Helyszín: Udine / Teatro Nuovo Giovanni da Udine / Olaszország
Dátum: 2019. március 22., péntek
John Mayall az az ember, és egyben az egyik legfontosabb zenei figura, aki az amerikai (főleg a chicagói) bluest átültette Európába. Hol volt, hol nem volt: a hatvanas években történt. Akkoriban, főleg a múlt század ezen évtizedének második felében indult be a white blues igazi boomja, vagy ha úgy tetszik, a brit bluesrobbanás, mégpedig épp Mayall The Bluesbreakers nevű zenekarának szárnyain, amelyet Mayall pályájának korai szakaszában a későbbi blueslegendákkal, Eric Claptonnal, Peter Greennel és Mick Taylorral közös munkája fémjelzett. John Mayall, ennek a brit forradalomnak afféle atyja, az európai rhythm and blues szilárd alapjainak lerakója, fáradhatatlan tevékenységével tehát megélt és túlélt minden vihart, és ma már bőven 85 éves. És? Még mindig nyomja. Miközben „tanítványa” – persze „Slowhandről” beszélek – 100.000 (vagy még több) fős tömegekkel tölti meg a stadionokat, a blues egyik utolsó élő kövülete néhány ezer nézőt befogadó, tisztességes termekben járja a színpadokat. Régen volt már, amikor először láttam John Mayallt koncerten. 2003. április 8-át írtunk, amikor a nagyon foghíjas gráci Orpheum Teaterben a „Stories” című albumát mutatta be, mi pedig áhítattal remegtünk előtte, hiszen már akkor, tizenhat évvel fiatalabban is a világ bluesának nagy kultfigurájaként tartották számon.
Szóval John Mayall, a gyökerek gyökere, az évtizedek óta tartó bluesaktivizmusa mellett mindenekelőtt dalszerző, énekes, billentyűs, szájharmonikás és gitáros. Idén jelent meg új stúdióalbuma, a „Nobody Told Me”, pontosan egy hónappal azelőtt, hogy Mayall az olaszországi Udinébe érkezett. John Mayallt egy zenészekből álló trió kíséri. Jay Davenport dobos és Greg Rzab basszusgitáros mellett, akik 2009 óta dolgoznak a nagy becsben tartott blueslegendával, Mayall tavaly új tagot vett fel kísérőzenekarába. Ráadásul ő az első gitárosnő Mayall pályafutásában, aki így az egyik kísérőzenekarának valamelyik felállásában találta magát. Ő nem más, mint Carolyn Wonderland. Ha belegondolsz, hány kivételes gitáros fordult meg az évek során a Bluesbreakers soraiban (a fent említetteken kívül legalább Henry „Coco” Montoyát, Walter Troutot és Buddy Whittingtont mindenképp meg kell említeni), akkor világos, hogy Wonderlandnek tényleg különleges gitárosnak kell lennie. Az első lány Mayall több mint 60 éves pályafutásában, aki a szólógitáros posztjára küzdötte fel magát, rengeteg albumot adott ki a The Imperial Crowns-szal, emellett szép csokornyi szólólemezt is jegyez, és egy sor rangos díjat is begyűjtött blues kategóriában. Ezzel a csajjal tényleg nem lehet viccelni, amit persze az udinei koncert is megerősített.
Nyitásként a hazai bluesos dalszerző, Francesco Piu szórakoztatta a meglehetősen lomha, még elég foghíjas termet. Akusztikus folkgitárral felszerelkezve, „one man band” felállásban ügyesen kivágta magát abból a helyzetből, amikor a reflektorok fényében teljesen „csupaszon és meztelenül” állsz. Ian Siegal és a hozzá hasonló ászok leleményességéről és ügyességéről ezúttal persze csak álmodni lehetett, de akkor is. Abban, amit Francesco a színpadra hozott, minden tekintetben igazolta az „előzenekar” szerepét. A slide-olás, a Mississippi-deltából örökölt betétek, az angol nyelv meglepően jó kezelése a szövegekben és persze a lábdobogással folyamatosan diktált ritmus – mindez meggyőző, enyhén torokhangú énekkel párosulva teljesen meggyőzött, és példás nyitányt adott az est folytatásához. A színház közben szépen megtelt, és csak néhány szék maradt üresen a földszinten. A legtöbben logikusan John Mayallt jöttek megnézni. Ő szokásához híven már a koncert előtt maga árulta a hivatalos merchet, amikor pedig a teremben végre teátrálisan kialudtak a fények, elsőként lépett a színpad elejére, és üdvözölte a közönséget. Különösebb felhajtás nélkül, de ahhoz eléggé, hogy a terem harsányan felmorajoljon. Mayall a repertoárt, mint mindig, alaposan megpakolta feldolgozásokkal. Így már az elején, amikor főként a szólóéneknél, az elektromos zongoránál és a szájharmonikánál maradt, a zenekar elővette a Nothing To Do With Love-ot, amely eredetileg Jerry Lynn Williamsé, majd a Why Did You Go Last Nightot, amelynek eredeti szerzője Clifton Chenier. A roppant szórakoztató Dirty Waterrel (eredetileg The Standells), amelyben Mayall kézbe vette átalakított, feltűnően kis testű gitárját, a zenekar továbbra is a feldolgozásoknál maradt. Ennél a pontnál mutatkozott meg Mayall egyetlen sebezhetősége – tekintettel a bőven 85 évére –, ami egyébként nem újdonság: a szólózása. Épp ebben a dalban az egyik rosszul eltalált hang szépen hallható bakit eredményezett. John szerencsére persze tisztában van ezzel a gyengeségével, ezért elsősorban inkább az éneknél, a billentyűknél és a szájharmonikánál marad, és emiatt mindig is kiforrott bluesgitár-mesterek kísérik a felállásban. Közéjük tartozik Wonderland is, aki gyorsan üzemi hőfokra melegítette az ujjait, és kézügyességével már a koncert elején megmutatta, miért gyűjtött be egy halom rangos díjat (a legjobb énekes/énekesnő kategóriájában is). Ha nem korábban, hát a saját szerzeményében, a Two Trainsben végképp lenyűgözött, ahol azt is megmutatta, milyen kiváló énekes: soulos díszítéseket fűzött a dalba, és Aretha Franklin átütő erejével abszolút uralta a színpadot. Megrendítő volt a Peter Greennel töltött idők felidézése, amikor felcsendült a You Don’t Love Me, de Mayall egyáltalán nem feledkezett meg az új album, a „Nobody Told Me” (2019) bemutatásáról sem: a zenekar nekiesett a What Have I Done Wrongnak, amelyhez a koncert második felében a kiváló Distance Lonesome Train csatlakozott. Utóbbiban Carolyn Wonderland teljes lendülettel robbant be elektromos lap steelen, amit a gondos zenekarvezető, Mayall előzetesen a következő magyarázattal kísért: „This song requires Dobro and a seat” (vagyis a régi stílusban, hiszen a lap steel előtt rezonátoros gitárokon játszottak slide-dal). Wonderland egyébként még valamiben különleges: nem használ pengetőt, mindent ujjal, fingerpickinggel old meg, ami a gitárja hangzásának sokkal organikusabb jelleget, természetesebb tónusokat ad.
John Mayall a dalok közötti szüneteket ügyesen és rutinosan töltötte ki a közönséghez intézett szavaival. Többször is elmesélte a dalok hátterét. A One Life To Live előtt, amellyel a zenekar a Trout/Montoya-féle Bluesbreakers-korszakot idézte meg, Mayall elmondta, hogy a dalt az 1952-es katonai szolgálata során szerzett tapasztalatai alapján írta. Hangsúlyozni kell, hogy Mayall ennyi idősen is nagyon példásan, tisztán és kellő erővel őrzi meg énekhangja kifejezőerejét és karakterét. Ugyanígy továbbra is stabil a Rhodes elektromos zongorán, a Hammond orgonán és persze a szájharmonikán. Ami az éneket illeti, a hangja még mindig nagyon jól szolgálja, hiszen jó állapotának köszönhetően továbbra is ügyesen lavírozik a repertoár egyes dalai által megkövetelt különböző énekstílusok között. A szórakoztató The Devil Must Be Laughinggel a zenekar az előző albumot, a „Talk About That”-et (2017) is megidézte, az Early In The Morninggal pedig Mayall a régi Louis Jordan & Tympany Five előtt tisztelgett, akiknek slágerein a harmincas és negyvenes években felnőtt, és ahol jól tetten érhető volt, mi hatott Mayall későbbi rhythm and blues-szerelmére. A kvartett ezután Mayall kedvenc koncertes standardjébe, Otis Rush So Many Roadsába csapott bele, a következő Chicago Line pedig már lassan a rendes program végét jelezte. A zenekar ennek a Bluesbreakers-standardnek a kihegyezett előadását a várt hosszúra nyújtott jammel fejelte meg, amibe dob- és basszusgitár-szóló is belefért.
A közönség többször is hatalmas ovációban tört ki, de persze az a vastaps zengett a leghangosabban, amelynek nem akart vége szakadni, és amellyel Mayallt és kísérőcsapatát még egyszer utoljára visszatapsolta a színpadra. Búcsúzásképp a zenekar a szórakoztató I Want All My Money Backbe vágott bele, és ezzel zárta le a kiváló, másfél órás koncertet. John Mayall hihetetlen vitalitást őriz meg tisztes kora ellenére. A színpadon végig kiváló hangulatot és nagy fürgeséget sugárzott, miközben egy szuszra, ügyesen, magabiztosan és rutinosan kezelte a szájharmonikát, a billentyűket és az éneket is. Ami a színpadi formát illeti, amelyet egy olyan hosszú pályafutás során, mint amilyen a nagy becsben tartott úriemberé és blues-óriásé, John Mayallé, láthatóan megkezdhetne az idő vasfoga – az ilyesfajta kétely az udinei élmény után is teljesen fölösleges, szükségtelen és meddő gondolat marad.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
