Helyszín: Balingen / Messegelände (Volksbankmesse csarnok) / Németország
Dátum: 2019. július 11., csütörtök
Szóval itt az újabb Bang Your Head!!! fesztivál. Hová máshová, mint ismét a németországi Balingenbe. Hát, az idei júliusi időjárás-előrejelzés tényleg teljesen extrém lett – és nem csak az előrejelzés, hanem maga az idő is. Emberemlékezet óta nem látott hőhullámok, megfejelve több napig tartó felhőszakadásokkal. Igen, és az idei Bang Your Head!!! fesztivál időpontja épp egy ilyen ciklonhullámra esett. Mindent összevetve az idei fesztivál elég vizes volt, konkrétan túl vizes, de hát ez van. Az időjárás választ minket, nem mi őt.
Szóval. Az idei warm-up bulit kihagytuk – nem először, mióta erre a nagy becsben tartott fesztiválra járunk. Már itt is az első fesztiválnap, és délelőtt tizenegykor a fesztivál régi ismerősei, a Stormwarrior állnak a színpadon. Hihetetlen, hogy repül az idő: a Stormwarrior idén már a 21. évét tapossa. Amikor a debütalbumukkal megjelentek a színtéren, igazi power metalos zöldfülűek voltak, de a hit és a dacos kitartás megtette a magáét, és Lars Ramcke, a zenekar nagyfőnöke, gitárosa és énekese ma már hat stúdióalbummal büszkélkedhet – ezek közül a legutóbbi, a „Norsemen” idén novemberben jelenik meg. Lars Ramcke szerzett pár ősz hajszálat és egy-két ráncot, de a színpadon a régi maradt. Amit látsz, azt kapod. Sosem volt az a technikailag csiszolt énekes, de a Stormwarrior által művelt stílus ezt nem is követeli meg feltétlenül. A hősökről szóló viking szövegek megvannak, a banda korrektül teljesít. A felhők összeálltak, az eget szürkeség feszítette, a fellegek egyre nehezebbek lettek. Borongós volt az idő. Ötven perc alatt a banda nem kevesebb, mint öt dalt játszott el a „Stormwarrior” (2002) című debütalbumról, hármat közülük (Signe of the Warlorde, Sons of Steele, The Axewielder) rögtön a legelején. Nem maradt el a Defenders of Metal és az Iron Prayers sem, amellyel a zenekar zárta a koncertet. Nem kis meglepetést okoztak az ősrégi Heavy Metal Fire című dallal a „Possessed by Metal” EP-ről/demóról, a programban pedig még a „Heading Northe” (címadó dal) és a „Northern Rage” (Odinn’s Warrior és Lindisfarne) albumok dalai kaptak helyet. A kvartett jól megállta a helyét nyitózenekarként, érettnek és rutinosnak tűnik, Ramcke mellett megbízható társak állnak: Yens Leonhartz (basszusgitár), Björn Daigger dobos és Jörg Uken gitáros, a Stormwarrior pedig egyebek mellett szép emlékeket idézett fel a Metal Mania Open Air fesztivál keretében, 2008-ban a szlovéniai Komenben adott ősrégi koncertjéről is.
Fél egykor a svéd Sorcerer vette át a színpadot, amely tavaly a szlovéniai Metaldays fesztiválon is járt. Szinte a svéd metal legendáiról van szó: 1988-ban kezdték pályafutásukat, de korai feloszlásuk előtt egyetlen albumot sem sikerült kiadniuk, csak néhány felvételt, amelyek különböző válogatásokra kerültek fel. 2010-ben aztán újra összeálltak, és 2015-ben, illetve 2017-ben végre megjelent két stúdióalbumuk, az „In The Shadow of the Inverted Cross” és a „The Crowning Of the Fire King”. A banda tetőtől talpig old school metal, a színpadi szerelés is ehhez illő, ám a dalaikba hullaszagú riffeket fűznek, amelyek olyanok, mintha a sírból kelnének ki, így a doomos elem végig jól érezhető. Hát… persze még mindig fényévekre vannak mondjuk honfitársaiktól, a két nappal később itt fellépő Candlemasstól, de akkor is. Szóval semmi power metalos „törpézés”! Csak old school. Megcsontosodva. Anders Engberg énekes továbbra is eredeti. Hangban és a felállás szempontjából is! Remek fellépés a veteránoktól, akik hat igazán hosszú, epikus doomos heavy metal indulót szállítottak: Ship of Doom, Sirens, The Crowning of the Fire King, Exorcise the Demon, The Dark Tower of the Sorcerer, végül pedig a külön kiemelendő, „elveszett” (és megtalált) The Sorcerer, amellyel – akárcsak egy évvel korábban Tolminban – balingeni, rendkívül sikeres koncertjüket is zárták.
