Basinfirefest
2025. június 28., szombat
Spálené Poříčí / Festivalový areál / Csehország
A meghosszabbított csehországi vakációt, különösen azután, hogy 2025. június 26-án engedtünk az AC/DC csábításának a prágai Letnanyban, érdemes volt kihasználni, és alkalomadtán még megnézni egy-két koncertet, akár Prágában, akár a cseh főváros viszonylagos közelében. Olyan eseményt kerestünk, amely autós utazásnál nem szívja le túlságosan az energiánkat (egy szuszra, közbeiktatott éjszakázás nélkül – csak ki a helyszínre, aztán vissza).
A Basinfirefest 19. kiadása, amelyet a Prágától nem túl messze fekvő Spálené Poříčíben rendeztek – a település 20 km-re délre fekszik Plzeňtől –, kifejezetten kényelmes választásnak tűnt. A fesztivál utolsó, harmadik napját írtuk, a 110 km egy irányba pedig épp ideális táv ahhoz, hogy az egész ne legyen fárasztó. 16.00 órakor értünk a helyszínre. Addigra többek között már fellépett a Legion of the Damned, az Xandria, a Master Boot Record, az Assassin és a Tensia. A színpadon épp belecsaptak régi ismerőseink, az oldschool death metal képviselői, a brit Benediction, akiket idén áprilisban a Mostovnában (Solkan, Nova Gorica) is elcsíptünk. Közvetlenül a kezdés előtt a mennydörgő hangú Ingram jól megnevettetett minket, amikor szemléletesen reagált egy kérdésre, amelyet a keverőpult felől kapott el, és nyilvánvalóan provokációnak vett: „What kinda question is this, if we are ready? Aren’t you professional, you fucker?” Nos, a mélyre hangolt dübörgés és a pusztító mennydörgés földrengése a délutáni hőségben talán legfeljebb 500 kíváncsiskodót gyűjtött a színpad elé, ami elég meglepő. A fesztivál hosszú múltja alapján arra számítottunk, hogy több ezer látogató ostromolja majd. De a látszat csal. Tapasztalataim alapján bizonyos értelemben akár a néhai szlovén Metal Mania fesztivál kínálatához is hasonlítanám. Rengeteg zöld, árnyék, kellemes sátorozóhelyek, mindenki laza a helyszínen, beleértve a rendkívül barátságos fesztiválszemélyzetet is, amely többek között ingyenes alkoholszondát is kínált (tudjátok, Csehországban a véralkoholszint terén zéró tolerancia van).
Röviden: a Benediction a várakozásoknak megfelelően mindent hozott, amit tőlük várni lehet. 50 perces bulijuk alatt megmutatták, miért számítanak a műfaj oldschool vonalának egyik legmegbecsültebb nevének! A zenekar remek hangulatban, Dave Ingram nagyon jó formában, Brookes és Rewinsky pedig rendkívül precíz a gitárokon! Túlnyomórészt új anyag. A nyitó blokkban a Scriptures in Scarlet, az A Carrion Harvest és a Stormcrow szólt, aztán jött a régebbi In The Dread Of The Night és a They Must Die Screamin. Az új Crowling Over Corpses után a csapat rátért a koncert záró szakaszára: jött a Progenitors of a New Paradigm, a fináléban pedig az új Engines Of War. A Benediction dalt dal után hengerelt le, különösebb szövegelés nélkül, csak egy jó mérges adag könyörtelen tarolás az oldschool death metal axiómái szerint. Minimalizmus, amely azonban a pusztító témákkal és magának a ritmusszekciónak a zsigeri dühével, élén Ingram tombolásával, páratlan végzetet szállít. Ez az 50 perc ezért egy szempillantás alatt elrepült.
Utánuk a The Dead Daisies lépett színpadra, egészen más zenei háttérrel. Velük idén már találkoztunk, amikor rövidebb európai turnéjuk során márciusban Padovában is megálltak. Ismét módosult felállással. Tommy Clufetos helyett ezen a turnén Brent Fitz ült a dobok mögött – amúgy kiváló, rengeteg kilométert lehúzott dobos. Játszott többek között Slash, Alice Cooper és Gene Simmons mellett, a Steelheartban és a Unionban, valamint Ronnie Montrose-nál stb… Az ember azt kívánná, hogy Fitz maradjon is a The Dead Daisiesben. Remekül beleolvadt a kvintett többi tagja közé. Ráadásul rendkívül közvetlennek, viccesnek és lazának tűnik. Emlékezetes maradt a színpadi szerelése is: David Bowie-s póló Moonage Daydream-motívummal.
