Bang Your Head!!! 2017 (második nap) – avagy hogyan vezette orránál fogva a fesztivál szervezőit Vince Neil!
Fellépők: Almanac, Angelus Apatrida, Bullet, Entombed A.D., Krokus, Lee Aaron, Magnum, Riot V, Rose Tattoo, Steve Grimmett`s Grim Reaper, Vince Neil, Paragon, Dead Lord
Helyszín: Balingen / Messegelände / Németország
Dátum: 2017. 07. 14.
A Bang Your Head!!! fesztivál második napja. Az óra épp féltizenkettőt ütötte, Balingenben pedig megszólaltak a Thin Lizzy-s óiskolás hangok, amelyekről a svéd hard rock-újjáélesztők, a Dead Lord gondoskodtak. Mellesleg ők azok a srácok, akik 2012 óta nyomják ebben a kvartett-felállásban. Idén március végén fellépték a szlovén Winterdays of Metal fesztivál legutóbbi kiadásán is. A zenekar hajtóerői Hakim Krim énekes-gitáros és Adam Lindmark dobos, mellettük pedig ott van még Olle Hedenström gitáros és az Enforcer basszusgitárosa, Tobias Lindkvist. A BYH!!! fesztiválon egyszer már játszottak, akkor még épp friss volt a stúdiódebütálásuk. Most a zsebükben a folytatással, a „Heads Held High”-jal tértek vissza, a műsorban pedig többek között a Deuce, a Hammer To The Heart, az Onkalo, a Reruns és az I’m Rocker szerepelt. A kvartett rendkívül kompakt, magabiztos csapatként mutatkozott be, nagyon összeszokottan, és ennek megfelelően hihetetlenül meggyőző előadásban. Ördögi erő, remek színpadi dinamika, összehangolt mozgás. A délelőttöt eső kísérte, így a Dead Lord sajnos nem kapott olyan tömeges támogatást, amilyet megérdemelt volna, de az esőkabátos nézők kis csapata minden bizonnyal jobban élvezte a fellépést, mint bárki.
Az újjáéledésnél és Svédországnál maradtunk a következő zenekarnál is, amikor színpadra lépett a Bullet. Ez a banda szintén fiatal, ugyanakkor rengeteget játszik és lemezeket is sokat vesz fel. Stílusuk erősen az AC/DC-re támaszkodik, és nem egyszer éppen Dag „Hell” Hofer ördögien csattanós sikoltozása miatt idézik őket. A Bullet sem számít már teljes ismeretlennek a BYH!!!-n, korábban már játszottak itt, mind a csarnokban, mind a főszínpadon. A zenekar a még mindig friss „Storm of Blades!” című albumot mutatta be, amellyel a szlovéniai Rock Batuje fesztivál egyik kiadásán is felléptek. Az ötös ugyanazt hozta, amit a korábbi koncertjeiken is megkaptunk tőlük. Féktelen vadság és adrenalinos hajtás, amiről továbbra is a kiváló Klang/Lyrbo gitárpáros gondoskodik, miközben Hofer a megszokott színjátéka mellett a színpadon még pengét is élezett, méghozzá igazi köszörűvel, amiről szikrák repkedtek. A Bullet egy újabb kisebb szépséghibajavítással lépett színpadra: Adam Hector basszusgitárost a csapatban mostantól az unokatestvére, a göndör Gustav váltotta, aki máris magabiztosan lóbálta a fehér Rickenbacker basszusgitárt.