Aztán elkezdett esni. De rendesen. Már a Sorcerer alatt. Az eső csak erősödött, a színpadra pedig az Audrey Horne lépett. Pont a jó cím, ha kikapcsolódásra és bulira vágysz. Az Audrey Horne norvég zenekar Bergenből, mindenképp olyan banda, amelyben van egy csipetnyi paródia, ahogy az old school metal elemeit, sőt a dallamos hard rockot ötvözi. Az ötöst a hihetetlenül szórakoztató énekes, Toschie, a két gitáros, Ice Dale és Thomas Tofthagen, valamint Kjetil Greve dobos és Espen Lien basszusgitáros alkotja. A tagok az Audrey Horne előtt olyan bandákban játszottak, mint a Gorgoroth és az Enslaved. Hogy emlékeztet-e ez bármiben a black metalra? Legfeljebb a kiváló hangszeres tudásban. Valóban kiváló zenészek. Minden milliméterre pontos és hihetetlenül összeszokott. Egyre jobban zuhogott, de Toschie és csapata ezzel nem fájdította a fejét. Az énekes futballbírói szerelésben, windstopper dzsekiben érkezett a színpadra, és végig rendkívül pozitív, derűs hangulatról gondoskodott. Az utolsó előtti Waiting For The Night alatt még le is ugrott a színpadról, átmászott a korláton, és lement a nép közé, akik vele együtt „mekegték” a dal fülbemászó refrénjét. A banda stílusosan nyitott: az aktuális „Blackout” album jegyében, amelyről egymás után sorakoztatta fel a This Is War, az Audrevolution és a Blackout című dalokat. Egyébként a diszkográfiájában csak két albumnyit lépett vissza, egészen a „Youngblood”-ig, amelyről a Pretty Little Sunshine, a Straight Into Your Grave, a Youngblood és a Redemption Blues hangzott el, mellettük pedig még a „Pure Heavy” két dala, az Out Of The City és a már említett Waiting For the Night kapott helyet. Remek buli, amelyet még az eső sem tudott elrontani.
Tovább esett. Jócskán bele a barátaink, a Brainstorm koncertjébe is, akiket január végén a ljubljanai Orto Barban láttunk. A Brainstormnál nehezen siklik félre bármi. Andy B. Franck énekes Ljubljanában ugyan torokgyulladással küzdött, ami nem is látszott meg annyira a produkción, ezúttal viszont teljesen frissen és egészségesen állt a színpadon, így teljes erőbedobással nyomta. És a Brainstorm? Fehér ingecskékbe bújtak. A színpadról ugyan nem fagyit osztogattak, hanem igazi power/thrash metalos riffpofonokat, epikus, bombasztikus refrénekkel kitömve. A műsor gerincét várakozásainknak megfelelően az aktuális album, a kiváló „Midnight Ghost” adta. A banda az új Devil’s Ghosttal nyitott, aztán a nosztalgiázók szívére hatott a Words Are Comin’ Through című dallal, amely a 13 évvel korábbi „Liquid Monster” albumról származik – ez a zenekar legbecsültebb lemezei közé tartozik. A „Midnight Ghost”-ról még a Jeanne Boulet (1764), a Revealing the Darkness, a The Pyre és a Ravenous Minds szólt, ez utóbbival zárták a srácok a koncertet. Ott volt a Shiva’s Tears, a „Soul Temptation” kötelező klasszikusa, a banda pedig egy újabb „Liquid Monster”-klasszikussal, az All Those Words-szel fűszerezte meg a fellépést, és a „Firesoul” címadó dalát is hozzácsapta. A Brainstorm, mint mindig, veszettül jól olajozott gépezet, amely mindig teljes erőből meggyőz. Remek hangzás, remek összhang. Szuper társaság. Az Ihlenfeld/Loncaric páros szokás szerint minden pillanatban a helyén volt. A két gitáros szólóinak kiváló összjátéka mellett semmiképp sem szabad megfeledkezni a végig rendkívül dinamikus és tüzes ritmusszekcióról sem, amelyről a remek dobos, Dieter Bernert és a nem kevésbé remek basszusgitáros, Antonio Ieva gondoskodik. Röviden: a Brainstorm azt varázsolta elő, amiben a legjobb és egyedülálló. Igazi agyvihart, amely alaposan összeborzolta az elázott fejeket a fesztiválon, és amelyhez képest a szakadó eső is csak egy apró, alig észrevehető manócska lett. Ahogy vártuk, újabb kiváló produkció a zenekartól.
