére Sergej nem kötött ki valamelyik fiatalabb, feltörekvő metalbandánál. A Requiem korrekt műsort adott, jó bulit csinált, néhány metalfej alaposan megpörgette magát az első sorban, miközben a stadion nagyjából még mindig üresen tátongott. Ja, a Requiem koncertje alatt, amelyről utóbb kiderült, hogy gyakorlatilag a zenekar hangpróbájából lett koncert (az idő ugyanis kegyetlenül szorította őket), a stadion gyepén sétált át a legendás Status Quo-gitáros, Rick Parfitt is, aki nagylelkűen osztogatott pár autogramot mindenkinek, aki felismerte abban a 3 percben, amennyit a gyepen tett sétájára szánt.
19:00 körül a Cheap Trick lépett színpadra. A tudásom sántít, és vicces, hogy a fellépésig mindössze egyetlen számot tudtam felsorolni ettől a legendás zenekartól. Ez a Mighty Wings, amelyet a Cheap Trick 1985-ben adott a Top Gun filmzenéjére (persze Izolában ezt nem játszották el). Nehéz lesz hitelesnek lennem. A hang viszont szó szerint tönkretette őket. Elsőként a basszusgitáros, Tom Petersson ügetett a színpadra, aki kinézetre futólag egy „alaposan kicsinált” Keith Richardsot juttatott az eszembe. A basszusgitár határozottan túl hangos volt, és a nadrágomban minden ördögien remegett és rázkódott tőle. A gitárok összemosódtak, Robin Zander énekét nagyon rosszul lehetett hallani. Röviden: egészen elöl a Cheap Trick csapnivalóan szólt, csak a vége felé rendeződött valahogy a hang, és akkor már ki lehetett venni némi dallamot. Hátborzongató, a Requiem is hasonló balszerencsét szedett össze a hangosítással. A Cheap Trick viszont színpadi kötéltáncos: egy rakás ugratós gesztus, humoros megjegyzés, sőt kicsapongó mutatvány is akad, ami természetesen elsősorban a rejtélyes gitáros, Rick Nielsen számlájára írandó. Sapkában, olyan gitármodellekkel, amelyekről nem érted, hogyan képes egyáltalán felemelni őket, magára venni, nemhogy játszani rajtuk (a sakktábla testű, ötnyakú felejthetetlen marad). Nyers színpadi varázslat, zenei performansz. Nielsen minden szám közben gitárt cserélt. A koncert alatt „beszennyezte” a stadiont egy csomó pengetővel, amelyeket marékszám szórt a tömegbe, és remekül szórakozott azon, hogy az emberek négykézláb kapkodnak a nemes műanyagdarabkák után. A közönség közé jó néhány kartonfrizbi is repült, amelyekbe Rick pengetősorozatait tűzték. Ezzel az „olcsó trükkel” (a zenekar nevéből vezetem le) sikeresen elterelte a közönség figyelmét, hogy ne a rossz hangzással foglalkozzanak. Közben a maga ugratós stílusában szólt a jelenlevőkhöz: „A következő szám minden országban sláger volt, kivéve,…Szlovéniát persze!” És: „Ah, hol vagyunk? Szlovéniában? Hát holnapra ezt biztos elfelejtem!” Maga is borzasztóan viccesnek találta magát. Egy alkalommal a magasba emelt egy piros Fender Telecastert, és dicsekedett: „Köszönet Rick Parfittnak a Status Quóból, hogy ennél a számnál kölcsönadta ezt a Telecastert!” Majd a levegőbe nyújtotta a gitárt: „Tudjátok, ezt a gitárt úgy hívják, hogy Fender Telecaster!” A színjátéka inkább hencegésre emlékeztetett, mint zenélésre, de hát Nielsen már csak ilyen. A Cheap Tricket „megbüntette” a hőség is, amely a késő délutáni tűző napon alaposan kikészítette őket. Nielsen ezt a kellemetlen kísértést napszemüveggel hárította el. A Cheap Trick nem hozta azt, amit várni lehetett tőle. Egyszerűen a csapnivaló hangzás miatt, amely végigkísérte a fellépését. Kár.
Na és 20:30 körül jött a Status Quo. A boogie királyai, a műfaj egyik nélkülözhetetlen gitárpárosával, a Parfitt/Rossi duóval! Sokan elsősorban miattuk jöttek Izolába. A színpadot fantasztikus „fehér” hangosítás díszítette (fehér Marshall hangfalak erődje hátul), meg fehér Hammond-orgona. A show-t a Caroline-nal nyitották, és a nép azonnal a levegőben volt. A hang kiváló. „I will take this off, cuz it’s bloody hot in here!”, panaszkodott a különben igazi angol gentleman, a zenekar frontembere, éneklő ritmus- és szólógitárosa, Francis Rossi, és megszabadult néhány felesleges ruhadarabtól, a banda pedig a Something About You Babe I Like-kal folytatta. A stadion alaposan megtelt, a visszatekintés és az előretekintés is gyönyörű volt, mindenhol kezek a levegőben, a nép szórakozott és lendületesen ringatózott, a stadiont rendkívüli pozitív energia öntötte el. A 75 perc gyorsan elszaladt. A tömegben elég sok turista volt, akiknek ritka szerencséjük volt, hogy a Mediterráneum déli része felé vezető útjukon nyaralásuk részévé tehették ezt a (Szlovénia számára) kivételes eseményt. A zenekar maximálisan kihasználta a rendelkezésére álló időt, és a számok egymás után gurultak. Milyen kemények és kompaktak a Status Quo-ék!!! Tiszta tökély, kivételes fellépés, kivételes játék, sehol semmi émelygős giccs. Csak ősi boogie rock ‘n’ roll energia. Hihetetlen, mennyire hitelesek a Statusok abban, amit csinálnak. Remek, felejthetetlen szórakozás, megspékelve a legfelső kategóriás boogie rock’n roll bő adagjával. Reméljük, lesz valakinek mersze elhozni a Status Quót Szlovéniába főzenekarként is. A további tűzfészkek között volt még a 4500 Times, a Hold You Back, a Break The Rules, a Rain, a Mystery Medley (a Mystery Song hosszabbított változata), a Big Fat Mama, a Roll Over Lay Down és persze a felejthetetlen Down Down, a Whatever You Want és a Rockin’ All Over The World, az utóbbi kettőnél a népnek teljesen elborult az agya. Ráadásként lenyomták az „a tribute to medley” (koszorú) Rock n Roll Music/Carol/Bye Bye Johnny egyveleget. Remélem, valaki hozzájárul majd a teljes és pontosabb setlisthez (két-három szám hiányzik). A legutóbbi remek stúdióalbumról, a „Heavy Traffic”-ról (2002) nem volt szám a setlistben, vigaszul a koncert után a hangszórókból megszólaltatták róla a The Oriental című számot. Túl gyorsan vége lett. Határozottan túl gyorsan. A Status Quo alaposan megrázta a csontjainkat. Persze az egész valószínűleg még energikusabban és varázslatosabban dübörög a saját főzenekaros turnéikon.
És a végére a nagy Deep Purple. 22:30-kor! Újjászületve a kiváló Don Airey billentyűsként való beszervezésével és a fantasztikus „Bananas” (2003) albummal, amely megragadott valamit a hetvenes évek varázsából, és ebben a „Blackmore utáni” korszakban eddig a leggyőzedelmesebben villan. Gillan egészen mezítláb állt a színpadon. Silver Tongue, „oh yeah”, és itt vannak. Jön az ugrás a Woman From Tokyóra, a hang a harmadik számra rendeződött, a „Bananas” lemezről az I’ve Got Your Number következett, amelyet a nép hihetetlenül tudott. Aztán ugrás az 1971-es időszakra, Strange Kind Of Woman, az első csúcspont. Utána a kiváló Bananas című dal Airey és Morse fenomenális párbajával. Következett az igazi csemege, a Knocking At Your Backdoor („Perfect Strangers”, 1984) és a meglepetés Demon’s Eye („Fireball”, 1971), amelyeknél felállt a szőr a hátamon, utána a remek instrumentális Contact Lost – Steve Morse szólószáma, aki pár perc alatt szinte az összes zenei elemet körbejárta, rendkívüli bizsergés fogott el. Először egy rakás multi delay effekttel szórakozott, lerázott pár kemény rockriffet, majd tiszta, klasszikus dallamok felé indult, az egész különösen fenséges volt, amikor a színpadon csatlakozott hozzá a teljes banda jammelni (Gillan tamburinnal), aztán Airey szólója következett, amely közben a Muszorgszkij-féle Pictures On An Exhibition egy részét is bevonta (legalábbis szerény fülemnek úgy hangzott), majd átváltás alpesi polkára,…..buli, buli,…a szólószámot egy rendkívül atmoszferikus résszel zárta a Hammond-erődje fölött, hihetetlen, mit varázsolnak ezek az orgonák, és bumm (!), a zenekar egyszer csak előrerontott a Perfect Strangers-szel. A többség, amely ebben a szakaszban láthatóan lankadt, főleg a Status Quo-val való előző találkozás következményei miatt, kipréselte magából az utolsó atomnyi erőt is, és harsányan együtt énekelt a zenekarral. A fő adagot a Purple a végére tartogatta. Egy hármas a legelhíresültebb lemezükről, a „Machine Head”-ről (1972). Kezdve a Space Truckin’-nel, amelyet nem nyújtottak el vagy 25 percnyi jammeléssé, mint 30 évvel ezelőtt a koncertjeiken, hanem csak egy szerény Morse-szóló szerepelt benne. Aztán a Highway Star-ral nőtt a nyomás, a Smoke On The Water-nél pedig robbant a bomba (itt a dobok robotosa, a „mali Ian” különösen kitűnt a tom-tomjaiból elővarázsolt rendkívüli mélységű és teltségű hangzással), és az emberek különösen vidáman ordítottak ennél a totemdalnál. Érezni lehetett viszont, hogy kezd fogyni a levegőnk és elfogy az erőnk, mert előtte végigcsinálni a Status Quót nem vicc. Nem lett volna csoda, ha a Status Quo és a Deep Purple szerepet cserél a főzenekar tekintetében.
A ráadás oldottan indult, mint balzsam a fülnek, az ősrégi Hush-sal, és amikor Glover elkezdte játszani a Hit The Road Jack motívumát, a nép a Black Night fő témájának oh-ohjaival egyszerűen túlharsogta. A Deep Purple azonnal megértette a tömeg gesztusát, és hihetetlenül összeszokottan átvágott a Black Nightra, amellyel 00:15-kor zárta a show-t, 2004. július 7-én. A hang kiváló, a zenekar remek hangulatban, a kémia fenomenálisan működik. A banda ennyi év után is hihetetlenül meggyőzően nyom. Tiszta színpadi tökély. A rock óriásai, köszönjük a felejthetetlen varázslatot. Csak egy kisebb megjegyzés. A Purple kihagyott legalább két számot a jelenlegi turné setlistjéből (azt hiszem, a When A Blind Man Cries balladát és a hírhedt Lazyt), a repertoár valahogy túl rövidnek tűnt (mindössze 15 szám). Egyébként minden köszönet és elismerés a szervezőnek, a show remekül sikerült, és reméljük, hogy nem ez volt az utolsó ilyen.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Bojan Horvat
p.s.: A szerző „lyukacsos írása” nyomán összefoglalva és szerkesztve, amelyet a RockOnNet fórumra adott le, a távoli 2004-es július első tíz napjában.
Cheap Trick setlist:
1. Drone (intro)
2. Hello There
3. Big Eyes
4. If You Want My Love…
5. Ain’t That A Shame
6. I Want You To Want Me
7. She’s Tight
8. Voices
9. Dream Police
10. The Flame
11. That 70’s song
12. Surrender
13. Scent Of A Woman
Status Quo setlist :
1. Caroline
2. Something ’bout you baby I like
3. Break The Rules
4. 4500 Times/Rain
5. Hold You Back
6. Medley:
– Mystery Song – Rolling Home – Again And Again
7. Gerdundula
8. Roll Over Lay Down
9. Down Down
10. Whatever You Want
11. Rockin All Over The World
—ráadás—
12.Medley:
– Rock n Roll Music – Carol – Bye Bye Johnny
Deep Purple setlist:
1. Silver Tongue
2. Woman From Tokyo
3. I’ve Got Your Number
4. Strange Kind Of Woman
5. Bananas
6. Knocking At Your Backdoor
7. Demon’s Eye
8. Steve Morse solo (incl.Contact Lost)
9. Don Airey solo (incl. Pictures On An Exhibition)
10. Perfect Strangers
11. Space Truckin’
12. Highway Star
13. Smoke On The Water
—ráadás— 14. Hush
15. Black Night (incl. Hit The Road Jack)
