Green Day: 99 Revolutions Triesztben (2013)
Helyszín: Trieszt (Trieste) / Piazza Unita d’Italia / Olaszország
Dátum: szombat, 2013. május 25.
Létezik vajon örökkévalóság és tartós jelenlét a szex, a drog és a rock’n’roll pokoli hármasának csúcsán? Túl sok volt már a kiégésről, a lecsúszásról és a végső szétesésről szóló történet, így a maradék kis ihlet is elillant. Az istenek vagy a démonok néha kiválasztanak valakit, akinek egyetlen dallal vagy albummal sikerül, de csak kevesen őrzik meg a tartalmukat, és dacolnak az idő vasfogával. Jó, nem a Lemmy-féle legendákhoz vagy a Ramones-hoz meg hasonlókhoz akarok nyúlni, de a kitartásra és konokságra, főleg a megszállott melóra és egy csipetnyi szerencsés véletlenre példának ott van az East Bay-i, kaliforniai trió, a Green Day. A lázas szupersztárok, akiket sokan „a punk rock legfontosabb zenekaraként” emlegetnek, négy év után térnek vissza az Appennini-félszigetre. A punk rock újjászületésének fő „bűnösei” az együttes első számú hangjának, Billie Joe Armstrongnak a visszatérése és kijózanodása után nekiláttak a világhódításnak, ezúttal valami újjal és még soha nem hallott dolgokkal.
Őszintén szólva, ha ezt a bandát hallom emlegetni, mindig vegyes érzések kerítenek hatalmába: egy kupacban van a nosztalgia és a korai ifjúság emléke (a fenomenális Dookie után kisebb mellényúlások sorozata jött, amelyek miatt abbahagytam a zenekar behatóbb követését), no meg egy nagy adag ismeretlen, mégis átkozottul ismerős, jól kozmetikázott anyag, amely azért őrzi a naivitás vonalát, hogy még jobban fogyjon. A Green Day az eladás mestere is: nyolc jól fogadott album után sikeresen meghódították a Broadwayt is az American Idiot színpadi feldolgozásával, tavaly pedig koronaként megjelent nem kettős, hanem rögtön hármas album, egy különálló trilógia İUno! İDos! İTre! néven. Hatalmas halom dal, de csak kevés ragadott meg igazán – gondolom magamban. Amikor azonban bejelentették Európa meghódítását a 99 Revolutions turnéval, a kíváncsiság és az megválaszolatlan kérdés – „Van még erejük a fiúknak, tudnak és bírnak még?” – egyértelművé tette, hogy a triesztiek környékén tartott koncertet kötelező megnéznem.
Az út a hajdan szlovén város külvárosának szűk utcáin vezetett, a heves vérmérsékletű olasz autós szlalommesterekkel való lélegzetelállító közelharcok szerencsésen végződtek: a Rockline lovasezrede az acélhintóját közvetlenül a tenger mellett parkolta le. Egy rendesen megsózott parkolási díj kifizetése után a kapu felé vettük az utunkat, hogy felmérjük a hangulatot a rendezvény türelmetlen látogatói között Trieszt főterén, a Piazza Unita d’Italián. A régi városmag fölött ólomsúlyú, szürke felhők tornyosultak, semmi jót nem ígérve, a főtér bejárata előtt mégis hatalmas tömeg tolongott, mindenki az első sorokból akarta látni az amerikai legendák show-ját. Még a sűrű esőcseppek sem riasztották el őket, amelyek a hideg májusi délutánon végigfolytak a testükön, és átáztatták a kötelező koncertgardrób még az utolsó darabjait is, a kedvelt trió nevével díszítve. Hat óra után kinyíltak a kapuk, a sokezres tömeg – jókedvű gyerekek, tinik és megöregedett öregfiúk – pedig nyomulni kezdett a jól szervezett, meglepően nyugodt és barátságos biztonsági személyzetre. Egy viszonylag rövid kűzdelem után, hogy minél előbb beérjünk a szent koncerthelyszínre, mi is beléptünk a főtérre. A impozáns szecessziós építészet és a hatalmas épületek határolták a bőségesen kimért teret, ahol simán elfért volna tízezer ember. A háttérben az Adria csapkodta a partot, a nehéz felhőkből pedig hideg permet szitált. A központi színpad hatalmas acélszerkezetének látványa elárulta, hogy a rossz idő ellenére lesz koncert, mert különben a átfázott tömegnek minden oka meglett volna a lázadásra és a régi triesztiek városmag lerombolására.
Az előzenekar fellépése, akiket konkrétan be sem jelentettek, és a katasztrofális hangzás sem sok jót ígért, maradjon puszta említés. Az öregesen ható zenei keverék, amit valami Buldogi vagy Pankrti számlájára írnának, hideg előétel volt a látványra éhes közönségnek, és kicsivel kilenc előtt elkezdődött! Először a világosító színpadi akrobatikájával, aki az acél létrán felmászott a színpad mennyezetéhez, hogy megjavítsa az utolsó néhány reflektort, majd a Queen örökzöld hangjával és zseniális szerzeményükkel, a Bohemian Rhapsodyval megalapozott hangulattal – és már indulhat is a buli: a hatalmas rózsaszín nyuszi színpadra lépésével a tömeg végleg felébred, és többé-kevésbé összhangban énekli a Ramones-klasszikust, a Blitzkrieg Bopot. „Hey Ho! Let’s go!” zúg az ötezres tömeg torkából impozánsan, a nagy nyuszi pedig egy hatalmas, furcsa lövedékeket kilövő puskával akarja végleg extázisba hajszolni a közönséget, ám az a legjobbkor beadja a kulcsot. A felvezetés után elsötétülnek a fények, és mindenki figyelmét lekötik a Green Day színpadi katonái. A dob mögé az explozív mini-pusztító, Tre Cool ül le, bal oldalon a koncerteken már bevált, de mostantól hivatalosan is új vérnek számító gitáros, Jason White áll be, akit a közönség harsány tapsa közben a basszusgitárral felfegyverzett Gulliver, a liliputiak országából – az impozáns Mike Dirnt – követ. A hangszórókból már dübörög a 99 Revolutions ritmusa és akkordjai, és az első versszak előtt az utolsóként érkezik a színpadra az est főprimadonnája, a kivételes showman, Billie Joe Armstrong. A magasba emelt középső ujj a pénzügyi szektort tönkretevő összes korporatív disznónak most ugrándozó pop punk sztenderdnek van álcázva. „There’s a trouble in the air / A rumble in the streets / A going out of business sale / And a race to bankruptcy / It’s not one to 99, it’s 99 to one / A common cause and a call to arms / For the health of our daughters and our sons / It’s 99 revolutions tonight / 99 revolutions tonight / 99 revolutions tonight / 99 revolutions tonight!” énekli Armstrong úr, és ahogy egy csapásra meghódítja a tömegek szívét, úgy kezdődik el a gondosan megtervezett játék is, amelyben túlharsogják a város hangjait. A kezdetben kissé visszafogott közönség alig préseli ki magából a „Hey Ho!”-t Billie diktátumára, de a átfagyott, türelmetlen embertömegtől nem is lett volna fair ennél többet várni. A Green Day ezért feljebb kapcsol. Ideje megismerni az ellenséget – Know Your Enemy. A kiváló, utolsó előtti albumról, a 21st Century Breakdownról való dalnak láthatóan elég támogatottsága van ahhoz, hogy a koncerttánc teljes gőzzel megkezdődhessen. Az új és a régi tagok színpadi kémiája tökéletes! Tre Cool uralja a dobfelszerelését, a jókedvű Mike pedig a rá jellemző élességgel kacérkodik a közönséggel. A tömegek központi mágnese mégis a alig másfél méter fölötti Billie, akit a régi triesztiek városmag közönsége azonnal a magáénak fogadott. A társadalmi igazságtalanságok közvetlen kritikájának és a lázadásnak ez a szónoka energikusan átadja magát a dal ritmusának, a mikrofon mögül pedig minden jelenlévőt igyekszik teljesen elvarázsolni. Instant kritika, instant adag édesség és zaj, instant siker? Majdnem, de ehhez kell valami több annál, mint amit az utolsó három lemez újdonságai kínálnak a diszkográfia bátor, de korántsem legszilárdabb részéről. Ki tudja, talán most is összejön a kiárusítás, amikor a Stay The Night alatt engedelmesen hullámzani kezd a nemzetközi közönség oroszlánrésze, és a együtténekelgetések közepette egy oldalon találjuk a tejfogú kölyköket éppúgy, mint a jól beivott, megedzett koncertveteránokat és vén rókákat. A mai kor imperatívuszának taktikus közbeszúrása, a Stop When The Red Lights Flash értelmesnek bizonyul, a négyfejű koncertgép pedig meggyőzően énekli: „I’ll make you surender!”, mintha a sikerben egy percig sem kételkednének. Engem személyesen az új ritmus- és szöveghalom nem győz meg a legjobban, gondolom, de a Green Day az öregebb íz kedvelőinek esetleges fenntartásai ellenére megy tovább a maga útján. Ez a szórakozás és a gondtalanság útja. Ez a látszólag naiv, mégis átütő erejű pop, rock és punk keveréke.