A színpad előtt egészen más társaság gyűlt össze: a hard rock, a csillogó riffelés és a felállás leghíresebb zenészének, a kivételes gitáros Doug Aldrichnak a rajongói! A The Dead Daisies ismét letarolt. Ahogy várni lehetett. Corabi megint remek hangulatban. Aldrich felszedett pár kilót, ami azt jelenti, hogy a rákból felépülve már teljesen magára talált. A banda játékos és nagyon-nagyon pimasz kedvében volt. Ez volt ugyanis a nyári európai turnéjuk utolsó koncertje. Lazaságból nem volt hiány, és ez a derű gyorsan átragadt a tömegre. A hangzás nagyon jó. A zenekar a legújabb stúdióalbum, a „Light ‘Em Up” címadó dalával csapott bele, aztán ugrás a Rise Upra és a 2018-as „Burn It Down” albumra, amelyről az este harmadik dala, a Dead And Gone is érkezett! Aztán vissza a legújabb albumhoz a Take A Long Line-nal és a gyúlékony I’m Gonna Ride-dal – ez az utóbbi időszak egyik legjobban sikerült szerzeményük, bátran mondhatom, hogy maradjon is örökre a repertoárjukban. Corabi megkérdezi: „Hányotoknak van meg a Looking For A Trouble album?” (A The Dead Daisies ugyanis idén májusban feldolgozáslemezt adott ki.) Ezután Freddie King Going Down című dala jön, rafináltan és decibelekkel bőven megtámogatva.
A második félidő még több szórakozást hozott, főleg a várt feldolgozásoknak köszönhetően, amelyek a The Dead Daisies koncertjeit mindig magasan tartják. Fortunate Son (eredeti: CCR), utána a rendkívül szórakoztató saját szerzemény, a Mexico, majd a Midnight Moses (eredeti: The Sensational Alex Harvey Band), végül a nagy finálé: a Resurrected és a forró, kikövetelt Long Way To Go. A legvégén pedig még egy robbanás a felejthetetlen The Beatles proto-heavy metal riffjével – Helter Skelter! Egyetlen szuszra lezavart detonáció. Tökéletes összhang. Aldrich szólózás közben csupa delejesség, a tüzes basszusgitáros Michael Devin ismét kiváló vokális támogatással, a főnök David Lowy igazi karmesterként. Fitz magabiztosan végezte a dolgát. A The Dead Daisies továbbra is olyan zenekar, amely látványosan tölti be a rock’n’roll és a hard rock műfaján belüli űrt. Valami olyasmit képviselnek, ami hiányzik a színpadokról egy olyan korban, amikor már rég nincs se Led Zeppelin, se Whitesnake.
Ezután a Sacred Reich, az arizonai szörfös thrasherek vették át a színpadot! Bemelegítésként a Thin Lizzy The Boys Are Back In Town című klasszikusa szólt, aztán ténylegesen megjelent a színpadon Phil Rind (ének, gitár), Wiley Arnett (szólógitár), Joey Radziwil (ritmusgitár) és Dave McClain – a pusztító dobos, aki annak idején a Machine Headben dobolt –, és belecsaptak a kultikus „The American Way” (1990) lemez címadójába. A létszám ismét rendkívül barátságos volt, főleg a késve érkezőknek, hiszen a koncert alatt bármikor befurakodhattál egészen az ötödik vagy negyedik sorig. A zenekar gyorsan talpra állította a közönséget, a magas hangulatot pedig persze nem volt nehéz fenntartani, hiszen a Sacred Reich klasszikust klasszikusra halmozott. Vagyis az első két album állt a középpontban, a fináléra pedig előbb a várható War Pigs (eredeti: Black Sabbath), majd záró horogütésként a még inkább várt Surf Nicaragua érkezett a kultikus, azonos című EP-ről (1988), amelynél a közönség minden egyes torka besegített Rindnek. A setlistbe a zenekar két „The Awakening”-dalt is beépített, a Divide & Conquer és a Salvation címűeket; utóbbit Phil Rind mindazoknak ajánlotta, akik jelenleg Donald Trump amerikai elnök ellen tüntetnek. Az olyan klasszikusok, mint a Death Squad, a Love… Hate, az Ignorance és az Independence, sorra tették fel a pontot az i-re ennek a remek együttlétnek a legendás thrash metalosokkal, akik élőben újra és újra igazi pokoli bombát robbantanak!