A következő fellépés az egyik legszentimentálisabb, ha nem egyenesen a legmegindítóbb volt. A színpadot ugyanis a Grim Reaper, az újabb időkben helyesebben Steve Grimmett’s Grim Reaper vette át, az NWOBHM-korszak legendás képviselői. Köztudott, hogy a zenekar frontemberének, a nyolcvanas évek egyik legnagyszerűbb heavy metal énekesének, Steve Grimmettnek egészségügyi problémák miatt az idei év elején amputálták a lábát a térd felett. Élet-halál kérdés volt. Grimmett tehát itt maradt, és kitartott. És ahogy korábban hivatalosan bejelentette, a koncertígéretét nem szegte meg. Grimmett fellépett, ahogy megmondta. Akár protézissel, akár tolószékben. A végén a kettő kombinációja győzött. Tolószékkel gurult a mikrofonhoz, a koncertet részben végigállta, részben végigülte. Védjegyének számító, markáns hangjával azonnal magával ragadott, amelyből újra kihallatszott a Ronnie James Dio iránti rajongás, még ha az egészségi állapota, vagyis a testtartás kényszerű alkalmazkodása nem is tette lehetővé a vokális erő optimális kibontakozását. Steve ennek ellenére továbbra is kiválóan teljesítette a magasságokat és a mélységeket egyaránt. A zenekar a friss „Walking in the Shadows” stúdióalbum mellett természetesen a hírhedt „Rock You To Hell” anyagával töltötte meg a koncertrepertoárt, erről négy dalt játszottak: a címadót, a Lust For Freedom-et, a Rock Me Till I Die-t és a Night of the Vampyre-t. Steve folyamatosan mélyen hálálkodott a tömegnek, az idő a fellépése alatt teljesen kiderült, és erős tűző nap uralkodott a helyszín fölött. Különleges pillanat jött, amikor Steve bejelentette nagy példaképe, Ronnie James Dio dalát, a Don’t Talk To Strangers-t, amit rendkívüli énektechnikai kifinomultsággal és átéléssel adott elő. Le a kalappal a legenda és a csapat előtt. A kitartásért, a hitért és a dacért. Ez az összes és a legtöbb, amit egy zenész, alkotói őszinteséggel, a közönségének adhat. Ha az ember felidézi azt a bohóckodást a Volbeattel két éve a Metaldays fesztiválon, egyszerűen keresztet vet egy ilyen előadóra Steve Grimmett oroszlánszívéhez képest. Ott a „wannabe törpe Elvis” Poulsen „kicsit köhintett” a mikrofonba, és a zenekar azonnal lemondta a koncertet. Itt viszont az ember elveszíti a lábát, mégsem adja fel és nem adja meg magát. Steve Grimmett a csapatával még két régebbi dallal kerekítette le a fellépést, mégpedig két album címadójával: a „See You In Hell”-lel (ezzel zárta a koncertet) és a „Fear No Evil”-lel. Felejthetetlen.
Steve Grimmett és a Grim Reaper fellépése után a fesztivál érdekessége egyáltalán nem hagyott alább. Lee Aaron biztosan újabb különösen attraktív pillanatot hozott a fesztiválra. Kétségkívül az idei BYH egyik meglepetése. A kanadai zenész 55 éves, és újra gyakrabban lép fel Európa színpadain is. Tavaly saját kiadásban megjelentette új stúdióalbumát, a „Fire And Gasoline”-t, amellyel visszatért a rockos gyökerekhez. Lee Aaron, akit eredetileg Karen Lynn Greeningnek hívnak, megőrizte nagy vitalitását és színpadi élénkségét. A pattogó énekesnő szuper adag pozitív vibrálást és energiát szállított, temperamentumával és báját bizonyítva, hogy továbbra is színpadra termett, ahogy az illik. Énektechnikailag is! A hallgatók mindenesetre pályafutása feltűnőbb, rockosabb pillanataira vártak, vagyis a nyolcvanas évek anyagára. És nem is kellett sokat várni, hiszen Lee a harmadik albumról, a „Call of the Wild”-ról a Hot To Be Rocked-kal kezdte a koncertet, amelyet a „Bodyrock” című lemez Hold On című dala követett. Ezután némi figyelmet szentelt az új album dalainak, majd a maradék a legendás időknek szólt a Powerline, a Watcha Do To My Body, a Diamond Baby, a Barely Holdin’ On számokkal, végül a záró és végig csendben várt Metal Queen következett a második (és azonos című) stúdióalbumról.
