Accept (különleges vendég: Phil Campbell And The Bastard Sons)
szombat, 2024. 11. 9.
Bécs (Wien) / Simm City / Ausztria
az angol nyelvű változatért görgess lejjebb:
Az Accept a világ heavy metaljának legendája, a régi iskola képviselője, tulajdonképpen élő relikviája annak, ami a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján zajlott. Sok szempontból örök inspirációt jelentő zenekar, amely működésével alapjaiban formálta a metal minden formájának arculatát és fejlődési útjainak felvirágzását. A zenekar ma is aktív. A régi dicső idők egyetlen megmaradt tagja, Wolf Hoffmann gitáros vezeti, aki a 2009-es újraindulás óta a csapat hajtómotorja, az Accept pedig 2011 és idén között egész sok új saját szerzeményt tett le az asztalra (6 stúdióalbumot). Vagyis az egész nem csupán a legendastátuszra és a régi dicsőségre épít: Hoffmann és csapata folyamatosan elképesztően kreatív.
Így idén április elején megjelent a 17. stúdióalbum is, „Humanoid” címmel (RockLine kritika). Itt az új turné! Az európai is. És tizenhárom évvel azután, hogy utoljára főzenekarként játszottak az osztrák főváros szívében, az Accept visszatért oda egy újabb, „igazi” koncertre. A helyszínen teltház volt.
Az új Accept-turné vonzerejét pedig tovább fokozta a turné különleges vendégének bejelentése. Ő nem más, mint Philip Campbell, a Motörhead egykori gitárosa, aki a rock’n’roll híres vasfattyainak „temetése” után is aktív maradt saját zenekara, a Phil Campbell And The Bastard Sons élén. Nekik már három album van a tarsolyukban, a legutóbbi, a „Kings of the Asylum” egy éve jelent meg. Ahogy a név is sugallja, a zenekart természetesen a híres Phil fémjelzi, mellette pedig három fia játszik: Tyla basszusgitáros, Todd, a második gitáros és Dane dobos. Csak Joel Peters énekes jön más fészekből. És a stílus? Nem sokkal áll távol attól, amit Phil a Motörheaddel csinált. A banda nyolckor lépett színpadra, és jó fél órán át – ahogy az várható volt – osztotta egyik pofont a másik után. A műsor mindhárom stúdióalbumról merített, amit ügyesen megfűszereztek négy Motörhead-klasszikussal és egy meglepetéssel Campbell „Old Lions Still Roar” (2019) című szólóalbumáról, a Straight Up című dallal. A közönség gyorsan egy hullámhosszra került, a show forráspontjait pedig természetesen mind a négy Motörhead-klasszikus jelentette (a Going To Brasil rögtön az elején, a „Bastards” fenomenális klasszikusa, a Born to Raise Hell középtájt, a megkerülhetetlen Ace of Spades a vége előtt, és a záró tornádó, a Killed By Death). Kiváló összjáték, kiváló hangzás, romboló hevület és pokoli buli. Phil Campbell pedig továbbra is kőbe vésett rock’n’roll legenda. Érdekes megfigyelni a fiát, Toddot is (szintén gitáros), aki meggypiros Framus gitárjával szinte utánozza apja legendás színpadi mozdulatait és teátrális megoldásait, amelyek a nyolcvanas évek óta, amikor csatlakozott a Motörheadhez, jellemzik Philt – most is a kötelező rágógumival. Az állványokon viszont a sörös poharat víz váltotta fel. Ez már a korral jár. Röviden: kiváló választás a nyitó bemelegítésre, amelyre az egész terem megmozdult. Az egyik dal erejéig a mester egy Framus WH-1-es gitárt is magára csatolt (Wolf Hoffmann is hasonlókat használ), hogy kicsit pihentesse megszokott Les Paulját.
Este kilenc óra húszkor aztán ismét kialszanak a fények. Itt az ideje a metalnak az egyetlen és utánozhatatlan Accepttel. Aki követte az Acceptet néhány korábbi turnéján, tudja, mire számíthat. Nos, Wolf mostanában alaposan megfiatalította a csapatát, így Wolf mellett a legrégebbi tag Mark Tornillo énekes, őt követi a zenekar másik amerikaija, Christopher Williams dobos és Uwe Lulis gitáros, aki a legjobb Grave Digger-albumok egyik felelőse, valamint az öt éve a csapatban lévő „srácok”: Martin Motnik basszusgitáros (osztrák zászlóval az övén) és a harmadik gitáros, egyben a zenekar harmadik amerikaija, Philip Shouse (aki a Gene Simmonsszal közös munkájáról ismert). Vagyis német–amerikai szextett!
Az Accept a színpadon továbbra is bevehetetlen erőd. Az „éles ruhás férfiak” színpadi megjelenése a legmagasabb szinten. Pózok, a színpad kihasználása, kommunikáció, kalibrálás. A tágas színpad kihasználása pontról pontra kitanulmányozva. Minden dalnál, a dalok minden részénél. Minden belépésnél. Minden kilépésnél. Teátrális! És azzal a hatással, hogy folyamatosan tüzeli a közönséget, amely az elejétől a végéig maximális fordulatszámon pörgött! A ráadással együtt egy óra negyven perc felejthetetlen ágyútűz, összegyúrva a pályafutás klasszikusaiból és a zenekar „Tornillo-érájának” csúcspontjaiból.
Hangzás és összjáték a legmagasabb szinten. Hoffmann továbbra is kiváló parancsnoka, karmestere és persze bizonyos értelemben „művészeti vezetője” a mai Acceptnek. A közönséggel való kapcsolatot az Accept tökéletesre csiszolta. Szinte hipnotikus hatást ér el. A halhatatlan riffek és dallamok varázsával párosítva a zenekar koncertjeinek diadala nem maradhat el. A zenekar kellemesen kiegyensúlyozta a műsort. Az új album dalaival egyáltalán nem vitte túlzásba, ugyanakkor nem bánt mostohán a Mark Tornillóval felvett újabb albumokkal sem; Tornillo egyébként nagyon-nagyon jól oldotta meg az összes énekfeladatot. Hangja rendkívül jól illeszkedik mindahhoz, amit az Accept valaha alkotott vagy most alkot, hangszínben és előadásmódban viszont éppen eléggé eltér Dirkschneidertől ahhoz, hogy bármiféle másolásról lehetetlen legyen beszélni. Remek alakítás. Shouse és a legendás Lulis is többször megcsillogtatta tudását, Uwe már elég korán, és ahogy az szokása, amióta az Accept tagja: a Restless And Wild szólójában. A mozgás, amikor a srácok kettesével, hármasával, négyesével sorba állnak, továbbra is a zenekar alapvető védjegye – röviden: a színpad kihasználása kiváló, egyenesen tankönyvbe illő.
Pokoli összjáték! A ritmusszekció olajozott és szaggat. A gitártémák borotvaélesek, a szólózás külön fejezet. Wolf Hoffmann önmagában is a metal egyfajta ikonja – rozsdamentes acélból faragott férfi! A percek másodpercekként repültek. Idő viszont túl kevés volt. Ezért a zenekar egyveleget is előkészített, amelyben főleg azzal lepett meg, hogy az elejére beépítette a régóta hiányolt „Restless And Wild”-klasszikus, a Demon’s Night egy részét, amelyhez már évek óta nem nyúlt. A Midnight Mover olyan dal, amely már önmagában kiköveteli a helyét minden Accept-koncerten! A klasszikus Accept-korszak egyik legerősebb dala. Hihetetlen, hogy az újabb dalok, mint a Shadow Soldiers, a Dying Breed és különösen a Teutonic Terror meg a Pandemic témái mennyire tökéletesen megállják a helyüket a régebbi klasszikusok mellett. Főleg az utóbbi kettő, amelyeket a zenekar a rendes műsor fináléjára tartogatott, és még a pályafutás két óriása, a Princess of the Dawn és a Metal Heart után is játszotta őket.
A ráadásban Tornillo egy felfújható cápával jelenik meg a színpadon, amelyet bedob a közönség közé, a zenekar pedig lecsap a Fast As A Sharkkal, amelyet a vasrepertoár régóta várt klasszikusa, a Balls To The Wall követ, a zárás pedig a teljes elszállás forgatagában a „Breaker”-klasszikus I’m A Rebel, amely az abszolút forráspontig viszi a koncertet! A halhatatlan riffek arzenáljának ez a fortyogó élessége, ez az intenzitás, minden szenvedély, minden érzelem, egy nagy zsáknyi bulival átitatva – ezért jön el a közönség. Abban ugyan azok a bácsik voltak túlsúlyban, akik az örökzöld Accept felemelkedésének idején élték tinédzserkorukat, ám a fiatalabb generációk képviselőinek látványa különösen biztató volt, hiszen ez azt jelenti, hogy a legendás zenekar reneszánsza és új tavasza csak tart és tart. Maradjon is így.
Szerző: Edita Klemen & Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Angol nyelvű változat:
Accept – a teuton acél feltámadása Bécs felett (2024)
Accept (különleges vendég: Phil Campbell And The Bastard Sons)
szombat, 2024. november 9.
Bécs / Simm City / Ausztria
Az Accept a világ heavy metaljának legendája. Ízig-vérig régi iskola, tulajdonképpen élő relikviája annak, ami az 1970-es és 1980-as évek fordulóján zajlott. Sok szempontból örök inspirációt jelentő zenekar, amelynek működése alapvető szerepet játszott a metal minden formája arculatának és fejlődési útjai felvirágzásának alakításában. A zenekar ma is aktív. A régi dicső idők egyetlen megmaradt tagja, Wolf Hoffmann gitáros vezeti, aki a zenekar 2009-es újraindulása óta a csapat hajtóereje. Ebben az új korszakban az Accept jelentős mennyiségű új saját zenét készített (6 stúdióalbumot), amelyek 2011 és 2024 között jelentek meg. Hoffmann és csapata végig elképesztően kreatív maradt egy olyan időszakban, amikor az Accept könnyedén támaszkodhatott volna azokra a dicső napokra, amikor kivívta igazi heavy metal legendastátuszát.
Így idén április elején megjelent a 17. stúdióalbum, a „Humanoid”. Itt az új turné! Az európai is. És tizenhárom évvel azután, hogy utoljára főzenekarként léptek fel az osztrák főváros szívében, az Accept visszatért oda egy újabb, „igazi” koncertre. A helyszínen teltház volt.
Ezt az Accept-turnét egy nagyon különleges vendég is vonzóvá tette! Philip Campbell, a Motörhead egykori gitárosa, aki a rock’n’roll híres fattyainak vége után is aktív maradt Phil Campbell And The Bastard Sons nevű zenekarával. A zenekarnak három album van a tarsolyában, a legutóbbi, a „Kings of the Asylum” egy éve jelent meg. Ahogy a név is sugallja, a zenekart természetesen a híres Phil fémjelzi, mellette pedig három fia játszik: Tyla basszusgitáros, Todd, a második gitáros és Dane dobos. Csak Joel Peters énekes jön más fészekből. És a stílus? Nem sokkal áll távol attól, amit Phil a Motörheaddel csinált. A banda nyolc órakor lépett színpadra, és jó fél órán át osztotta egyik pofont a másik után.
Kiváló kémia, kiváló hangzás, zúzó hevület és pokoli buli. Phil Campbell pedig továbbra is kőbe vésett rock’n’roll legenda. Érdekes megfigyelni a fiát, Toddot is (szintén gitáros), aki meggypiros Framus gitárjával szinte utánozza apja legendás színpadi mozdulatait és teátrális megoldásait, amelyek az 1980-as évek óta, amikor csatlakozott a Motörheadhez, jellemzik Philt (a kötelező rágógumi sem maradt el). Csak ezúttal az állványokon a sört víz váltotta fel. Összességében remek választás volt a nyitó bemelegítésre, amelyre az egész terem talpon volt. Phil az egyik dal alatt egy „Snaggletooth”-mintás Framus WH-1-es gitárt is használt (Wolf Hoffmann is hasonlót használ), hogy kicsit pihentesse megszokott Les Paulját.
A műsorba mindhárom stúdióalbum anyaga bekerült, de hogy fűszeresebb legyen a dolog, a Bastards négy Motörhead-klasszikust és Campbell 2019-es, „Old Lions Still Roar” című szólóalbumáról a Straight Up című dalt is bedobta. A közönség gyorsan egy hullámhosszra került, a show forráspontjait pedig természetesen mind a négy Motörhead-klasszikus jelentette (a Going To Brasil rögtön az elején, a „Bastards” fenomenális klasszikusa, a Born to Raise Hell középtájt, a megkerülhetetlen Ace of Spades a vége előtt, és a záró tornádó, a Killed By Death). Kérhetnél ennél többet?
Este kilenc óra húszkor ismét kialszanak a fények. Itt az ideje a metalnak az egyetlen és utánozhatatlan Accepttel. Aki követte az Acceptet néhány korábbi turnéján, tudja, mire számíthat. Nos, Wolf az utóbbi néhány évben alaposan megfiatalította a csapatát. A legrégebbi tag (Wolfot leszámítva) Mark Tornillo énekes, őt követi a zenekar másik amerikaija, Christopher Williams dobos, valamint Uwe Lulis gitáros (aki a legjobb Grave Digger-albumokért felelt), míg Martin Motnik basszusgitáros (kifejezetten erre a koncertre osztrák zászlóval az övén) és a harmadik gitáros, egyben a zenekar harmadik amerikaija, Philip Shouse (aki a Gene Simmonsszal közös munkájáról ismert) öt éve lett a felállás része. Német–amerikai szextett!
Az Accept a színpadon továbbra is golyóálló erőd. Az „éles ruhás férfiak” színpadi jelenléte a legmagasabb szintű. Pózok, színpadi jelenlét, kommunikáció, kalibrálás. A tágas színpad kihasználása. A koncert minden másodperce gondosan ki volt dolgozva. És mind a hat zenész pontosan tudja, mi a szerepe a show minden egyes részében! Teátrális! És azzal a hatással, hogy folyamatosan tüzeli a közönséget. Mindez egy óra negyven percnyi felejthetetlen ágyútűzzel megtoldva, amely a zenekar pályafutásának klasszikusaiból és a „Tornillo-éra” csúcspontjaiból állt össze.
Hangzás és kivitelezés a legmagasabb szinten. Hoffmann továbbra is kiváló parancsnoka, karmestere és persze bizonyos értelemben „művészeti vezetője” a mai Acceptnek. Az Accept kapcsolata a közönséggel tökéletesre csiszolt. Szinte hipnotikus hatást ér el. A halhatatlan riffek és dallamok varázsával párosítva a zenekar koncertjeinek diadala nem maradhat el. A zenekar kellemesen kiegyensúlyozta a műsort. Az új album dalaival egyáltalán nem vitte túlzásba, ugyanakkor nem bánt mostohán a Mark Tornillóval felvett újabb albumokkal sem; Tornillo egyébként nagyon-nagyon jól teljesítette az összes énekfeladatot. Az ének továbbra is rendkívül jól illeszkedik mindahhoz, amit az Accept valaha csinált vagy most csinál, hangszínben és előadásmódban viszont nem áll túl közel Dirkschneiderhez. Tornillo önmagában is igazi énekes fenevad, és bármiféle másolásról lehetetlen beszélni. Remek alakítás Marktól. És persze ott van az a felejthetetlen mozgás, amikor a srácok kettesével, hármasával, négyesével sorba állnak! Ez továbbra is a zenekar alapvető védjegye! Röviden: a színpad kihasználása kiváló, egyenesen tankönyvbe illő.
Pokolban köttetett szövetség! A ritmusszekció olajozott és szaggat. Borotvaéles gitártémák, a szólózás külön fejezet. Wolf Hoffmann önmagában is a metal egyfajta ikonja – rozsdamentes acélból faragott férfi! A percek másodpercekként repültek. Az idő pedig (mindig) túl kevés. Ezért a zenekar egy egyveleget is előkészített, amelyben főleg azzal lepett meg, hogy az elejére beépítette a régóta hiányolt „Restless And Wild”-klasszikus, a Demon’s Night egy részét, amelyhez már évek óta nem nyúlt. A Midnight Mover már önmagában mindig csúcspont, amikor színpadon szól! A klasszikus Accept-korszak egyik legerősebb dala. Hihetetlen, hogy az újabb dalok, mint a Shadow Soldiers, a Dying Breed és különösen a Teutonic Terror meg a Pandemic témái mennyire tökéletesen megállják a helyüket a régebbi klasszikusok mellett. Főleg az utóbbi kettő, amelyeket a zenekar a rendes műsor fináléjára tartogatott, és még a pályafutás két óriása, a Princess of the Dawn és a Metal Heart után játszotta őket.
A ráadásban Tornillo egy felfújható cápával jelenik meg a színpadon, amelyet bedob a tömegbe! A zenekar a Fast As A Sharkkal csap le, ezt követi a vasrepertoár régóta várt klasszikusa, a Balls To The Wall, a zárás pedig a „Breaker”-klasszikus I’m A Rebel tökéletesen beinduló forgataga, amely az abszolút forráspontig viszi a show-t! A halhatatlan riffek minden intenzitása és élessége, minden szenvedély, minden érzelem, egy csipetnyi szórakozással átitatva – ezért jön el a közönség. Olyan közönség, amelyben a bácsik és apukák voltak túlsúlyban, akik az örökzöld Accept fénykorában töltött tinédzserkorukat élték újra, ugyanakkor a fiatalabb generációk látványa a közönségben különösen lenyűgöző volt, mert ez azt jelenti, hogy ennek a legendás zenekarnak a reneszánsza és új tavasza még mindig tart és tart és tart. Maradjon is így.
Szöveg: Edita Klemen & Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Phil Campbell And The Bastard Sons – setlista:
1. Highway Star (intro felvételről)
2. We’re the Bastards
3. Freak Show
4. Going To Brasil
5. Schizophrenia
6. High Rule
7. Born To Raise Hell
8. Straight Up
9. Ace Of Spades
10. Strike the Match
11. Killed By Death
Accept – setlista:
1. The Reckoning (hosszított intro)
2. Humanoid
3. Restless and Wild
4. London Leatherboys
5. Straight Up Jack
6. Midnight Mover
7. Breaker
8. Dying Breed
9. Demon’s Night / Starlight / Losers and Winners / Flash Rockin’ Man
10. Southside of Hell
11. Shadow Soldiers
12. Princess of the Dawn
13. Metal Heart
14. Teutonic Terror
15. Pandemic
—ráadás—
16. Fast as a Shark
17. Balls to the Wall Play
18. I’m a Rebel
19. Bound to Fail (outro felvételről)