A The Night Flight Orchestra afféle paródiája az AOR-korszaknak. Napjainkban a zenekar semmi különös nem lenne, és hamar el is siklanánk felette, ha nem érdekes nevekből állna, akiknek láthatóan elegük lett az extrém metal szféráiban eltöltött évekből. A színpadon igencsak népes a csapat! Björn Strid énekes, aki nem sokkal e fellépés után a Soilworkkel a szlovéniai Tolminba látogatott, a Survivor énekese, Dave Bickler mintájára öltözött. Ray Ban napszemüveg, svájcisapka, fehér szerelés. A mikrofonállványra támaszkodva nagyon lazán vágott bele a koncertbe. Itt van a Soilwork másik tagja, David Anderson gitáros is. Basszusgitáron Stridnek és Anderssonnak Sharlee D’Angelo társul, a Mercyful Fate és a King Diamond rutinos egykori basszusgitárosa, aki Stridhez és Anderssonhoz hasonlóan néhány nappal később Tolminba utazott, ahol saját zenekarával, az Arch Enemyvel lépett fel. A felállást Jonas Källsbäck dobos, Richard Larsson billentyűs, Sebastian Forslund ütőhangszeres, valamint két gömbölyded idomú háttérénekesnő, a zenekarban csak Airline Annasként emlegetett Anna Brygård és Anna-Mia Bonde egészíti ki, akik a koncert alatt légiutaskísérő-egyenruhában lila telefonokkal „játszadoztak”. A banda a frissen megjelent „Sometimes The World Ain’t Enough” stúdióalbumot mutatta be, a címadó dallal nyitott, amelyet rögtön a Turn To Miami követett. Andersson a rosszfiút alakította, a harmadik dal, a Midnight Flyer alatt rágyújtott egy cigire, és remekül szólózott, közben mindenféle pózokba vágta magát – a legviccesebbekig –, mégsem hibázott egyet sem, ami csak megerősíti, milyen jó gitáros. Valóban szórakoztató paródia. A The Night Flight Orchestra végig azokat az időket idézi, amikor az AOR uralta a listákat, és nehéz nem kihallani belőle a Journey, a Survivor, a Boston és a Night Ranger iránti rajongást. Az „Amber Galactic”-ról a Gemini és a Something Mysterious is elhangzott, a koncertet pedig az „Internal Affairs” album két dala, az 1998 és a West Ruth Avenue zárta. Kevés duma, sok buli. Bár épp az a szórakoztató, ahogy szinte gyerekes módon utánozzák a rock egy korszakát, másrészt kiválóan játszanak, a csapatnak nincs mit felróni, Strid pedig ilyen zenei közegben a normál, tiszta hangján is megmutathatja, mit tud.