Kiváló fellépés következett a Riot V részéről. Tulajdonképpen az új idők legendás New York-i metalosai, a Riot ők, az elhunyt Mark Reale nélkül a felállásban. A Riot V két éve is fellépett a Bang Your Headen, amikor az új „Unleash the Fire” stúdióalbum még teljesen friss volt. Két év elteltével a zenekar változatlan felállásban nyomja tovább: Don Van Stavern basszusgitáron, Mike Flyntz gitáron, Frank Gilchriest dobon, Todd Michael Hall énekben, valamint a fiatal és ígéretes Nick Lee gitáron. A Riot V előadására nem lehetett panasz. Kidolgozott? Csúcs. Az összeszokottságtól kezdve a színpadi tér kihasználásáig. A hajszálpontosan kicsiszolt szólókban nem volt hiány a precizitásból, a kezdeményezést természetesen a rutinos Flyntz vitte. Külön ki kell emelni a kiváló Todd Michael Hallt, aki valóban abszolút vokális brillírozást nyújtott. A zenekar a friss stúdióalbumról a Rock Hard Live Free-vel kezdett, aztán gyorsan átváltott a kultikus „Thundersteel” albumra, amikor Flyntz és Lee a Fight of the Warrior-ben beleásták magukat a gitárokba. Az első szuper meglepetés a harmadik dal kiválasztásánál jött. A „Fire Down Under” albumról a Don’t Hold Back, amit a zenekar 1981 óta nem játszott. Utána a Riot V még tovább erősítette a színpadi áthatolhatatlanságát a „népdallá vált” Johnny’s Back-kel, amelybe a közönség zöme bekapcsolódott az éneklésbe, ezt követte a Road Racin’, a „Narita” album egyetlen száma, majd a fantasztikus és felejthetetlen Bloodstreets („Thundersteel”), az új Take Me Back és a nagy finálé, amelyet a várt Swords And Tequila („Fire Down Under”) nyitott meg, a „Rock City” klasszikus Warrior fokozott, és a „Thundersteel” címadójának viharos roham zárta le. A Riot V koncertje kötelező minden vigasztalhatatlan old school heavy metal rajongónak. A zenekar a színpadon kivételes. Ezért az az érzés, hogy a koncert egy szempillantás alatt véget ért, ez esetben egyszerűen tény. Kár. A Riot V-t feltétlenül teljes játékidős koncerten kell látni, vagyis olyan koncerten, amely valamivel kevesebb mint két órás. Reméljük, hamarosan adódik rá az igazi alkalom.
A Magnum a rock’n’roll nagy veteránja. A britek elpusztíthatatlanok, érett korukban is rendszeresen jelentetnek meg új stúdióalbumokat. A friss „Sacred Blood »Divine« Lies” tavaly februárban jelent meg, a zenekar pedig már idénre bejelentette a folytatás megjelenését. Őszintén szólva, a fellépéstől kevéssel többet lehetett várni. Bár a csapat ügyesen leplezte a nem éppen legjobb aznapi koncerthangulatát az „On A Storytellers Night” kultikus klasszikusainak beépítésével (címadó dal, All Englands Eyes, Les Morts Densant, How Far Jerusalem), egyszerűen nem lehetett megszabadulni az érzéstől, hogy a Magnum fáradtságot és megtörtséget sugároz. Ez különösen igaz volt Bob Catley énekesre, aki az elmúlt években hallhatóan hanyatlik, és már régen nem fejt ki kívánatos énekerőt, sem magasságot. Bár a zenekar éppen idén frissítette fel a felállását Rick Benton új billentyűssel, aki a visszavonult Mark Stanwayt váltotta, és Lee Morris dobossal, aki a Magnum régi tagját, Harry Jamest váltotta (James a tagságról lemondott, mert túl elfoglalt, és a Thunderrel is nagyon jól megy neki), mégsem lehetett megszabadulni attól az érzéstől, hogy a zenekar nem találta meg az igazi aznapi formáját. Catley fáradtnak tűnt, a csapat pedig egészében úgy, mintha minél előbb rutinosan le akarná zavarni a fellépését. Talán maga a nap közepi pozíció is megtette a hatását. A hőség és a fülledtség is megtette a magáét. A zenekar egyébként kezdetben kellemesen meglepett azzal, hogy hosszú idő után visszahozta a műsorba a Soldier of the Line-t a „Chase the Dragon” (1981) lemezről, majd két dal következett a friss „Sacred Blood »Divine« Lies” albumról (a címadó, és utána egy kevésbé érdekes alkotás, az újonnan kiadott Crazy Old Mothers kislemez), aztán egy csokor a kultikus „On A Story Tellers Night” dalaiból, amelyet középen az újabb Unwritten Sacrifice („Escape From A Shadow Garden”) szakított meg, a zenekar pedig a Vigilante-val („Vigilante”) zárta a fellépést.
Még a legendás svájci hard rockerek, a Krokus fellépése előtt, pontosan délután hatkor dörgés indult a csarnokban, ahol az Almanac kezdte a műsorát. Ez egy új zenekar, amelyet a legendás hamburgi power metalosok, a Rage elhagyása után a belarusz multiinstrumentalista, zeneszerző és gitárvirtuóz, Victor Smolski vezet. Egy kis adalék: ugyanez az Almanac idén februárban Ljubljanában alig egy tucat néző előtt lépett fel (úgy 20, és nem több, inkább kevesebb). A csarnokban viszont az Almanac sokkal komolyabb támogatásra talált a hallgatók részéről, legalább 600-700-an lehettek. A zenekar mini-operett metalzenekarként működik. Ilyen a „Tsar” album is. Smolski három fő énekest használ. Egy nőt (Joanette Marchewka) és két férfit (David Readman a Pink Cream 69-ből, Andy B. Franck a Brainstormból). Power metal odüsszeia, erősen megterhelve operett- és zenekari elemekből merítő hangszereléssel. És Victor? Ő marad Victor. Kivételes gitármester és akrobata. Szólózása és játéka továbbra is gitárköltészet, és a hatvonós gitáros biblia, illetve elmélet uralásának egyedülálló mestermunkája.
Mégis inkább a Krokus fellépésére fordítottam nagyobb figyelmet, akik a Bang Your Head fesztiválon már rég nem ismeretlenek. A legendás svájci hard rock formáció egyenesen három gitárossal lép fel: Mark Kohler, Fernando Von Arb és a visszatérő Mandy Meyer (Unisonic, ex-Asia, ex-Gotthard). Az 1975 óta működő zenekart az egyedi és védjegyszerű énekes, Marc Storace, az alapító tag, egykori dobos és mai basszusgitáros Chris Von Rohr, valamint az egyetlen kicsit fiatalabb tag, a dobos Flavio Mezzodi egészíti ki. A zenekar idén kiadta a „Big Rocks” című feldolgozásalbumát, ezért a Krokus most néhány feldolgozást is eljátszott. A Krokus egyébként rendszeresen fellép Svájcban, aztán inkább Németország félreesőbb vidékein. A „Big Rocks”-kal azonban szerencsére nem vitték túlzásba. Kezdésként lelőtték az American Woman-t (The Guess Who), a fellépés végén a „dylanes” Mighty Queen következett, valahol a repertoár közepére becsempészték a Rockin In A Free World-öt (Neil Young), aztán elég volt a percek „lopásából”. A zenekar a követelt nyolcvanas évekbeli klasszikusokkal töltötte meg a repertoárt, amelyekkel a mai napig több mint 14 millió stúdióalbumot adtak el világszerte. Így következett a Heatstrokes, a Fire, a Bedside Radio (mind a „Heavy Metal Rendez Vous” albumról), majd a Headhunter és a Screaming in the Night („Headhunter”). A koncertet a Long Stick Goes Boom nyitotta a „One Vice At Time”-ról, amelyben megengedték maguknak a The Who-klasszikus Pinball Wizard nyitóversszakát. A Krokus az „Hardware” (Easy Rocker) és a „Heart Attack” (Rock ‘N’ Roll Tonight) albumokat sem kerülte el. Az ezredforduló utáni alkotásokból csak a Hellraiser került a repertoárba (az azonos című albumról), egyébként csupa nyolcvanas évekbeli klasszikus klasszikusra halmozva, egy szóval: kivételes. A zenekar hihetetlenül tapasztalt és rutinos. Storace továbbra is kiváló parancsnok, ráadásul nagyon szórakoztató és teátrális emberke. A gitárok énekeltek, énekeltek és édesen nyögtek. A Krokus a dacolás évei után is hihetetlenül agilis és meggyőző, ami több mint irigylésre méltó. Oké, Storace már nem éri el azokat a magasságokat, de kiélezett, pimasz és vagány a színpadon, mint egy potens kis seregély. Szuper fellépés az európai hard rock legendáitól.
