Fellépők: Grave Digger, Victory, Stormwarrior, Bullet, Dynamite
Helyszín: Balingen / Messegelände / Németország
Dátum: csütörtök, 2014. július 10.
Körbeért az év, és a Bang Your Head!!! fesztivál új kiadása már a küszöbön áll. Immár a tizenkilencedik. Szokás szerint egyetlen fesztiváli év sem indulhat bemelegítő nap nélkül, amelyet a hivatalos nyitás előtti napon tartanak, tulajdonképpen ugyanazon a helyszínen, mint maga a fesztivál, csak épp a csarnokban.
Idén a szervező a „warm up” showra megint öt zenekart hívott meg. Két svédet és három németet. Míg a két svéd a hard rock és a rock ‘n’ roll híve, a másik három német formáció tősgyökeres power metalt játszik. A felhozatal: Dynamite, Bullet, Stormwarrior, Victory, a nagy fináléban pedig, főbandaként, a Grave Digger, akik premierként mutatták be új stúdióalbumukat, a „Return of the Reaper”-t.
A Dynamite kopottas rock ‘n’ roll revival banda, amely szívesen lép az AC/DC és a Rose Tattoo riffjeinek nyomdokaiba, kissé desperados felhanggal, de szívvel-lélekkel, tiszta rock ‘n’ rollban gondolkodva. Ebből a fajta revivalből manapság egy rakás van a bolygón, és a Dynamite sem hoz semmiféle zenei forradalmat. Egyszerűen csak olyan klasszikus élményt nyújtottak, mint amikor felfedezel egy új, bizonyítani vágyó svéd zenekart. A produkció rengeteg szívvel, dinamikus és erőteljes színpadi játékkal, nagyfokú összeszokottsággal és a tágas színpad merész kihasználásával zajlott, amelyet 40 percre bíztak a bandára, hogy megmutathassa zenei arzenálját. Annak ellenére, hogy a csarnok még csak telt meg, akik a színpad előtt végignézték a bemutatkozást, a koncert végén harsány tapssal jutalmazták a srácokat.
A Bullet az a zenekar, amely először a Bang Your Head fesztiválon robbant be 2010-ben – Rockline-beszámoló ITT. A banda idén februárban végigjárta a régi kontinenst, ahol a német power metalosok, a Primal Fear előtt nyitott, és már akkor is teljes mértékben lenyűgözött a hajszálpontosra kidolgozott színpadi produkciójával. A zenekar két éve vette fel soraiba új gitárosát, Alexander Lyrbót, zsebében pedig ott van az új stúdióalbum is, „Storm of the Blades” címmel, amely idén szeptember elején jelenik meg. Tekintve, hogy a Bullet felfelé ívelő pályán van, és a lelkes rajongók tömege szó szerint a korlátra préselődött, majd a banda fellépése előtt hangosan skandálva a zenekar nevét az első sorokba tolakodott, tulajdonképpen meglepetés, hogy a Bullet a Stormwarrior előtt lépett fel a programban. Az AC/DC-től örökölt klasszikus, kihívóan előrenyújtott gitárriffek támadásai, adrenalinos sebességgel átitatva, nemcsak ragadozónak, hanem rendkívül vállalkozó kedvűnek és magabiztosnak is hatottak. A banda az utóbbi években rengeteg koncerttapasztalatot gyűjtött, és ez meglátszik az ötös kiváló színpadi formáján. A mérgesen felborzolt, az egekbe törő üvöltéstől, ahogy az énekes, Hell Hofer nyomta, a két gitáros kifinomult párbajaiig és a kőkemény ritmusalapig. A Bullet olyan zenekar, amely a színpadon egyszerűen nem tud és nem is akar hazudni.
A Stormwarrior a heavy metal tevtonikus iskolájának tipikus örökösei, amely Németország földjén virágzott ki, főleg a Helloween és a Running Wild révén, és tulajdonképpen megadta az alapokat ahhoz a műfajhoz, amelyet ma európai power metalként ismerünk. A „Thunder And Steel” a Stormwarrior összesen hatodik stúdióalbuma, idén jelent meg, és a banda hatalmas lendülettel mutatta be a balingeni közönségnek. A frontember, Lars Ramcke a trióhoz negyedik tagként felvette a gitáros Alex Guthot, a ritmusszekciót pedig a rutinos dán basszusgitáros, Yenz Leonhardt és a dobos Jörg Uken képviseli, aki Leonhardt mellett a vokálokat is vitte. A Stormwarriort egykor a Komenben 2008 augusztusának végén megrendezett Metal Mania Open Air fesztivál is vendégül látta (Rockline-beszámoló ITT), így régi ismerőseink. A banda alig egy óra alatt mind a hat albumáról felvonultatott egy sor dalt, és tipikusan közhelyes power metal élményt nyújtott, ahol a félelmet nem ismerő mesebeli kardforgatót újra és újra keresztek és bajok veszik körül, de a végén minden sárkány megszelídül vagy lefejeztetik, a lelkek pedig megtisztulnak az ördögiségtől. Egyszóval északi pogány küldetés, párosítva az európai power melodikusság alapvetéseivel. Ilyen a zenekar életműve, és a 1998-ban alakult hamburgiak ettől egy tapodtat sem térnek el. A csarnok a koncert alatt kissé kiürült, a második sorba bármikor könnyű volt bejutni. A bandát kissé hátráltatja, hogy Larsnak kell gitároznia, szólóznia és az éneket is vinnie. Ennek ellenére a koncert határozott fókuszát semmiben sem lehet kifogásolni: a közönségnek a legjobbat adták, amit tudtak.
Az este nagy részében sokan lázasan várták a tevtonikus metal nagy veteránjainak, a Victorynak a fellépését. A zenekart ma Herman Frank és Christos Mamalitsidis gitáros, Peter Pichl basszusgitáros, Michael Wolpers dobos és Jioti Parcharidis énekes alkotja. A felsoroltak közül valójában minden egyetlen néven múlik. Herman Franken. Az Accept gitárosa tavaly úgy döntött, hogy újra összerakja a felállást. A felújítási kísérlet még 2008-ban zajlott, amikor a banda felvette a „Don’t Talk Science” albumot, amelynek már 2009-ben meg kellett volna jelennie, mi mégis csak 2011-ben értük meg. Akárhogy is nézzük, Frank kitartásának köszönhetően a zenekar tavaly újabb teljes tagcserén esett át, éspedig olyan eredménnyel, hogy koncertezni tud. A mostani csapatban, Frankkel együtt, már nincs eredeti tag. Frank a második, „Don’t Get Mad.. Get Even” című albumra, 1986-ban érkezett a bandához. A többi tag közül a legcsengőbb név Peter Pichl, aki annak idején a Running Wildban és a brit progresszív rock veteránjában, a Nektarban basszusgitározott. A banda egyébként teljes gőzzel dolgozik, és új stúdióalbumot ígér. A Victory természetesen klasszikus korszakának anyagából állította össze a setlistet. A banda a „Temples of Gold” (1990) albumról a Take the Pace című zúzdával csapott le, azzal zárta is a koncertet, amikor a végén dörgött a hedonista Rock the Neighbours, amely az egész csarnokot talpra állította. A villámgyors zenei természetét pedig az „Don’t Get Mad… Get Even” (1986) albumról az Are You Ready klasszikussal tartotta fenn a koncert során, amelyhez a vége felé csatlakozott a remek Checks in the Mail. Elhangzottak a „Culture Killed the Nature” (1989) albumról a Don’t Tell No Lies, On the Loose és Power Strikes the Earth, míg a még mindig aktuális „Don’t talk Science” (2011) albumot a Burn Down the City és a Restless képviselte. A fellépés közepén Herman Franknek elszakadt a harmadik húrja, ezért a gitártechnikushoz fordult segítségért, aki ideiglenesen a kezébe nyomott egy fekete Gibson Les Pault, amellyel a veterán megmentette a műsor jókora részét. Remek érzés, hogy ezekben a dalokban 2014-ben is élvezhetem a koncerteket. Herman Frank pedig éppen ezekben a Victory-dalokban mutatja meg, milyen kiváló gitáros, mesteri szólista, hiszen az Acceptnél a központi figura újra és újra Wolf Hoffmann, mind stúdióban, mind színpadon, Frank pedig gyakran a puszta riffes kíséret árnyékába szorul. A banda nagyszerűen játszik. Az Acceptől örökölt színpadi mozgás jókora darabját lehetett megtapasztalni a Victory fellépése alatt, bár a Victory inkább a melodikus fülbemászóság bombasztjára és pompájára épít, amilyet az Accept karrierje során ritkán bontakoztatott ki. A Victory minden bizonnyal a legjobban várt zenekar volt a fellépők között. Remek bulit csaptak, ami sok megvadult fejen meg is látszott a közönségben.
A Grave Digger érdekes módon éppen a balingeni fellépés idején hozta világra új stúdióalbumát, a „Return of the Reaper”-t. A zenekar így premierként mutatta be a setlistet, amely a novemberi európai koncertkörút színpadait is díszíteni fogja. Olyan albumról van szó, amely felülmúlja kiváló elődjét, a „Clash of the Gods”-t, nem is beszélve az érdektelenebb és ötletileg gyenge „Clans Will Rise Again”-ről. Ez azt jelenti, hogy Axel Ritt végre teljes vértezetben beépült a csapatba. A banda teljes színpadi felszereléssel lépett fel, maximális fényshow-val, pirotechnikával és díszletekkel, amelyeket függőlegesen felállított emberi koporsók képviseltek a jellegzetes sírásó-koponyákkal, mögöttük a zenekar billentyűse, H.P. Katzenburg állt, mint mindig, a halál képmásának öltözve. A banda két vadonatúj számmal csapott le, majd olajat öntött a tűzre a „Tunes of War” klasszikusával, a kíméletlen rohamdallal, a Killing Time-mal. A Grave Digger kiváló hangulatot sugárzott a színpadról. Beszédes természetesen kizárólag a frontember, Chris Boltendahl volt, aki az egyik szünetben saját magát szidta le, amikor olyan számmal akarta folytatni a koncertet, amely nem a repertoár soron következő pontja volt, mondván, hogy nyilván legfőbb ideje szemüveget szereznie. Az őszülő, sörényes veterán úgy üvöltött, ahogy csak ő képes. Nyilvánvaló, hogy ez nem a természetes hangja, ezért az előadásába szokás szerint becsúszott egy-egy, a fület egyébként nem bántó „fusi”, amikor az ének vonala eltért az ideális helyzettől, míg Boltendahl a dalok legnehezebb részeit, például a Knight of the Cross és a The Rondtable refrénjét, egyszerűen a közönségre bízta.
Axel Ritt a tudásával remekül betöltötte a teret egyetlen gitárral. Egy gitárral az egész teret betölteni nem könnyű feladat. Ebben teljesen méltó módon pótolta kiváló elődjét, Manni Schmidtet. Axel a maga módján játssza a szólókat. Így a főleg régebbi dalok egyes részei teljesen új minőséget kaptak. A banda annyira rutinos, hogy nehéz bármilyen hibát felfedezni, főként a rutinos Jens Becker és a dobos varázsló, Stefan Arnold ritmusszekciójának kivételes pontossága nyűgözött le újra, aki a dupla lábdob hirtelen gurulásban nyújtott mesterműveiről híres. A setlist, amelyet alaposan megterheltek a „Return of the Reaper” album új számai, időnként a Grave Digger klasszikusokkal is megtűzdelte, mint a „The Ripper” (1993) albumról a Wedding Day induló, vagy a „Tunes Of War” (1996) albumról a végső himnusz, a The Dark of the Sun, amely élőben remekül működik, és a koncert egyik hangulati csúcspontja volt, hiszen Boltendahllal együtt üvöltötte az egész csarnok, 2000 felhevült fej..
Tekintve, hogy a banda a setlist érdekességeként ráadásul csak a nyolcvanas évek ősi, balladás klasszikusát, a Yesterdayt játszotta, majd „megcsalta” azokat, akik még valami meglepetést követeltek, mert az újabb Highland Forevert adta elő, és ezt kiszámítható zárás követte a Heavy Metal Breakdownnal, az összbenyomás mégis a helyes volt. Vagyis a Grave Digger igazi formában mutatkozott be, és a turné sokat ígér, főleg a látványos díszletek miatt, amelyeket pirotechnikával és egy zsák ködgéppel fűszereztek, ennek ellenére a zenekarnak legalább még három régi klasszikust fel kell vennie a repertoárba, hogy minden rajongója igényét kielégíthesse.
A bemelegítő nap tehát mögöttünk van. A svéd-német tartalmú heavy metal és hard rock nyihogás összességében igazi torzított bódulat-repeszt adott a leválásra szomjazó kemény metalfejeknek, és így felkészítette őket a fesztivál első napjára. Erről hamarosan többet. A következő balingeni koncerttörténetben.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