A D-A-D (más néven Disneyland After Dark) a dán glam metal legendája. A zenekar nem éppen mindennapos vendég a színpadokon, ezért tulajdonképpen a Basinfirefestre érkezésük volt a döntő érv amellett, hogy beugorjunk a helyszínre. Sajnos a bandának egy rakás gondja volt a hangosítással. Így az este öt perccel nyolc előttre kiírt koncert legalább 20 perces késéssel kezdődött, ráadásul a szólógitáros Jacob Binzer két erősítőjének egyike könyörtelenül, idegesítően búgott, és ezt senkinek sem sikerült orvosolnia. Egészen a show végéig, ami kissé rontott a jó hangulaton. Kár. A zenekarnak nem nagyon fájt emiatt a feje, bár Jacob folyamatosan egyeztetett a technikussal, hogy megoldják ezt a kifejezetten bosszantó gondot. Akárhogy is, testvére, Jesper (ének, ritmusgitár) rutinosan vezette a közönséget dalról dalra, a figyelem oroszlánrészét pedig – ahogy várható volt – a glamerek glamere vitte el, vagyis az ezüstbe feszesen bujtatott basszusgitáros Stig Pedersen, aki a kéthúros basszusaival ismét végigtornázta mindazt, amit csak lehet, a fellépés alatt pedig folyamatosan tesztelte a „Rock’a Billy” dobos, Laust Sonne dobjainak statikáját, amikor többször is felmászott Laust lábdobjára.
A zenekar egy kifejezetten oldschool setlisttel orvosolta, illetve elég ügyesen „leplezte” a hangzásbeli gondokat; ebben az 1989-es kultikus „No Fuel Left for the Pilgrims” album vitte a prímet, amelyről a D-A-D a nyitó Jihadot játszotta el, majd az új 1st, 2nd & 3rd után a Girl Nation következett, a koncertet pedig a kötelező klasszikus Sleeping My Day Away zárta. Jesper ragyogott gyönyörű hangjával, ugyanakkor érezni lehetett, hogy a közönség kicsit kevésbé támogatja a bandát, és a színpad előtt is ritkásabb volt a tömeg, ami nagy kár. Ott voltak persze a régi kedvencek, mint a „Riskin’ It All” klasszikusai, a Grow Or Pay és a Bad Craziness, valamint a Riding With Sue a „Call Of The Wild” (1986) debütalbumról. A D-A-D-vel sosem unalmas. A kicsapongó, kamaszosan hivalkodó rock’n’roll egy jó kis őrült fejbekólintással teljesen boldoggá tett. Csak azok a hangtechnikai malőrök miatt kár. A D-A-D továbbra is külön történet. Így hát még egy ideig marad a remény, hogy a zenekar egyszer, valamikor, valahol kicsit közelebb is felbukkan Szlovéniához. Egy új, igazi főzenekari turnéval.
A Carcass, a kultikus brit death metalosok és goregrinderek 21 óra 20 perckor a teljes ellentétébe fordították a fesztivál hangulatát! Olyan zenekarról van szó, amely kiváló koncertjeiről híres, és mindig pusztító bulit csap. Ebből a szempontból a Carcass biztosan az extrém metal szcéna legvonzóbb zenekarai közé tartozik. A hátborzongató boncnokok a technikai csiszoltság mestereinek számítanak, és ez a csiszoltság áll a zenekar brutális megjelenése mögött. Rendkívül mély hangolás és pusztító, végzetesen masszív hangzás. Még ha alkatilag nem is vagy az extrém metal híve, ez a hangzásbeli és előadói tökéletesség egyszerűen a színpadhoz szögez, és ott is maradsz a színpad előtt. A végéig. A zenekar gyorsan teljes fordulatszámra pörgette a közönséget. Nagyjából 10 méterre a színpadtól óriási circle pit alakult ki, amelyet időnként wall of death váltott fel, crowdsurferekből pedig a koncert alatt végig nem volt hiány. Az egész olyan volt, mint a teljes káosz egy atombomba becsapódása után, amelyben a zenekar diktálta tempóra valóságos sortüzekben szállt fel a por! Jeff Walker, aki újabban rövid hajat visel, továbbra is kivételes kapitány, a zenekar karizmatikus főnöke és frontembere, aki rendkívüli growlt tart fenn. Különösebb erőlködés nélkül vezette a közönséget a szikék és egyéb sebészeti eszközök birodalmába, amelyek a zenekar jó egyórás, kiváló fellépése során kaszabolták és tépték a belsőségeket. Walker a fellépés végén nem feledkezett meg arról, hogy szívből megköszönje a közönségnek, hozzátéve, hogy ez a csehországi koncert volt a zenekar nyári európai turnéjának legeslegutolsó állomása, amely ennél szebben nem is zárulhatott volna.
A zenekar többek között ezeket játszotta: 1985, Unfit for Human Consumption, Tomorrow Belongs to Nobody / Death Certificate, No Love Lost, This Mortal Coil, Dance of Ixtab (Psychopomp & Circumstance March No. 1 in B), 316L Grade Surgical Steel Corporal Jigsore Quandary és Heartwork. Egyórás emberi anatómiaóra, amelytől libabőrös lesz az ember. A koncert után először a belső szerveimet vettem számba, hogy minden a helyén van-e.