Amikor a Krokus éppen a fellépését fejezte be, a csarnok színpadára felmentek a német heavy metalosok, a Paragon. Kultikus német banda Hamburgból, amely több mint két és fél évtizede működik. Tavaly a Paragon kiadta összesen tizenegyedik stúdióalbumát, a „Hell Over Hell”-t, a rendelkezésre álló időben pedig az új album mellett egy gyönyörűen kiegyensúlyozott, régebbi anyagból válogatott setlistet mutattak be. A felállást Jan Bertram gitáros (ma az eredeti sor egyetlen tagja) és Martin Christian képviseli, továbbá Andreas Babuschkin énekes és Jan Bünning basszusgitáros, a dobverőket pedig Soren Teckenburg forgatja, a Paragon legrövidebb ideje tagja. Így követte egymást az Abducted, a Palace of Sin, az Armies of the Tyrant, a Law of the Blade, az Across the Wastelands, a Rising Forces, a Hypnotized, a Hell Beyond Hell, az Impaler, a Hellgore Play in Thunderstorm. A zenekar rendkívül érett és kompakt fellépésének hallgatását meg kellett szakítanunk, mert a főszínpadon már mindent előkészítettek az ausztrál rock’n’roll veteránok, a Rose Tattoo exkluzív fellépésére.
Kilenc évig nem jártak Európában. Ennyi szárazság után végre visszatértek Európába, méghozzá éppen a Bang Your Headre, 2017 egyetlen európai fellépésével. Exkluzív. Hölgyeim és uraim. Az ausztrál rock’n’roll csirkefogók, a Rose Tattoo, akik 1976 óta működnek. Az ördög tudja, miért maradtak mindig a nagy testvér, az AC/DC árnyékában, de ez egy olyan banda, amely határozottan megérdemelte volna a nagy áttörést, ami sajnos soha nem jött el. Miután úgy tűnt, hogy mindennek vége, mert a zenekar fő zenei szereplői közül a kemény és sikoltozós kicsi emberke, Gary „Angry” Anderson kivételével mindenki elhunyt, tavaly megérkeztek a hírek az újraegyesülésről és a zenekar újraindításáról. Új koncertdokumentum következett és még több. Új stúdióalbum bejelentése. Így nem csoda, hogy a fesztivál zöme este nyolckor lelkesen várta a Rose Tattoót a színpadon. Nem is okoztak csalódást. A setlistet főként az első három album pillanatai alkották, a „Rose Tattoo” (1977) debütálásra és a harmadikra, a „Scarred For Life”-ra (1982) helyezett hangsúllyal. Érdekes, hogy a „Southern Stars” (1984) anyaga kimaradt. A csapatban a vezetőgitárt a rutinos Dai Prichard viszi, aki 2007 óta játszik a zenekarban, a slide-ja igazi dallamos nyögést csalt elő a gitárból, ahogy ügyesen jár fel-alá a nyakon, és hozzáadja a zenekar hangjához azt a felismerhető védjegyes fényt. A csapat másik három építőköve csak idén csatlakozott Angryhoz, mégpedig Mark Evans basszusgitáros, John Watson dobos és Bob Spencer gitáros. Angry még mindig letaroló híres hangjával és puszta színpadi megjelenésével. Talán hangosabbra is lehetett volna állítani a zenekart. Ez az egyetlen megjegyzés. A hang tehát. Egyébként pedig egymás után: Out of this Place, Assault & Battery, Tramp, Who’s Got the Cash, Juice on the Loose, Rock ‘n’ Roll Outlaw, The Butcher and Fast Eddy, One of the Boys, Bad Boy for Love, Rock ‘n’ Roll is King, Branded, Scarred for Life, We Can’t Be Beaten, Black Eyed Bruiser („Blood Brothers” album, 2007) és a záró Nice Boy. A Rose Tattoo tehát újra nyeregben van.
A Rose Tattoo éppen befejezte, amikor a csarnok színpadára fellépett a kiváló spanyol thrash metal-újjáélesztő Angelus Apatrida, akik tavaly decemberben a Vector társaságában a ljubljanai Orto barban is felléptek. Ezen a balingeni koncerten is a Guillermo Izquierdo (ének, gitár), David G. Alvarez (gitár), Jose Izquierdo (basszusgitár) és Victor Valera (dob) alkotta kvartett a legutóbbi, összesen ötödik stúdióalbumát, a „Hidden Evolution”-t (2015) mutatta be, de a régebbi korszakról sem feledkezett meg. Így többek között elhangzott az Immortal, a Violent Dawn, a Vomitive, az Of Men and Tyrants, az End Man, a Give’Em War, a Serpents On Parade és a You Are Next. Az Angelus Apatrida kiváló zenekar. Rendkívül kihegyezett és megélezett, és tulajdonképpen mindent Guillermo egymaga visz. Kiváló szólista, hihetetlenül átütő és karizmatikus énekes. A göndör énekes-gitáros időnként hihetetlenül közel tudja vinni a hangszínét a legendás Dave Mustaine-éhez, bár egyébként főként a saját hangszínével és megközelítésével énekel. A fellépők közül a színpadi mozgásban valószínűleg az egész fesztiválon csak a másnapi belga „őrültek”, az Evil Invaders előzték meg őket, egyébként az Angelus Apatrida botrányosan támadó zenekar, amely nem spórol az energiával és a nehéztüzérséggel, amellyel minden állásból lövi a közönségét. Kíméletlenül. Összeszokottság, kivételes erő, hihetetlen átütőerő és előadói meggyőzőerő, amely egy pillanatra sem hagyja levegőhöz jutni a hallgatót. A zenekar kivételes produkcióját sajnos meg kellett szakítanunk, mert a nagyszínpad már a Mötley Crüe egykori énekesének, Vince Neilnek a headlinerként várt fellépésére készült a kísérőzenekarával.
A fesztivál második napjának fő eseménye tehát Vince Neil headlinerként várt fellépése volt a kísérőzenekarával. Közvetlenül a kezdés előtt látni lehetett Jeff Blandót, a Slaughter gitárosát, amint a színpadi hangot korrigálja. Főszínpadi menedzser és hangtechnikus stílusban. Mit jelent ez? „Blando”, Dana Strum és Zoltan Chaney tulajdonképpen a Slaughter, akik már előző nap felléptek Slaughterként, másnap pedig Vince Neil kísérőzenekaraként. „Blando” és Strum egyébként már régóta alkotják Neil csapatának kísérőmagját, ezért ez nem is volt meglepetés. A koncert viszont egy órát sem tartott. A ráadással együtt Vince Neil tíz dalt lökött le, a fellépés közepén eltűnt a kulisszák mögött, a főénekes szerepét ezen a ponton Jeff Blando vette át, és tizenöt percig untatta a közönséget a rock korszak kiemelkedőbb pillanatainak elcsépelt feldolgozásaival: Whole Lotta Love, Heaven And Hell és Stairway To Heaven (már csak a Smoke On The Water hiányzott). Tehát. Köztudott, hogy Neil teátrális figura. Ebben nincs kétség. Mötley Crüe-s volt, és ez nem lehet akárki. Karizmatikus, edzett előadó, és tud színházat csinálni. De ezúttal a „kisfiús punk rock” hangja nem tudta kielégíteni mindazokat, akik a színpad elé özönlöttek, hogy a Mötley Crüe-sztenderdeket élvezzék. Vince a csapattal eljátszotta: Dr. Feelogood Piece of your Action, Looks That Kill, Home Sweet Home, Shout At The Devil, Kickstart My Heart, Girls, Girls Girls, Wild Side és ráadásként a Live Wire. Annak ellenére, hogy Chaney, Strum és „Blando” keményen megfeszültek és kisajtolták magukból a maximumot, mindez kevés volt. Egyszerűen. A koncertnek legalább másfél órásnak kellett volna lennie. Ezért ez a fellépés keserű csalódást hozott, nem csupán a fesztivál második napján, hanem az egész fesztiválon. Ezzel a botránnyal kapcsolatban a hivatalos szervező a fesztivál utáni napokban hivatalos bocsánatkérést és magyarázatot is közölt, azzal, hogy félreértés volt a zenekar menedzsmentje és a szervező között. Az ördög tudja. Ilyen átverést tényleg senki sem érdemel, a legkevésbé pedig egy Bang Your Head kaliberű fesztivál hírneve és nagysága. Ezért nem lepett meg, hogy a koncert után az igényes német közönség részéről olyan kijelentések hangzottak el, hogy Vince Neilnek nem kell többé Balingenbe jönnie. A német zenei közösség kritikus, és ez a kritikusság mindenképp mérvadó. És miért így? Mert megteheti. Vince Neil egyszerűen megengedheti magának. Nem mindenki volt a Mötley Crüe tagja. Egy koncert, amit egy pillanat alatt elfelejtesz. Vinko (G.) Nil.
Nos, mivel személy szerint én sem számítottam soha különösebb Mötley Crüe- vagy Vince Neil-rajongónak, a koncerttől nem vártam sokat, így számomra az, ami történt, nem is volt különösebb meglepetés. Szerencsére, amint Neil először elhagyta a színpadot, és a kísérőzenekar feldolgozások hallgatására ítélte a balingeni közönséget, azonnal átmentem a csarnokba a kiváló Angelus Apatrida koncertjére, amelyet nagy élvezettel hallgattam végig a koncert végéig.
A második nap nagy finálájáról az Entombed A.D. gondoskodott, akik 2014-ig Entombed néven futottak, azóta pedig Entombed A.D. néven, ami azt jelenti, hogy a szcénában mostantól két Entombed-felállás van. Az Entombed A.D. tehát az a frakció, amelyben a karizmatikus és mindig szórakoztató Lars Göran Petrov énekel, aki az Entombed stúdióalbumainak többségén kölcsönözte a hangját. Az Entombed A.D. az elmúlt három évben e néven két új stúdióalbumot rakott le az asztalra, amelyekről három dalt hallhattunk: a Midas In Reverse-t, a Dead Down-t (mindkettő a „Dead Down” albumról) és a Second To None-t („Back to the Front”, 2014), a setlist zömét azonban azok a számok adták, amelyeket Petrov még Entombedként énekelt. Ez azt jelenti, hogy ennek a kultikus death ‘n’ roll bandának a rajongói határozottan megkapták a magukét. Nem csupán a repertoár miatt, hanem az újraértelmezése miatt is. A zenekar megerősítette azt, amit az elmúlt évben nálunk is élvezhettünk, amikor kétszer is fellépett Szlovéniában (utoljára 2016 novemberében a Voivoddal együtt). A vége felé Petrov kissé alábbhagyott, mert a színpadi reflektorok látványosan kikészítették, de oroszlánként dacolt tovább egészen a fellépés végéig. A zenekar a következő Entombed-klasszikusokat sorolta fel: Stranger Aeons, Eyemaster, Living Dead, Out of Hand, Chaos Breed, Revel in Flesh, Wolverine Blues és Left Hand Path. Magabiztosan és meggyőzően. Az „extrémre” éhes közönség jóllakott. A fesztivál második napja így az Entombed A.D. fellépésével végre megszülte az újat, vagyis a Bang Your Head idei kiadásának harmadik és egyben utolsó napját.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
