Metaldays 2019 (második nap) – Architects az erdőben

0 646

Kedden nemcsak a levegő hőmérséklete emelkedett (a „hegyek leánya”, a Soča ettől csak még gyönyörűbb volt), hanem a helyszínen is egyre forróbb lett a hangulat, hiszen egyre több jó koncertet láttunk. Bár, kéz a szívre, az idei fellépőlista elsőre elég soványnak tűnt, azért akadt jó pár dolog, amit megérte megnézni.

A második napot egy kis könnyed NWOTHM-mel kezdtük a svéd Kairos fiatal srácaival, akik Göteborgból, a melodikus death metal bölcsőjéből érkeztek. A svédek ütős, energikus heavy metallal alaposan befűtöttek a kora délutánba. Igaz, semmi olyat nem nyújtottak, amit ne hallottunk volna már, és Tom Hamstrom vokálja is eléggé sántít a hasonló stílusú énekesekhez képest, de a banda magabiztos, kihegyezett produkcióval és modernebb hangzású heavy metallal kárpótolt. A Kairos jó fél óra alatt bemutatta frissen megjelent második albumát, a Queen of the Hillt, és rendesen bemelegítette a nyakizmokat a nap hátralévő részére.

Ezután átsétáltunk a New Forces színpadhoz egy pohárka rumra a német The Privateer társaságában, akik a német kalózok történelmi hagyományát élesztik újjá (érzitek a szarkazmust?). Már a freiburgi folk/power metalosok neve is egyértelműen elárulja, hogy a lány és a srácok túl sok Alestormot hallgatnak és túl sokszor nézték meg A Karib-tenger kalózait, hiszen fájdalmasan nyilvánvaló, hogy az Alestorm és a kalózos hangzású, klisés power folk metal népszerűségének hullámát lovagolják meg (pun intended). Ezen a szimpatikus hegedűslány élőben játszott hegedűje sem segít sokat. A színpad előtti, főleg német közönség élvezte a bulit, és még jobban, amikor a banda felfújható kardokat osztott szét köztük, és hagyta, hogy a földön ülve evezzenek. Az Alestorm-rajongóknak valószínűleg bejön, mindenki másnak viszont a The Privateer ugyanolyan pocsékul szól, mint az Alestorm. Az egyetlen igazi metálkalózok a Running Wild voltak és maradnak. Pont.

Harmadikként az Infected Rain lépett a nagyszínpadra. A moldovai zenekar stílusa a Jinjerre emlékeztet. Az elmúlt években elsősorban vad énekesnőjük, Elena Catarga miatt figyeltek fel rájuk, aki brutális sikolyokat és kellemes dallamokat egyaránt elő tud adni. Dicséretet érdemel az Infected Rain azért is, mert a rendkívüli hőségben is mindent beleadtak. Láthatóan van elég tapasztalata a bandának ahhoz, hogy végigvigye a fellépést. Nagy vonalakban metalcore-t játszanak, de nu metalos elemek is felfedezhetők a zenéjükben, ami meglepő, hiszen ma már alig nyúl valaki ehhez a műfajhoz.

A New Forces színpadot kedden az Esodic death/thrash metal gépezet zárta, kétségtelenül az egyik legjobb banda, amit ezen a színpadon láttunk. Az Ammánban alakult négyes a pályafutása során megtapasztalta, milyen metálosnak lenni egy arab országban. Az elnyomó hatóságok üldözték őket pusztán a külsejük és az általuk hallgatott és játszott zene miatt. Részben ezért is szóródtak szét a tagok a világ minden tájára, és több év után a Metaldays kedvéért álltak össze újra. A zenekar trióként lépett fel Zed Amarin (dobok), Marwan Kayyali (gitár) és John Sawicki (basszus, ének) felállásban, és jó negyven perc alatt teljes egészében eljátszotta a nagy nehézségek árán kiadott debütalbumát, a Mirrors of Disgrace-t (2018). Bár az Esodic alapvetően kétgitáros zenekar, trióként is remekül szóltak Kayyali gördülékeny, szép játékának köszönhetően, aki mindkét gitár helyét ügyesen kitöltötte, így csak pillanatokra lehetett érezni a második hiányát. Amarin romboló dobolása, valamint John Sawicki nyers vokálja és csörgő basszusa is kiválóan tette a dolgát. Az első dalban még érződött egy kis lámpaláz és néhány kisebb hiba, de a szett végéig a banda egyenesen viharos tempóban vitte végig a koncertet. Meglepetést okoztak a változatos (és nem olcsó!) hangzású keleties betétekkel, Sawicki pedig ügyesen (bár kissé klisésen) a zenekar egyik központi dalát, a Jordanian Heartot Metal Heartra keresztelte át, és mindenkinek ajánlotta a színpad előtt. A közönség cserébe némi moshinggal, sőt egy kisebb wall of death-szel is meghálálta.

A fesztivál történetében minden évben akad néhány exkluzív fellépés. Az ideiek közé mindenképp sorolható az extrém progresszív metalos Alkaloid koncertje. A zenekart tapasztalt zenészek alkotják, akik korábban többek között az Obscurában, a Dark Fortressben és a Necrophagistban játszottak. A banda családi kötelezettségek miatt sajnos nem tudott a harmadik gitárossal, Danny Tunkerrel (God Dethroned, Aborted) fellépni, de Morean és Christian Muenzner gitárosok így is feltalálták magukat. Az Alkaloid nyugodt tempóban, a nyolcvanas évek progresszív rockjának stílusában kezdett a Kernel Panickel, aztán death metalba robbant át az egész. Morean énekes itt rendkívüli vokális képességekről tett tanúbizonyságot: a mély hörgés és a tiszta ének kombinációjának kiváló példáját adta. A Cthulhu és az Azagthoth című dalokkal az Alkaloid a Morbid Angel stílusában a sötétséget és a morbiditást hangsúlyozta. Az a fajta sebesség, amit az albumon hallani, ekkor még nem jött elő. Erre azonban nem kellett sokat várni: jött az Alter Magnitudes, amelyben Hannes Grossmann dobos ész nélkül blastelt, a gitárosok pedig gyors neoklasszikus riffeket szolgáltak fel. A legkomplexebb, kaotikus és progresszív muzsikát a végére hagyták, mégpedig a Chaos Theory and Practice és az epikus Funeral For a Continent képében. Rövid, de velős volt, az Alkaloid pedig bebizonyította, hogy nincs párja a mai, progresszívnek mondott zenekarok között.

Ha az előző napi Lucifer után nem volt elég a retro rockból, az izlandi The Vintage Caravan kielégíthette ezt az igényt. A zenekarban három fiatal srác játszik, akik a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Cream és még néhány pszichedelikus rockbanda aranykorát szeretnék feleleveníteni. A nosztalgia épp a megfelelő adagban érkezett, de a dalok nem elég meggyőzőek ahhoz, hogy kiemelkedjenek az átlagból. A The Vintage Caravan esetében az volt az érzésem, hogy felültek a retro rock vonatára, amellyel a Graveyard, a Witchcraft, a Kadavar, a Rival Sons és mások befutottak. Hangzásban a banda mindenképp meggyőző, de a dalaik egyszerűen nem elég „tökösek” ahhoz, hogy jobban kitűnjenek.

A BB-színpad következő fellépője inkább a Punk Rock Holidayre illett volna, mint a Metaldaysre. A Ritam Nereda ugyanis szerb hc/punk/oi! veteráncsapat, amely 1986 óta megszakítás nélkül működik. A többi fellépő közül erősen kilógó banda ennek ellenére szépen megmozgatta a jócskán megtelt helyszínt, és élőben meggyőzött.  

A francia Rise of the Northstar fellépésével azok jöttek sorra, akik az ütősebb hardcore-ra vagy épp a crossoverre esküsznek. A banda kiemelkedő potenciált mutatott, ami leginkább az erős gitárokban, a jó hangzásban és a nagyon erős színpadi jelenlétben mutatkozott meg. A hardcore-ban nagyon nehéz bármi újat kitalálni. A Rise of the Northstar mégis meglepett a zenéje mellett a szerelésével is, amellyel a japán kultúra előtt tiszteleg. A repertoárjukkal Hatebreed-stílusú ütősséget villantottak, az agresszív hiphopos vokál pedig a Biohazardot juttatja eszünkbe. Egyszóval könnyen megeshet, hogy pár év múlva a zenekar már fesztiválok főbandája lesz. 

A szlovén nagyágyú Noctiferia nagyon kedvező időpontban játszhatott, és szép számú közönséget vonzott a színpad elé. Ahogy az utóbbi időben már megszokott, a banda kizárólag a későbbi alkotói korszakára koncentrált, és csak a Slovenska Morbidától kezdődő dalokat játszott. A Noctiferia ezúttal is a tőlük megszokott magas színvonalon mutatkozott be, kellemes meglepetés volt viszont az új dobos, Urban Krč, aki gond nélkül lépett Matjaž Gergeta nyomdokaiba, és könyörtelenül megkínozta a dobbőröket. A remek fényjáték mellett az exkluzivitás érzetét az is fokozta, hogy a Noctiferia premierként, teljes egészében eljátszotta a hamarosan megjelenő Reforma című albumot, amelyen Laibach-dalokat dolgoztak fel. Ezek első hallásra, a Noctiferia dübörgésébe öltöztetve nagyon érdekesen szóltak, teljesen noctiferiásan főleg a Tanz mit Laibach működött. Az alaposabb véleményhez viszont meg kell hallgatni az albumot (amelyen olyan nagy nevek vendégeskednek, mint David Vincent, Attila Csihar és Jorgen Munkeby), még jobb pedig élőben, egy alkalmasabb, intimebb klubhangulatban hallani.