A Moonspell, az Moonspell. Áprilisban láttuk őket Ljubljanában és Zágrábban! Fantasztikusak voltak. A Moonspell mindig kiváló. Koncertjeik valóságos hipnózisok, amelyek rabul ejtenek és elrepítenek egy párhuzamos világba, ahonnan nehéz kiszállni. Az óra 23.00-t mutatott! A Moonspell számára, amely nem számított kifejezett headlinernek – hiszen ugyanannyi játékidőt kapott, mint az előtte fellépő Carcass és az utána következő Ensiferum –, ez a koncert valami különleges volt. Ahogy ezt a zenekar színpadra érkezésekor frontembere, Fernando Ribeiro is hangsúlyozta! A banda ugyanis úgy döntött, hogy a rendelkezésre álló időt a debütáló stúdióalbumuk, az 1995-ös „Wolfheart” teljes eljátszására használja, ezzel egyben az album megjelenésének 30. évfordulója előtt is tisztelegve. Ráadásul a Basinfirefesten adott koncert volt az utolsó egy háromhetes szünet előtt. A Moonspell tehát a lehető legszebb, ha nem a lehető legjobb módon zárta aktuális turnéját!
A Moonspell ezúttal hattagú felállásban lépett színpadra. Ribeiro társaságában ott volt Eduarda MissBlue háttérénekesnő is, aki néhány duettben is csatlakozott Fernandóhoz. A Moonspellnek tényleg semmit sem lehet felróni. Mindenük megvan. Olyan előadói kiválóság, amely előtt az ember kalapot emel. Élén a hihetetlen Fernandóval, aki nemcsak ismét kivételes énekteljesítményt nyújtott, hanem amolyan MC-ként is brillírozott, ügyesen tüzelte és tartotta maga mellett a közönséget. A zenekar a fellépés közepén meglepetéssel szolgált, amikor nekiállt a Tenebrarum Oratorium (Andamento I/Erudit Compendyum) című dalnak. Ez a szám még a Wolfheart debütalbumnál is régebbi, a zenekar 1994-es első, „Under The Moonspell” című EP-jén található! Az igazi Moonspell-rajongóknak valóban felejthetetlen találkozás volt. A fellépés rendkívül gördülékenyen zajlott, fennakadások nélkül, nagyon jó hangzásviszonyok között. A zenekar az Aetegina című folkdalról sem feledkezett meg, amelyet Ribeiro olyan portugál dalként konferált fel, amely sörrel nyakon öntött bulikra született. Ezt a dalt a „Wolfheart” album standard verziója nem tartalmazta.
Az egyetlen malőr a Lua D’ Inverno felvezetésénél érte a zenekart, amikor csak Ricardo Amorim gitáros és Pedro Paixão billentyűs maradt a színpadon. A hang néhány másodperc után eltűnt. Aztán visszajött. Aztán megint eltűnt. Ez Amorimot alaposan kizökkentette. Mindketten levonultak a színpadról. Ez a rész ezért kissé rövidebbre sikerült, de a színpad hamarosan újra életre kelt a Trebarunával (az Aetegina közeli „ikertestvérével”). A fináléig tehát már nem sok maradt hátra. Az pedig persze meghozta a tökéletes csúcspontot. Kezdve a Vampiriával, egy megvadult Fernandóval és briliáns tömörséggel, amely továbbvitt minket a gothic metal csemegéhez, a gonoszkás, mégis fenséges An Erotic Alchemyhez. Egyetlenegy szám maradt, amelyet mindenki türelmetlenül várt. Ez önmagában is csúcspont, nemcsak ennek, hanem minden Moonspell-koncertnek. Az Alma Mater névre hallgató black metal gyászmise. A nagy záró finálé, amelyben az egész Basinfirefest Fernandóval együtt feszítette meg a hangszálait. Sajnos ez egyben a Moonspell-koncert végét is jelentette!
A Moonspell néhány perccel éjfél után fejezte be. Mindenképp túl korán. A Moonspellnél mindig minden túl korán ér véget. A koncertjeik egyszerűen fantasztikusak! Fél egyre volt meghirdetve a fesztivál utolsó fellépője, a finn Ensiferum, őket azonban szándékosan kihagytuk. Vissza kellett jutnunk Prágába, és spórolni kellett az energiával. Ahogy közeledtünk az autóhoz, az Ensiferum-rajongók hosszú sorokban vonultak a helyszín felé. Köztük rengeteg fiatal rajongó is.
A Basinfirefest nagy múltú fesztivál. A RockLine idén járt ott először. Ráadásul minden különösebb előzetes terv nélkül. A rendkívül szép benyomás után, amelyben részünk volt, türelmetlenül várjuk a jövő évi fellépő-bejelentéseket. Soha ne mondd, hogy soha, de nem kellene sokat győzködni, hogy egyszer még visszatérjünk.
Szöveg: Aleš Podbrežnik
Fotók: Edita Klemen