Aztán bekövetkezett az első fesztiválnap nagy különlegessége. Nem csak az, hogy egy időre elállt az eső, hanem az is, hogy délután öt óra húszkor nem a svéd sleaze rock-revivalisták, a Hardcore Superstar lépett színpadra, hanem a nem kevésbé svéd power metalosok, a szintén göteborgi honfitársaik, a Dream Evil. Mondhatjuk, hogy ők a svéd Primal Fear? Nagyjából. A szervező az utolsó pillanatban folyamodott ehhez a rokádhoz, mert a Hardcore Superstarral a repülőút során, pontosabban átszálláskor megesett, hogy ellopták a teljes felszerelésüket. A banda emiatt késve ért Balingenbe. Így a fellépési időpontjukat felcserélték a Dream Evilével, akiknek egyébként tíz perccel nyolc előtt kellett volna a csarnokban játszaniuk. A Dream Evil kiváló power metal banda. Nem sokkal az ezredforduló előtt alakultak, a jól ismert producer, Fredrik Nordström vezeti őket, az alapító tagok közül ma is a felállás tagja a remek énekes, Niklas Ilsfeldt és a basszusgitáros Peter Stålfors, a felállást pedig Pat Power (pontosabban Patrik Jerksten) dobos, aki 2006-ban a hírhedt Snowy Shaw-t váltotta a csapatban, valamint az ismét visszatért gitáros, Markus Fristedt teszi teljessé. Ebben a zenekarban játszott például a híres Gus G is, aki tíz évig Ozzy Osbourne mellett gitározott, és akit nemrég Ljubljanában láthattunk a Firewinddal. Nos, a Dream Evil remek setlistet rakott össze, szinte teljes egészében az első két album, a „Dragonslayer” (2002) és az „Evilized” (2003) anyagából. A zenekar rajongói valóban nem is képzelhettek volna szebb repertoárt. Az előadás különösebb fennakadás nélkül zajlott, a koncert alatt kisütött a nap, Niklas, akinek hangszíne halványan Ralf Scheepersre (Primal Fear) emlékeztet, fenomenálisan énekelt, és a koncert nagyon dinamikusan bontakozott ki. A banda az alábbi setlistet játszotta: Immortal, In Flames You Burn, Crusaders’ Anthem, Save Us, The Prophecy, Heavy Metal in the Night, Fight You ‘Till the End, Made of Metal, Children of the Night, The Chosen Ones, Chasing the Dragon és zárásként a The Book of Heavy Metal.
A Dream Evil fellépése alatt a szomszédos Volksbankmesse csarnok is életre kelt. Ott fél hatkor a dán I’ll Be Damned rockerei nyitották meg a csarnokbeli bulit. Kissé módosult felállásban érkeztek Balingenbe. A dobok mögött Matthias Smidt segített be, aki ideiglenesen a teljes jogú tag, Adners Gyldenøhr cipőjébe bújt, ráadásul a banda egyáltalán először lépett színpadra az új felállással, vagyis az új énekessel, Stig Gamborggal, aki – elég vicces módon – idén július végén már ki is lépett, így az I’ll Be Damned ismét új énekest keres (jelentkezhettek náluk). Nos, a koncertet sikerült lehozniuk. A banda gyakran emlékeztet honfitársaira, a D-A-D-re (Disneyland After Dark), bár nem kopogtatnak olyan határozottan a paródia ajtaján, mint az említett „gazfickók”. A zenében érezni a southern rock hatását, a riffeket blues-fátyol lengi körül, ugyanakkor az I’ll Be Damned nagyon élesen, kihegyezetten és pimaszul játszik. Emellett ügyelnek a dallamos átütőerőre és a ragadós refrénekre. Igazi party time banda. Amikor elcsábít a Fuck The World (Be Happy), a Drainage, a Fever vagy a You Are Young, tudod, hogy ezzel a bandával nincs tréfa. A felállás kényszerű és ideiglenes átalakítása miatt nem volt optimális koncert, de egészen biztosan olyan banda, amely sokat ígér a jövőre nézve.
A következő fellépést ismét a csarnokban vártuk. A norvég Keep Of Kalessin trió extrém metal csapat, gyökerei a norvég black metalban vannak. A banda felállása: Arnt „Obsidian C.” Grønbech (gitár, ének), továbbá Robin „Wizziac” Isaksen (basszusgitár, tiszta ének) és az új tag, Wanja „Nechtan” Gröger (dob). Komoly múltú banda, bár működésében akadtak szünetek is. A Keep Of Kalessin az újabb anyagra koncentrált, főként az utolsó két stúdióalbumra, az „Epistemology”-ra és a „Reptilian”-ra. A zenekar alaposan eltávolodott a kezdeti black metal purizmustól, amely az első korszakukat jellemezte. Obsidian C. becsülettel ellátta a hörgés vokális feladatait, ami ugyan nem éri el elődje, Thebon szintjét, de a szólógitárosi szerep mellett is teljesen magabiztosan szól. Ráadásul ott van egy negyedik tag is egy második gitáron, aki szintén tehermentesíti Obsidiant. Időnként Wizziac basszusgitáros egészíti ki tiszta énekkel Obsidiant, a banda pedig a korai anyag hiányát a koncert második felében váltotta meg, amikor két dalt is eljátszott a kiváló „Armada” albumról, a Crown of the Kingst és a The Wealth of Darknesst. A koncert nagy részét kihagytuk, mivel átfedésben volt a nagyszínpadi Soulflyjal.
Soulfly! A tavalyi év után a híres Massimiliano A. Cavalera, röviden Max Cavalera ismét Európában van a csapatával. A fellépés nem sokban különbözött a tavalyi tolmini koncerttől, azzal a különbséggel, hogy a banda beillesztette a repertoárba az új, „Ritual” album dalait (a nyitó The Summoningot és az Under Rapture-t, a zárószakaszban pedig a Ritualt és a Dead Behind the Eyest). Az elmúlt két évben a banda egyfajta ünneplést is tart annak örömére, hogy harminc éve jelent meg a „Soulfly” debütalbum, amely így nagyobb figyelmet is kapott. Erről a lemezről szólt a Primitive, a Bleed (a második felében a Plata O Plomóval összefűzve – „Enslaved” album, 2012), továbbá a Tribe, a No Hope = No Fear, valamint a kötelező Eye For An Eye, ahol az ugrálásra uszítás persze a csúcspontját érte el (Jumpthefuckup). Nem maradt ki a Fire sem, amelyhez a banda hozzácsapta a Porradát („Prophecy”, 2004). A zárásban még helyet kapott a Back to the Primitive („Primitive”, 2000), a „Dark Ages” albumról pedig az I And I és a Babylon szólt. Szóval. Jó, hogy a banda nem kapaszkodik Max Sepultura-gyökereibe, amit pedig könnyedén megtehetne, és amit éveken át csinált is. Max Cavalera kissé fáradtnak tűnik a színpadon, a gitárja is időnként nem adja ki magából azt, amit kellene, és kérdés, hogy nem kap-e valami extra támogatást a keverőpult felől, ha nem éppenséggel valami előre felvett sávot. Vokális téren biztosan bőséges segítséget kap a hangmérnököktől, de ez nem is meglepő, hiszen az éneke már évek óta nincs kielégítő szinten. Ennek ellenére Maxot csúcszenészekből álló csapat veszi körül: a fia, Zion Cavalera, a basszusgitáros Mike Leon és a hihetetlen Marc Rizzo, aki 2003 óta tagja Max felállásának, és aki gyakorlatilag a mostani Soulfly-koncertek első számú húzóereje lett. Kidolgozott hangzás, mélyebb hangolások, hatalmas, lavinaszerű dübörgés, morajlás, briliáns pontosság és rendkívüli energia. Rizzo hozza azt az elvárt robbanékonyságot és szüntelen akciót, ami előtt Cavalera ma csak meghajolhat, és gyakorlatilag ő tartja a hátán a bandát a kiválóságával. Max hozzáállása a régi. Rengeteg a moshpitre, circle pitre, wall of deathre és persze a szüntelen ugrálásra való uszítás (Jump, jump, jump….). Ezúttal valamivel kevesebb a káromkodás, de ez az ő stílusa. Bár a banda megengedett magának egy kis szórakozást, amikor egy jam során kacsintott egyet a Slayer felé, és a Black Magickel felrázta a közönséget, a koncert után az a benyomás marad, hogy lehetett volna még pusztítóbb is, hogy lehet ezt még magasabb szinten és még nagyobb erővel csinálni. Ahogy mondtuk: Marc Rizzo! A nagy megmentő! Megint.
Tíz perccel este nyolc előtt a csarnokban végre kivártuk a svéd sleaze rock-revivalisták, a rendes tetoválás kedvelői, vagyis a Hardcore Superstar fellépését, akiknek, ahogy már említettük, nagy gondjuk volt: a reptéren valaki ellopta a felszerelésüket, ezért szükségmegoldásként kölcsöncuccon játszottak. A koncert kezdetétől érződött az a nagy zűrzavar, amely a banda fellépését kísérte. Egyszerűen ez nem az igazi Hardcore Superstar volt, a banda láthatóan ideges és feszült volt. Az őrült és mindig a végletekig elszállt énekes, Joakim „Jocke” Berg minden trükköt bevetett, hogy elterelje a közönség figyelmét a banda folyamatos hangtechnikai gondjairól, amelyek közül messze a legrövidebbet Vic Zino gitáros húzta, aki sehogy sem tudta a kellő hangzásra hangolni a gitárját. Jocke még a közönség közé is beugrott, amely a kezein emelte fel, és így próbálta fenntartani a koncert lendületét. A banda a Moonshine, az Electric Rider és a We Don’t Celebrate Sundays után áttért a Liberationre, aztán közösen úgy döntöttek, hogy félbeszakítják a koncertet. Egyszerűen: a kölcsönfelszerelés, amellyel a banda menteni próbálta a koncertet, nem bírta, és a kvartett feje sem volt ott, ami teljesen érthető. A Hardcore Superstar nagy népszerűségnek örvend Németországban, és aznap a koncert félbeszakadása miatt sokan rendesen lógatták az orrukat. A szervező azonban még a fesztivál vége előtt, vagyis annak harmadik napján bejelentette a 2020-as fellépők első csomagját, köztük a Hardcore Superstart is, akik így jövőre becsületesen kiköszörülhetik a csorbát egy olyan bakiért, amiről nem nagyon tehetnek.
Este fél kilenc van, és minden készen áll, hogy a nagyszínpadra lépjen az első nap főfellépője. Ez a megtiszteltetés idén az egyedülálló Michael Schenkernek és új formációjának jutott, ez pedig a Michael Schenker Fest. Schenker ikonikus gitárosnak számít, a legnagyobbak és legfontosabbak egyikének, ha nem egyenesen a legérdemesebbnek, hiszen a dalszerzéshez és különösen a mid eight-részek szólóinak felépítéséhez való hozzáállása generációk számára vált inspirációvá és példaképpé. Olyan emberről van szó, aki munkásságával néhány lépcsőfokkal feljebb emelte a heavy metalt, de a hard rockot is, és érdemben hozzájárult további fejlődésükhöz és térnyerésükhöz. Schenker ezzel a formációval mintegy egyenesen visszatér az MSG-vel induló pályája legelejéhez, sőt még annál is korábbra. A Bang Your Head-koncert karrierjének igazi kis ünnepe volt, ahol a kivételes zenész működésének valamennyi korszakán végigvezetett minket, élükön a Scorpions- és UFO-időkkel. Schenker a Festbe meghívta az MSG három eredeti énekesét, Gary Bardent, Robin McAuleyt és Graham Bonnetet, és melléjük egy negyediket is, aki a Michael Schenker’s Temple Of Rock időszakában dolgozott vele, vagyis a Rainbow és az Yngwie J. Malmsteen’s Rising Force egykori énekesét, Doogie White-ot. Négy énekes, továbbá az eredeti MSG-basszusgitáros, Chris Glen, a McAuley Schenker Group-korszakból ismert billentyűs-gitáros, Steve Mann, és a dobok mögött? A néhai Ted McKenna helyére Bodo Schopf ugrott be, aki 1986 és 1990 között a McAuley Schenker Groupban játszott. McKennát, aki idén január közepén hunyt el, Schenker nagyon hiányolta a koncert alatt, és a gitáros a Bang Your Head!!! fesztiválon adott fellépését az emlékének ajánlotta.
Kezdésként Michael Schenker egészen szerényen, mint egy kisegér, odatotyogott a bal oldali mikrofonállványához, és elfoglalta a helyét a színpadon. A közönség felélénkült, ő pedig a nyitó üdvözlés után egyedül nyitotta meg a koncertet a Scorpions Holiday című dalával („Lovedrive” album). Az éneklést is maga vállalta, előtte pedig leszögezte, hogy a Scorpions a mai napig nem tudta rendesen megköszönni neki, hogy ő írta nekik. A rövidített verziót komolyabb folytatás követte. Színpadra ugrottak a többi zenészek is, Schenker pedig belecsapott a híres Doctor Doctorba (UFO). Felállt a szőr és libabőrös lett a bőr a nagy egyéniség legendás hangjától, amely előbb a Gibson Flyin’ V-jéből szólt, majd fokozatosan átfolyt a rocktörténet egyik legjellegzetesebb riffjébe, miközben a színpadon lassan megjelent Bonnet, Barden és McAuley. Mindegyikük elénekelt egy-egy versszakot a dalból. Maratoni koncert ígérkezett. Michael Schenkernek nem kevesebb, mint két és fél óra állt rendelkezésére, és tényleg igazi látványosságot szállított. Az első részben MSG-dalok valóságos karavánja következett, élén az Into the Arenával, a Ready to Rockkal, az Attack of the Mad Axemannel és a Rock My Nights Away-jel, ahol főleg az elején Gary Barden kapott valamivel több figyelmet, időnként pedig McAuley és Bonnet is csatlakozott hozzá. Emellett a folytatásban a csapat MSG-dalok sorával vitte tovább koncertes körtáncát: Armed and Ready, Dancer, Searching for a Reason, Desert Song, Night Moods, Assault Attack és Captain Nemo. Itt egyensúlyba kerültek a dolgok, és többször Bonnet is előtérbe lépett. Az MSG-féle közönségperzselést az újabb Messin’ Around és egy újabb Scorpions-klasszikus, a „Lovedrive”-korszakból származó Coast To Coast szakította meg. A Schenkerrel tett koncertodüsszeia harmadik részében a McAuley Schenker Group korszakának dalai következtek (Bad Boys, Save Yourself, a kivételes Anytime, Love Is Not A Game), ezeket a közbeékelt, újabb Heart and Soul szakította meg. A maratoni méretű koncert mélyen átbillent az utolsó harmadba, színpadra pattant Doogie White, a banda pedig átváltott néhány Temple Of Rock-dalra: Lord of the Lost and Lonely, Vigilante Man, Before The Devil Knows You Are Dead, Live And Let Live. Közben a vadonatúj The Girls With The Stars In Her Eyes-zal és a „Resurrection” album rettentően ragadós Take Me To The Church című dalával is megfűszerezték a repertoárt, amelyet a „Resurrection” egyik legjobb dala, az epikus Warrior követett, ahol ismét mindegyik énekes érvényesülhetett (Bonnetnek a refrén jutott). A záró szakaszban a banda eljátszotta a Rock Bottomot. Vagyis egy UFO-klasszikust, ahol az énekesek ismét felosztották egymás közt a szerepeket, és McAuley meg White bebizonyította, hogy a fellépés utolsó felvonásáig toronymagasan jobb vokális formában vannak, mint társaik, Gary Barden és Graham Bonnet. Sőt. Barden amatőr hibát vétett: átvette a Rock Bottom második versszakát, a felénél elfelejtette a szöveget, és elhallgatott – szerencsére a közönség gyorsan bekapcsolódott a refrénbe.
A ráadásban a banda nem kevesebb, mint öt UFO-klasszikust játszott el, ezeket megint nagyrészt White és McAuley tartotta életben. Schenker komoly meglepetést okozott azzal, hogy beemelte az Only You Can Rock Me-t és a Too Hot To Handle-t, majd jött még három UFO-klasszikus: a Shoot Shoot, a Natural Thing és a Lights Out! Véget ért a hihetetlen, két és fél órás koncert. Különösebb színjáték, pompa, extra díszletcirkusz és felhajtás nélkül. Schenker egyszerűen elköszönt. Minden teátrálisság nélkül, és mindenki közül utolsóként vonult le a színpadról.
Minden szempontból őrület. A négy énekes ötlete remekül működik. Akár amikor folyamatosan osztoznak a versszakokon, akár amikor mind a négy hang bekapcsolódik egy-egy dalba. Hangilag kétségkívül McAuley és White maradt a legjobb formában, őket Bonnet követi, míg Barden főleg a magasságokban húzta a rövidebbet, és néhányszor egy félhanggal is alá csúszott. Schenker persze Mannt is többször előtérbe engedte. Az Anytime alatt együtt játszottak el egy remek middle eightet, és tercekben duplázták a harmóniákat, stb… Kiváló hangzás, a briliáns és egyedülálló varázsló, Michael Schenker és csapata. Ragyogó előadás, és rengeteg felejthetetlen, nagy nosztalgiával teli pillanat ezen az estén, a rock aranykora előtt tisztelegve.
A teremben egy óra húsz perc jutott a Venom Inc. számára, amelynek fellépése teljes egészében átfedésben volt a Michael Schenker Fest koncertjével. Sőt. Fél órával később kezdődött, és negyven perccel a fesztivál főfellépőjének koncertje előtt ért véget. Nagy kár. A klasszikus NWOBHM-úttörőkorszak egy csipetjének élvezete így bizony veszélybe került. De mindegy. Meg kellett néznünk őket. Mantas, Demolition Man és Jeramie Kling (utóbbi az amerikai melodikus death metalos The Absence soraiból), aki tavaly ősszel váltotta Abaddont. A trió, mint mindig, kiváló! Mindig fantasztikus koncertet szállítanak. Így volt ez 2017-ben Tolminban és tavaly Grácban is, amikor a Suffocationnel léptek fel, és most Balingenben sem volt ez másként. Érződik, hogy Tony Dolan és Mantas egy „másik világból” jön, és ahhoz a generációhoz tartozik, amely kikövezte az utat a metal későbbi irányzatai előtt. Nyersek és rámenősek, ez a vibrálás nemegyszer a Motörheadet juttatja eszünkbe, holott zeneileg a legkevésbé sem hasonlítanak rájuk. Talán Dolan színpadi pózai miatt, aki ráadásul Lemmyhez hasonlóan lefelé fordított mikrofonba énekel. A banda nem spórolt az energiával. Aznap este Venom-klasszikusokkal pofozta a közönséget. Közvetlen közelről mindenesetre nehéz volt végigkövetni a koncertet az alkoholtól felhevült fejek miatt, amelyek egymásnak rohangálva valóságos sörös korcsolyapályát csináltak a placcból. Az „Ave Satanas” négy dalát – a nyitó Metal We Bleedet, a Wart, a Time To Die-t és a Forged In Hellt – leszámítva a banda Venom-klasszikusok egész falanxával korbácsolta a népet: Rip Ride, Live Like An Angel (Die Like A Devil), The Seven Gates Of Hell, don’t Burn The Witch, Warhead, Lady Lust, Witching Hour, és amikor felcsendült a mindenki által várva várt Black Metal, tudni lehetett, hogy a koncert a záró csúcspontja felé fordul, amelyet egymás után a Bloodlust, az In League With Satan és az addig egyedüliként hiányolt Countless Bathory koronázott meg, természetesen. Minden szempontból újabb őrült előadás. Mantas kiváló a gitáron, az évek során remek gitárossá fejlődött, nem csupán izomember, Dolan, mint mindig, kiváló a mikrofonnál és átütő a basszusgitáron, az új dobos, Kling pedig remekül beilleszkedett melléjük. A trió továbbra is élesre fent és veszélyesen fogazott. És ilyen volt a fellépés is. Hű a zenekar karakteréhez és kiállásához – amelyet azonban nem szabad összekeverni Cronos változatával.
A Michael Schenker Fest koncertjének vége után az események a terembe költöztek. Ott utolsóként a Visions Of Atlantis lépett fel, az ausztriai szimfonikus power metal banda, amely kifejezetten erre a különleges balingeni alkalomra egy többtagú zenekart hozott magával, rengeteg pirotechnikai effektet zsúfolt a színpadra, és így valóságos koncertszertartást rendezett. A cél? DVD-felvétel. Ez az, amikor a Nightwisht összegyúrod az Atlantisz-mítoszokkal. A csapatban ma már csak egy alapító tag van, Thomas Caser dobos, a banda viszont egyértelműen 2013-ban kapott szárnyra, a karizmatikus francia énekesnő, pontosabban mezzoszoprán Clémentine Delauney érkezésével, akinek tavaly óta Michele Guaitoli férfihangja is társaságot nyújt. Az ötöst Herbert Glos basszusgitáros és Christian Douscha gitáros teszi teljessé, akik tavalyelőtt csatlakoztak. A megújult Visions Of Atlantis így Balingenben igazán kiváló előadást rendezett, ahol tényleg minden részletre gondoltak. Alaposan kidolgozott fellépés volt, amelyben nem volt helye hibának, a már eleve zenekari elemekkel kacérkodó hangszerelések pedig élőben megkapták a pontot az i-re, hiszen a csapatot ezúttal valódi zenekar kísérte. A banda két vadonatúj dalt is bemutatott a hamarosan megjelenő „Wanderers” albumról, az A Journey to Remember és a Heroes of the Dawn című számokat, ezek mellett többek között a régebbi Return, The Deep & the Dark, New Dawn, Book of Nature, The Last Home, Memento és Return to Lemuria szólt. Minden szempontból a zenekar karrierjének egyik csúcspontja, hogy zenekari kísérettel érkezett Balingenbe. Fellépését nagy precizitással és odaadó előadással koronázta meg.
Az első nap tehát véget ért. Jött a második, amelynek főfellépőjeként a Steel Panthert harangozták be! De erről bővebben egy újabb beszámolóban!
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