Az első komolyabb lépés a gyorsabb tempó felé egy kitérő volt a gyémántokkal kirakott American Idiot lemezre, amelyet sokan még az őskori Dookienál is jobbra tartanak. Billie ledobja a halálfejjel díszített kabátját, és csak csíkos matrózpólóban dacol a hideggel. Gőzölög az izzadság, a Green Day pedig újabb egyenest szervíroz a szkeptikusok és kritikusok képébe, akik rövid lélegzetű és energiájú zenei fejezetnek merték nevezni őket! Az egyetlen dolog, amire az embernek ebben a feltartott fényképezők és telefonok tengerében tényleg szüksége lett volna, az egy kivetítő, mert a tömegben a hátsó sorokból, szerintem, semmi konkrétat nem lehetett látni. A zenekar azonban nem enged a tempóból. Az Oh Love nyitó ütemei a tavalyi Uno! lemezről valódi tettnek bizonyulnak. A közönség felzúg, a kicsit lelassított dögös dal többrétegű dallamos pompával és feszült gitárokkal koronázza meg az első komolyabb szólót, Billie pedig jól kisajtolja a csillámokkal díszített Les Paulját, a Holiday pedig még jobban dörög. A hangos lázadás a tőke nevében folyó értelmetlen háborúk és a világ önjelölt despotái maroknyi csoportjának jóléte ellen elejétől a végéig értelmes. „Zieg Heil to the president Gasman / Bombs away is your punishment / Pulverize the Eiffel towers / Who criticize your government / Bang, bang goes the broken glass and / Kill all the fags that don’t agree / Trials by fire, setting fire / It’s not a way that’s meant for me / Just cause, just cause, because we’re outlaws, yeah / I beg to dream and differ from the hollow lies / This is the dawning of the rest of our lives / I beg to dream and differ from the hollow lies / This is the dawning of the rest of our lives / This is our lives on holiday!” – ezt a szóösszeállítást szervírozza a Green Day édesen és még mindig aktuálisan. A megállított gitárok csak a dobot és a basszust hagyják meztelenül, a tömegből pedig kilép a színpadra az első szerencsétlen repülő, aki Billie-vel elénekel pár sort, majd brutálisan magabiztosan lezúg a színpadról az első sorokba. Az első landolás megvolt, szóval a színpad és az első rajongósorok jókora távolsága ellenére akár önpusztító stage diving akrobatikát is kapunk a koncerten?
Egy kis hidegzuhany, mintha az esőcseppek nem lennének elegek, a Stray Heart érdekes, régimódi popos lövedéke, amely a Lust For Life és az MTV-generáció keresztezésének módján, egy cukrosabb bevonattal tálal egy kicsit túl sok cukrot, valahogy így: „Everything that I want, I want from you / But I just can’t have you / Everything that I need, I need from you / But I just can’t have you …” Billie pedig még a túl édes, rothadt narancsokból is kifacsarja a levét, és játékosságával, látszólagos gondtalanságával és ütős közvetlenségével elűz minden rossz gondolatot. A színpadi kvartett többi tagja egy tapodtat sem marad le, az együttes ötödik tagja pedig ezúttal is a teljesen megvett tömeg, amely magabiztosan csatlakozik a dalokhoz a megfázott hangjával. Katartikus, gondolom, de azért valami hiányzik … Ezt még a kivételesen kidolgozott Boulevard Of Broken Dreams sem űzi el, amelyben megvan a minőségi rock szentimentális dalok összes ütőkártyája, és a rádióhullámok sikeres meghódítása után erős magot vetett az olasz és a szlovén oldalon is, sem a régi értékek elidegenedéséről valló Nuclear Family. A szívem csak akkor ugrik meg, amikor Billie leveszi a csillogó Les Paulját, felcsatolja a jó öreg Stratocaster gitárt, és megkérdezi, van-e köztünk néhány kedvelője a régi lemezeknek, amelyek a kilencvenes éveket jellemezték? Hell yeah! Eljött az ideje a gyorsabb szívverésnek és valaminek, amihez egy hozzám hasonló vén szatyor is csatlakozhat! A jó öreg lövedék sorozat első lövése a Dookie lemezzel elért első igazi siker jegyében érkezett. A Burnout beleivódik ebbe a hideg estébe, mint valami nélkülözhetetlen dolog – mint egy adag adrenalin a szívben, amitől teljesebb a boldogság-amfetaminok kibocsátása. A szilárd gitárok, a basszus és a dob kivételes összjátéka és a robbanékony színpadi jelenlét magabiztosan viszi tovább az élvezet vonatát. A nimrodos kis sláger, a Hitchin’ A Ride elárulja, hogy a Green Day a szürkeség és az átmeneti válság idején is elég erővel bírt ahhoz, hogy meghódítsa és áthassa a hajlandó közönség szívét és gondolatait, a Kerplunk pedig nem lenne ilyen szép emlék a korai ifjúságról, ha nem hallhatnánk teljes egészében a viszonzatlan szerelemről szóló dalt, a 2000 Light Years Away-t. Még valami ütősebbre gondolok, és a egészbe belopózik az első elszabadult betét, amelyet a Green Day a boogie rock királyaitól, az AC/DC-től kölcsönöz. Highway To Hell egy cseppet sem hat erőltetettnek vagy elcsépeltnek, nyomban utána pedig jön egy adag kifacsart agy és álmatlanság ideje. Brain Stew! A gitárok és a basszus szuper feszültségét az összes szelep fokozatos kinyitása követi, a Green Day pedig rutinosan viszi a setlist egészét abba az irányba, amerre ők akarják. És ebben a fonadékban van hely kisebb melléfogásoknak, de mindenekelőtt bőséges adag együtténekelgetésnek, „Ole! Ole! Ole!” csatlakozásoknak, sőt még a színpadi kellékekkel való játékra is jut idő, amivel a főszereplők kiélik magukat. Többek között több guriga vécépapírt lőnek a tömegbe, az első sorokat vízsugarakkal locsolják, és színpadi ajándékokkal halmozzák el, a háromrétegű vécépapír-lövedékekből pedig még a főtér melletti házak lakói is kapnak! Minden megengedett! Tilalmak nem léteznek!
A St. Jimmy után fokozatos építkezés és az est igazi csúcspontjai következnek! Longview előcsalogatja a második repülőt, aki felrohan a színpadra, szájon csókolja Billie-t, magabiztosan elénekel pár sort, majd egy kis habozás után a tömegbe veti magát. A Green Day tudja, hogyan kell elvezetni a közönséget ha nem is a mennyországba, de legalább a koncertkielégültség tisztítótüzéig, Basket Case pedig bebizonyítja, hogy mindenkinek, aki jelen van, nemcsak ideje, hanem óriási vágya is van a világfájdalom és a humoros cinizmus nosztalgikus kitöréseire. Mi koronázhatja még meg mindezt?
Talán az ősrégi She? Pontosan ez lopózik be, mint a múlt szelleme, és még magasabb értéket ad az egésznek, a Green Day pedig a jelmeztervezés új mértékéhez nyúl, amikor a színpadra lép a szaxofonnal felszerelt Jason Freese és a koncert elejéről ismert húsvéti nyuszi, a közönség pedig egy ska dalt kap a Nimrod albumról. A King For A Day egy kivételesen szórakoztató búcsúpillanat volt, amely olyan szakaszba vezetett, amelyben alig maradt rejtett ütőkártya a zsebben. A múlt óriásai előtt tisztelgő feldolgozások és hommage-pillanatok újabb adagja után, a Rolling Stones és a Beatles dalaival, a (I Can’t Get No) Satisfactionnel és a Hey Judedal kiderül, hogy a Green Day több mint két óra után is képes még több levet és termékenységet kisajtolni magából. Az újabb X Kid az összes megrögzött, örök tinédzsernek van ajánlva, a „Hey, little kid / did you wake up late one day? / You’re not so young, but you’re still dumb / and you’re numb to your old glory, / but now it’s gone. / I fell in love, / but it didn’t catch your fall. / Then I crashed to a wall / and I fell to pieces on the floor. / Now you’re sick to death. / Bombs away! / Here goes nothing, the shining’s over. / Hey X-Kid, bombs away! / Here goes nothing, the shining’s over and out, / over and out again!” sorokkal pedig nagyon sok negyvenéves azonosulhat, húszéves szívvel. Ha valaki, hát Billie és a színpadi harcosokból álló katonasága ezt tudja a legjobban! A Minority után eljön a búcsú ideje, de az eső és a hideg ellenére a tömeg még egy édes ráadást követel, amihez a „Ole! Ole! Ole!” kiáltások közepette a jókedvű fiúk is csatlakoznak, a zenekar, amely újjászülte Triesztet, és egy közös egésszé egyesítette a fiúkat és lányokat, valamint a szívükben fiatalokat. Az American Idiot a Jesus Of Suburbia dallal kap felsőbb fokozatot, amelynek nem szabadna hiányoznia a setlistről, a törékeny, búcsúnak szánt kis dal, a Brutal Love után pedig ezúttal végleg elköszönünk a közönségkedvencektől.
Nehezen hiszem el, hogy május vége a kálváriás időjárás ellenére valami varázslatossá és egyedülállóvá válhatott. Átfagyott csontokkal, de kielégült szívvel jóval könnyebben ültem be az autóba, és úgy döntöttem, hogy fokozatosan visszatérek a szűk utcákon át, amelyeket rendőrök és e különleges koncert boldog látogatóinak koncertkaravánjai uraltak, a határ szlovén oldalára. Csalódás nem volt. A Green Day bebizonyította, hogy jól bejáratott koncertgép, amely képes hódítani a lemezekkel és a kis képernyőkön is, de amit a legjobban tud, az a színpadi robot, és ebben a zenei sokpróbában mindig újra és újra elkápráztat! A ljubljanai koncert óta több mint 18 év telt el, gondolom magamban. Ez idő alatt megöregedtem és őszülni kezdtem, mégis megőriztem a szívem egy részét valami jónak, édesnek és naivnak. A szívem egy része minden gond ellenére fiatal maradt, a triesztiek látogatása után pedig melegebb lett a vér, könnyebbek a gondolatok, a szív pedig legalább egy évtizeddel fiatalabb, ha nem többel. Ezúttal minden köszönet annak a zenekarnak jár, amely a sokszínű frizurák és sztereotip ruhatár mellett még valamit képes megmutatni a világnak, amit nem mindenki tud – annak a három, éppen jól elhelyezett akkordnak a zsenialitását és a szaftos szövegeket, amelyek az édeskésség és látszólagos könnyedség mellett valami többet is rejtenek, ezért a többletértékért pedig, kedveseim, az évek ellenére is érdemes újra és újra visszatérni!
szerző: Sandi Sadar Šoba
fotók: Nina Ferkolj
Setlist:
1. Intro (Blitzkrieg Bop – Ramones)
2. 99 Revolutions
3. Know Your Enemy
4. Stay The Night
5. Stop When The Red Lights Flash
6. Letterbomb
7. Oh Love
8. Holiday
9. Stray Heart
10. Boulevard Of Broken Dreams
11. Nuclear Family
12. Burnout
13. Hitchin’ a Ride
14. 2000 Light Years Away
15. Brain Stew
16. St. Jimmy
17. Longview
18. Basket Case
19. She
20. King For A Day
21. (I Can’t Get No) Satisfaction / Hey Jude
22. X-Kid
23. Minority
—ráadás—
24. American Idiot
25. Jesus Of Suburbia
26. Brutal Love












