A nagyszínpadra egészen más, polkaritmusokra hívogatott a finn humppa metal csapat, a Finntroll, amely népes közönséget vonzott. A finnek trollfülekkel díszítve masíroztak a színpadra, aztán Tolmint a finn polka táncos ritmusaiba burkolták. Meglepő módon a banda elég sok black metalosabb dalt is eljátszott, a legnagyobb robbanást pedig a klasszikus Trollhammarennel okozta. A finn trollok inváziójára nem lehet panasz, a fellépésük nagyon is korrekt volt, de az én fülem nehezen emészti a folk metalt, így inkább a svéd Tribulation gótikus horrorjára indultam el a BB-színpadhoz. A svéd négyes már régi ismerőse a szlovén színpadoknak, legutóbb tavaly márciusban léptek fel nálunk az akkor még friss Down Below lemezzel, így várható volt, hogy a svéd sötétlelkűek ismét úgy hozzák a koncertet, ahogy kell. Pontosan ezt is tették, és valószínűleg a fesztivál második napjának legjobb koncertjét adták. Kedvezett nekik a hangzás és a gótikus horror hangulatához illő világítás is. Néha ugyan már kissé nehéz nézni Jonathan Hulten gitáros nőies vonaglását, de ez gyorsan feledésbe merül a kiváló előadás és a zenekarvezető Johannes Andersson dörgő vokálja mellett. A Tribulation az eljátszott dalok zömét a még mindig aktuális albumnak szentelte, amelyről kiemelkedett az epikus Nightbound, amelynek riffje úgy fúródik a bőröd alá, mint Bela Lugosi agyarai, és persze a kozmikus Strange Gateways Beckon sem maradhatott el. Kiváló!

A második hivatalos nap utolsó fellépőjeként a Lemmy-színpadra az angol Architects volt bejelentve, akiknek már évekkel ezelőtt fel kellett volna lépniük, de az azóta elhunyt gitáros, Tom Searle betegsége miatt le kellett mondaniuk a koncertet. Végül az Architects mégis eljött, és magabiztosan mutatta be a dalait. A banda erős hangzással büszkélkedhetett, ami különösen a breakdownoknál jött ki, és a show is kidolgozott volt. Az Architects mindenekelőtt azt mutatta meg, valójában milyen széles skálán mozoghat a metalcore. A Naysayerrel még kaotikus hardcore-t is becsempésznek. Főleg pedig elég technikásan közelítenek a dolgokhoz, így a ritmikai tudásukba nem lehet belekötni. Másrészt rengeteg bennük az érzelem, ami Sam Carter énekes tiszta vokáljaiban mutatkozik meg. A műsorban a banda inkább az újabb anyagokra koncentrált, így az első albumok szóba sem jöttek. Az elhangzott dalok között volt a Holy Hell, a These Colors Don’t Run, a Gone With the Wind, a Doomsday és mások. Leginkább az volt érezhető, hogy a zenekar többet akar mutatni puszta káosznál és érzelmeknél. A legutóbbi anyagokon egyre több a billentyű, ami gazdagítja a hangképet, és még grandiózusabbá teszi az Architects zenéjét. Kétségtelen, hogy az Architects bizonyított, az évek során belefektetett munka láthatóan meghozta gyümölcsét.

A kedd, a zenekar nevéhez illően, az „erdei” BB-színpadon zárult, amelyen először állt színpadra a norvég progresszív black metalos In the Woods… A kultikus csapat az ezredforduló táján feloszlott, 2014-ben újra összeállt, és azóta két színvonalas stúdióalbumot adott ki. A legutóbbiról, a Cease the Dayről játszották jó egyórás fellépésük oroszlánrészét, a kultikus debütlemezhez pedig csak a … In the Woods-szal nyúltak vissza. Tekintve, hogy a bandát errefelé elég nehéz élőben elcsípni, nem lehetett pontosan tudni, mire számítsunk, de a norvégok már az első pillanatokban meggyőztek és elvarázsoltak. Zenéjük ott hullámzott black metal nyersességével és meditatív, „folkos” pillanatokkal, a rengeteg váratlan fordulat miatt pedig az In the Woods… zenéjére az avantgárd jelzőt sem nehéz ráaggatni. A norvégok fellépése bőven adott a közönségnek, és méltó lezárása volt a fesztivál második napjának.


Fotók – Kairos, The Privateer, Esodic, Ritam Nereda, Rise of the North Star, Noctiferia, Tribulation: Nina Grad
Fotók – Infected Rain, Alkaloid, Finntroll, Architects, In the Woods: Sebastijan Videc
Videó: Sebastijan Videc
Szöveg – Infected Rain, The Vintage Caravan, Rise of the Northstar, Architects, Alkaloid: Primož Novak
Szöveg – The Privateer, Esodic, Kairos, Ritam nereda, Noctiferia, Tribulation, Finntroll, In the Woods…: Rok Klemše


Kairos


Infected Rain


The Privateer


Alkaloid


Esodic


Ritam Nereda


Rise of the North Star


Noctiferia


Finntroll


Tribulation


Architects


Into the Woods

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik