MetalDays 2013 (negyedik nap) – a metalóriások napja!

0 176

Helyszín: Tolmin / Sotočje / Szlovénia
Dátum: 2013. 07. 25.


A fesztivál negyedik napját a velencei folk metalosok, a Vallorch nyitották meg. A szeptett zeneileg semmiféle forradalmat nem hoz, óvatosan lépked a műfaj már kitaposott ösvényein, a műsor vége felé mégis „wall of death”-ig sikerült felhergelnie a közönséget! Mivel azonban a fellépés az egyre erősödő tűző napra esett, és a másik színpad mellett csapatostul vonultak a fürdőzők a Tolminka és a Soča összefolyásához (természetesen mindenféle felfújható kellékkel), a koncert alatt érdekes látvány tárult a szem elé. Crowd surfing gumicsónakkal. Mókás kezdés a fesztivál negyedik napjához, mondhatom!

A mexikói melodikus death metalosok, az Imperium nem kínáltak mást, mint a műfaj ezen ágának fellazított változatát, már ha egyáltalán oda sorolhatjuk őket. Rengeteg tiszta ének, rengeteg agyonrágott frázis, főleg pedig monoton és kiszámítható dramaturgia. Hasonló folytatás következett, amikor a baszk Ravenblood foglalta el a színpadot. Zenekari hangszereléssel kicifrázott gitárriffek, epikusság és bombasztikusság, mellé pedig rekedt hörgés. A dupla lábdob gurulására épülő menetelő, vágtázó ritmusok viszont inkább a power metal hagyományához tartoznak. Megint csak az igazi agresszió hatása nélkül. Jöhetett a Meta-stasis. Ezek a nagy-britanniai, fura pszicho-alien sötét fickók igazi grindos babonát hoztak a színpadra, és lenyűgöző kémiával nyűgöztek le, ahol a brutálisan extrém kitörés összeszokottsággal párosult. A hörgő terror vokálja mintha oszló holttestekből szólt volna! Kíméletlen mészárlás. Öt színpadi beteg rákos diagnózissal, vagyis öt rothadó lény, akik mutációkkal lassanként diadalmasan förtelmes teremtményekké alakultak, olyanokká, amilyeneket az emberi kor legbetegebb sci-fi forgatókönyvei ismernek.

Ha előző nap fél négykor a ciprusi Stormcast lépett színpadra, másnap ez a megtiszteltetés ciprusi honfitársaikat, a Blyndet érte. A hasonlóság és a rokonság egyértelmű. Ciprusi melodikus death metal tehát menetben. Szép játék, szép összhang, de többnyire másolat másolata. Ebből a MetalDays – néhány nagyon érdekes fellépő ellenére – szintén bőven kínált. Sajnos. Felmerül a kérdés, hol a plafon, és mennyi másolást bír még el a piac a melodikus death metalból? Hozzájuk hasonló zenekar ma tele van Európa. Szépen játszanak, de megint csak elsősorban érdektelenül és generikusan.

A belga Herfst a másik színpadra ismét valamivel több igazi kémiát és hiteles érzést hozott. Az ötös a zenéjét „nekromantikus” metalnak nevezi. Fehér és vörös „krémszínekbe” festve lépnek színpadra. A vörös a vér, a fehér pedig az élőholtakra (zombikra) utal. A Herfst két műfaji rugón egyensúlyoz, a black metal és a death metal elemeit ötvözi. Az extrém ének időnként tiszta dallamokat is bevet. A zenekar nagyon pontosan összeszokott, és érezni, hogy a csapatnak már szép koncerttapasztalat van a háta mögött. Tizenöt éve dacolnak a színtéren. A belga bunkók és nekromániások csapatának legérdekesebb figurája a jobb oldali gitáros volt, aki olyan „ügyesen” kenegette össze az arcát vörös festékkel, hogy úgy nézett ki, mintha egyfolytában nevetne. Biztos a Joker valami rokona!  

Míg a másik színpad már másfél órája nagyon eleven volt, a főszínpadon elsőként az olasz power metalosok, a From the Depth dörrentek rá, akik tavaly a „néhai” MetalCamp második színpadán léptek fel. A fiúk hatásosan rúgnak, és bár ördögien generikusak, a műsor keretében már bemutattak néhány új dalt, amelyeket a készülő új albumra szánnak – az állítólag jövő télen jelenik meg. A repertoárt egyébként a „Back To Life” album dalai adták. Az ötös ambiciózus. Tavaly Olaszországban a Rhapsody Of Fire és a svéd progresszív metalosok, a Seventh Wonder előtt nyitották meg a koncerteket. A nehezen emészthető horvát Cold Snap gyorsan feledésbe merült a metalcore kínzógépével, utánuk pedig az izlandi post metalosok, a Solstafir foglalták el a színpadot. A rekkenő hőség sem tántorította el az embereket, szép számmal gyűltek össze, és kőkemény támogatást nyújtottak a zenekarnak. A csapat egy csomó effekttel, összenyomott gitárhanggal felfegyverkezve érkezett, a soundscape-kollázsok egymásra rétegződtek. Lassú dramaturgia. Hangulat, amely a gondolatok kikapcsolását kívánja. Izlandi szövegek, fülsértően magas, időnként nyöszörgő, de eléggé idegesítő ének, amely egy nyolcvanas évekbeli new wave/post punk zenekarba is beleillene. A dalok nagyjából tíz percesek. Vagyis éppen négyre jutott idő. Ha hallasz öt percet a repertoárból, mindent hallottál. Így megy ez a „post” előtagú zenében.

Öt előtt húsz perccel foglalták el a színpadot a középkori metal veteránjai, tulajdonképpen ennek a Németországban kitalált „szokatlan” műfajnak az első lovasai, a Subway To Sally. A felállás rutinos, hosszú évek tapasztalata van mögötte. Ha a MetalDays német fesztivál lenne, ennek a zenekarnak egyértelműen az est főszereplője lenne a szerep. A csapat egy órát kapott a fellépésre. Hogy miért játszottak nappal, nem tudni, talán maguk kérték ezt az időpontot, mert nekik így volt jó a menetrend. A Subway To Sally a showját szokás szerint teátrálisan megspékelte füstfüggönyök sorozatával, szikrapattogással és lángkitörésekkel. Középkori szabású bőrruhába öltöztek, hagyományos hangszerekkel felszerelkezve. A frontember, Eric Fish rutinos játékkal és megfontolt színpadi színházzal vitte a műsor zömét, amelyben ismét külön helyet vívott ki magának a hegedűs Silke „Frau Schmitt” Volland, aki nélkül nem lenne igazi Subway To Sally fellépés. Kiváló koncert. Teljes! Érezni, hogy a zenekar valóban edzett. Az igazat megvallva, a Subway To Sally-nek a főszínpad programjának legvégén kellett volna fellépnie.

Mivel az előző mondattal semmiképp sem tudok egyetérteni – a folk metalba erőltetését tulajdonképpen törvényben kellene megtiltani –, a csütörtök további programja egyenesen rám volt szabva. A csütörtöki program valójában több headlinert is kínált, akiknek a főszínpadi sorrendje akár fel is cserélődhetett volna. A három legnagyobb előtt viszont a főszínpadot egy jó órára a norvégokra bízták. Méghozzá rögtön kettőre. Először a progresszív metalosok, a Leprous léptek színpadra, akiket ősszel az Orto barban láthatunk majd, izgalmasabb volt azonban a folytatás, amikor csatlakozott hozzájuk az egykori Emperor-mastermind, mára zseniális szólózenész, Vegard Svere Tveitan – Ihsahn. Az Emperor után Ihsahn karrierje során már négy szólólemezt rakott egymás mellé, a merész, ha tetszik, avantgárd progresszív metal briliáns példányait. A fellépést csütörtökön nagyon várták, de Ihsahnnak nem sikerült teljesen valóra váltania. Ehhez valószínűleg hozzájárult a brutális hőség, a rossz hang, amely keresztbe tett a nyolchúros gitárok hatalmas, masszív hangzásának, valamint a kissé szerencsétlenül megválasztott setlista. Azoknak a daloknak a többsége ugyanis, amelyeket Ihsahn a Leprous segítségével eljátszott, lassabb volt, zenéjének valódi komplexitása pedig a tikkasztó csütörtökön nyilvánvalóan sok volt. 

Egy időben a kis színpadon jobban jártak a brit nihilisták, az Anaal Nathrakh, sajnos viszont az Ihsahnnal való átfedés az egész fesztivál egyik legszerencsétlenebb és legidegesítőbb ütközése volt. De az egyik legmizantrópabb zenekar egyáltalán, a V.I.T.R.I.O.L. (Dave Hunt) és Irrumator (Mick Kenney) vezette brit csapat fütyül erre, minden normára és dogmára, és közben leszarja és lehugyozza az emberiséget mint olyat. Hogy az Anaal Nathrakh milyen elfajzott, kaotikus, démoni és nihilista hangokat csal elő az emberi tulajdonságok legmélyebb, legrothadóbb és legpiszkosabb zugaiból, az hihetetlen! De nem pusztán tipikus metalos „fuck off” hozzáállásról van szó, hiszen az Anaal Nathrakh mizantrópiáját és nihilizmusát filozófiai doktrínák és nietzschei gondolkodás támasztja alá. Sajnos ezúttal a zene, amely biztosan szólni fog a világvégén és az emberiség elsüllyedésekor, a rossz, valóban kaotikus hang miatt kissé meggyőzetlenül hatott. A hangképben ugyanis végig elvesztek mind Hunt pszichotikus vokáljai, mind a baljós grind/black metal gitárvonalak. De bassza meg, láthatóan az Anaal Nathrakh szörnyűségétől még a hang is megijedt, és az egész különleges bájt adott az Anaal Nathrakh fellépésének. Már ha a báj szót egyáltalán lehet használni az Anaal Nathrakh kapcsán. Az angolok véres péppé rúgták a közönséget, főleg a hihetetlen Hunt miatt, aki az egész színpadon felrobbant. Micsoda energiája van ennek az embernek! Ráadásul embertelen, fájdalmasan förtelmes (a lehető legpozitívabb értelemben) hörgő, démonian magas sikolyokkal, ugyanakkor fantasztikus tiszta énekkel az epikus refrénekhez, amelyek elmondják, mennyire értéktelenek vagyunk valójában mi, emberek, és őrült műsorvezetéssel, közönség-felpörgetéssel. Energikus, kíméletlen, őszinte, pszichopata és hangos!

Pihenésre viszont nem volt sok idő, mert a nagyszínpad már hívogatott a fesztivál egyik legnagyobb attrakciójával! Jött a mérgező kanadai thrash metal támadása, amelyre szép számú ember várt türelmetlenül. Tizenöt perc késéssel, az újdonsággal, a Smear Campaignnel (a hamarosan érkező tizennegyedik stúdiólemezről, a Feastről) áldották meg a fülünket kiváló thrash metallal a kanadai legendák, az Annihilator. A zenekar, amely első két albumával, az Alice in Helllel (1989) és a Never, Neverlanddel (1990) – ezek a thrash metal legfényesebb pillanatai közé tartoznak – a thrash trónjára való emelkedést ígérte, későbbi kiadványaival sajnos nem váltotta be a nagy várakozásokat és reményeket, és lassan feledésbe merült. De az idők az Annihilatornak is láthatóan végre változnak, és ha valaki megérdemli, hát az egyik legszorgalmasabb metalos, Jeff Waters. A tavalyelőtti Annihilator albummal bebizonyította, hogy még nem fogyott ki a szuszból és a lendületből, az új lemez részletei pedig szintén sokat ígérnek. Az Annihilator bebizonyította, hogy élőben thrashesen mérgesen felpörög, és egyáltalán az egyik legjobb koncertzenekar! A vezér és az egyetlen megmaradt eredeti tag, a nagy Jeff Waters (újabban megint kopaszra borotválva) energikusan vezette végig a háromnegyed órás szettet, ugrált ide-oda, a közönséget pedig végig ösztönözte és hergelte azzal, hogy egészen a színpad szélére lépett, és klasszikus piros szépségével Steve Harris-stílusban lepuffantotta a népet. Dave Padden, aki egy fiúbanda tagjának tűnik, szintén kitett magáért élőben, a hangja megérett, és a Rampage/Pharr/Randall-korszak dalaiban is kiválóan megállja a helyét, meggyőző háttérvokállal pedig bőven besegít az egyetlen és megismételhetetlen Jeff Waters. Sajnos a kezdeti technikai gondok miatt az Annihilator szettje egy jó tizenöt perccel lerövidült, pedig egy ilyen kaliberű zenekar érezhetően hosszabb játékidőt érdemelt volna. A záró klasszikusok, a The Fun Palace és az Alison Hell alatt kezdett csak igazán fájni a nyakunk, és már vége is volt mindennek. Kár, de az Annihilator élőben még mindig teljes erőből rúg! „Listen to Annihilator, eh!”

Sajnos az ügyetlen átfedések miatt idegesítő válogatásra és számolgatásra volt szükség, hogy mit érdemes megnézni, de a nagyszínpad remek koncertjei sebtapaszként szolgáltak (igaz, sajnos a kis színpadon játszó Lock Up és Onslaught rovására).

Éppen jókor sötétedett be, és Tolmin felett különös, földöntúli fények jelentek meg. A főszínpadot ugyanis régi ismerősei, a svéd óriások, a Hypocrisy foglalták el Peter „The Alien” Tägtgren örökös vezetésével. A színpadi felépítmény szemet gyönyörködtető volt, főleg Horgh (Immortal) gigantikus dobemelvénye miatt, amely tényleg olyan volt, mint valami ufó-leszállóhely, de a Hypocrisynak ezúttal sikerült a vizuális látványt zenében is überelnie. A svédek az új lemez, az End of Disclosure epikus címadó dalával csaptak oda, és már az első hangokkal bebizonyították, hogy bár stúdiókiadványaik kissé ismétlődnek, élőben még mindig teljes erőből rúgnak. Peternek ugyan kellett néhány sor, mire bemelegítette a hangját, de utána úgy sikoltozott és hörgött, mintha fogadásból tenné, a zenekar kezére pedig főleg a tiszta, éles hang játszott, amely bevágott a dobhártyába. Igazán jó volt hallani Tägtgrent kiváló énekesi formában, nagyon jól hörgött, fantasztikusak pedig főleg rá jellemző magas sikolyai voltak, amelyeket Peter a dalokban remekül kihangsúlyoz, különösen jól érvényesült ez az állati kiáltás a korábban katonai tüzérségre emlékeztető Warpath felvezetésében. Az új album dalai már szépen megfogtak a rajongók körében, és szilárdan beágyazódtak a többi közé, a Hypocrisy ezúttal főleg néhány váratlan, ezért annál édesebb meglepetéssel nyűgözött le – Left To Rot a Penetraliáról, Necronomicon az Osculum Obscenumról és Elastic Inverted Visions a Hypocrisy című lemezről! Hűha, dicséretes! A ráadásból nem hiányozhatott a két halhatatlan sláger, a Roswell 47 és a kötelező Eraser, előttük viszont el kellett menekülni a kis színpadhoz, ahol a fesztivál történetében először léptek fel a norvég veteránok, az Enslaved.

És micsoda koncertet adtak! Fenomenális hang, remek hangulatú zenekar, amely az energiát szinte ontotta a színpadról, és hamar rátapadt a közönségre is, csodás fényjáték és jó dalválogatás – a kis színpad tökéletes győzelme. Valószínűleg az összes napot beleértve is! Az Enslaved, amely pályafutása során hosszú evolúciós utat járt be a tisztavérű black metal zenekartól odáig, ami ma – progresszív/pszichedelikus black/viking metal –, még pár éve is gyakori vendég volt a szlovén színpadokon, legutóbbi látogatása óta azonban már jó ideje eltelt. Ezalatt az Enslaved a műfaj, vagy inkább a műfajok egyik legtiszteltebb nevévé vált, és még mindig lenyűgöz állandó fejlődésével és minőségi stúdiólemezeivel. A norvégok annyira meggyőzőek voltak, hogy úgy tűnt, mintha az északi istenek egész serege szállt volna le a színpadra, és maga Asgard áldotta volna meg a zenekart. A kristálytiszta gitárok olyan tisztán folytak, mint a legtisztább folyók, a dobok úgy zengtek és dübörögtek, mint a természet legdühösebb haragja, a nyers és tiszta vokálok szövedéke pedig olyan lágyan hatott a fülre, hogy az Enslaved után akár vége is lehetett volna a fesztiválnak. Az Enslaved a legnagyobb mértékben az aktuális RIITIIR lemez gyökerei közé burkolt minket, nem hiányzott a gyújtós klasszikus, az As Fire Swept Clean the Earth, sem a záró black metal mestermű, az Allfǫðr Oðinn. A mindenható Odin atya mindenképp helyeslően bólintott erre a koncertre, és remélem, hogy az Enslaved hamarosan újra megtámadja Szlovéniát egy önálló koncerttel.

A nagyszínpadon pedig már készen állt a csütörtöki headliner a szó legigazibb értelmében. Iced Earth, természetesen! Schaffer és fiúi az utolsó MetalCamp-fellépést azzal koronázták meg, hogy a felvételt felkerült a Festivals of the Wicked koncert-DVD-re, és ezzel Szlovéniát felvették a koncert-DVD-k térképére, a legendás amerikaiak ezúttal új felállással és új énekessel, a ragyogó kanadai Stu Blockkal tértek vissza. Az Iced Earth az új Dystopia lemezzel hosszú sötétben tapogatózás után újra megtalálta a fényt, ami a zenekar gyökereihez való visszatérést jelenti – vagyis az Iron Maiden-hatás és a thrash metal első osztályú keverékéhez, amiről az Iced Earth karrierje kezdetétől híres volt. Schaffer legnagyobb szerencséje Stu Block, aki ezzel a munkával simán beárnyékolhatja Matt Barlow-t és Tim „Ripper” Owenst is. Az Iced Earth már az első pillanatokban bebizonyította, hogy ismét tele van dühvel és agresszióval az egyik oldalról, valamint felejthetetlen epikussággal, amely egy pillanat alatt a bőr alá mászik, a másikról, ráadásul Stu megadta nekik a nagyon is szükséges, féktelen ifjonti energiát. Az Iced Earth a setlist nagy részét az aktuális Dystopia albumnak szentelte, és az aktuális album címadó dalával fogadtak be minket lázadó soraikba. A fiúk az első pillanatokban igazolták a hatalmas várakozásokat, hiszen a zenekar már rég nem volt ilyen jó hangulatban! Csak az új dobos, Raphael Saini keresgélte kissé magát, aki nemrég váltotta Brent Smedleyt a csapatban, de az ő (apró) hibái is elhalványultak Stu hatalmas énekesi teljesítménye mellett. Amikor Stu megnyitotta a hangszálait, könnyen elfelejthetted azt is, hogy Matt Barlow nem lesz többé a színpadon. Stu az első vokálvonaltól az utolsóig ragyogott, briliánsan vitte az érzelmileg legnehezebb dalokat is, technikailag pedig a mély baritonnal és a magas falsettókkal, amelyekkel még Ripperen is túltesz, elfújta az összes kételkedőt. Ráadásul visszahozta az Iced Earthbe az igazi frontember alakját, aki Ripperre ráfér volna, hogy megtanítsa az igazi színpadi fellépésre. Az Iced Earth Stu ifjonti lelkesedésének és kimeríthetetlen forrásának szárnyán magasan szárnyalt, mély zuhanás nélkül. Ezúttal a klasszikus I Died For You előadása alatt a zenekar segítséget kapott a kis Jadran képében, aki a Beach stage-en egész héten fáradhatatlanul, magabiztosan és önbizalommal nyúzta ezt a dalt a karaokén (ezen kívül az Enter Sandmant és a Sweet Child O’ Mine-t), a zenekar tagjai is észrevették, és felhívták a színpadra. Szép, spontán pillanat. Kiemelkedően szerepelt a folytatásban főleg a V, az A Question of Heaven, a Dracula, a Prophecy és az örökké varázslatosan érzelmes ballada, a Watching Over Me, amelynél bárki könnyen eszébe juttathatja azokat a kedveseit, akik már nincsenek velünk. A fiúk ezúttal nem az Iced Earth klasszikus himnuszával fejezték be a szettjüket, hanem eleget kellett tenniük a kielégíthetetlen közönség követelésének, amely többet akart. A végére pedig megkaptuk a ragyogó My Own Saviort! Az Iced Earth disztópikus társadalmában így nincs Big Brother ellenőrzése, nincs totalitárius elnyomás, nincs agymosás, nincs technológiafüggés, és nincs az az érzés, hogy az emberi élet csak annyit ér, amennyit a disztópikus hatalom elismer neki. Nem! Az Iced Earth országában csak a fűrészelő riffek, a fenomenális és felejthetetlen refrének és az ágyúdübörgésű ritmusszekció számítanak! Felejthetetlen zárása a csütörtöki napnak, pedig még követte a Legion of the Damned és a Shining.

szerző: Rok Klemše
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Nina Grad
fotók: Jerneja Jerak

SOLSTAFIR: 
1. Ljos i Stormi
2. Svartir Sandar
3. Fjara
4. Goddess of the Ages

ANAAL NATHRAKH: 
1. Drug-Fucking Abomination
2. The Blood-Dimmed Tide
3. In the Constellation of the Black Widow
4. In Coelo Quies, Tout Finis Ici Bas
5. Of Fire, and Fucking Pigs
6. More of Fire Than Blood
7. The Lucifer Effect
8. Todos Somos Humanos
9. Between Shit And Piss We Are Born
10. Volenti Non Fit Iniuria
11. The Destroying Angel
12. Forging Towards the Sunset

IHSAHN: 
1. On the Shores
2. Arrival
3. The Paranoid
4. Frozen Lakes On Mars
5. The Barren Lands
6. A Grave Inversed
7. The Grave

ANNIHILATOR:
1. King of the Kill
2. Clown Parade
3. No Way Out
4. Set the World On Fire
5. W.T.Y.D.
5. The Fun Palace
6. Alison Hell

HYPOCRISY: 
1. End of Disclosure
2. Tales of Thy Spineless
3. Fractured Millennium
4. Left to Rot
5. The Eye
6. Fire In the Sky
7. Necronomicon
8. 44 Double Zero
9. Elastic Inverted Visions
10. Warpath
 — ráadás —
11. The Gathering/Roswell 47
12. Adjusting the Sun
13. Eraser

ENSLAVED: 
1. Riitiir
2. Ruun
3. The Watcher
4. Roots of the Mountain
5. Thoughts Like Hammers
6. Convoys to Nothingness
7. As Fire Swept Clean the Earth
8. Allfaðr Oðinn 

ICED EARTH: 
1. Dystopia
2. Dark Saga
3. Pure Evil
4. Burning Times
5. I Died For You
6. V
7. A Question of Heaven
8. Dracula
9. Prophecy
10. Anthem
 — ráadás 1 —
11. Boiling Point
12. Watching Over Me
13. Iced Earth
 — ráadás 2 —
14. My Own Savior


Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik