Megjelent: 2025. április 25., Lorna Vista
Producer: Gene Walker
Hossz: 46:43
Műfaj: Szellem(es) pop rock
„Sátánista kommersz giccs”
A Ghost eddig ritkán fordult meg a lejátszási listámon (egyetlen óriási kivétellel). Az az érzésem, hogy ezzel az albummal ez alaposan megváltozik (sőt, már meg is változott).
A fenti óriási kivétel a Square Hammer volt a 2016-os Popestar EP-ről. Ez az ütős, ritmusos, hipnotikus pop-rock gyöngyszem némi áltmetal beütéssel és humoros sátánista szöveggel úgy befészkelte magát a kisagyamba, mint egy apró, gyengéden rózsaszín kukac. És bevallom, a mai napig nem hagyta el. Sőt, társaságot is kapott.
Tobias Forge, pápa, bíboros, ördög, énekes és plagizáló újító egy személyben, már 2006-ban elindította a Ghost-történetet, és alig 20 év alatt a csúcsra juttatta. A Skeleta ugyanis megjelenésekor könnyedén elfoglalta a Billboard 200 első helyét. Hogy miért és hogyan, kérdezed majd érdeklődve. A hogyanra már válaszoltam, a miértre egyetlen hallgatás után magad is rájössz. Az album az első másodperctől az utolsóig tele van ragadós dallamokkal, csábító ritmusokkal, szelíden komor balladákkal, a múlt század 80-as éveinek slágereiből kicsippentett részletekkel, egy igencsak lazán összefogott okkult metal felhőbe csomagolva. Minden hang, minden refrén, minden énekdallam ismerős valahonnan, mégsem hagy nyugodni az az ördögi kis hang, hogy újra és újra ellenőrizd, honnan. Az ügyes Tobias gondoskodik róla, hogy ezeknek a kérdéseknek soha ne járj a végére, így naponta legalább egyszer meg kell nézned, hátha most sikerül végre rájönnöd.
A produkció fenomenális, bombasztikus, kristálytiszta és ártalmatlan. A hangszeresek olyan tökéletesen képzettek, hogy minden dalba tudnak csempészni egy kis díszt: egy váratlan ritmusképletet, egy szokatlan hangot a gitárszólóban vagy egy sötét felhangot a billentyűs hangzásvilágban. A pontot az i-re Tobias teszi fel, a feltámadt katolikus pap énekstílusával és a (nem)egyértelműen szenvedő, kissé sátánista szövegekkel. Szerencsénkre nem veszi magát teljesen komolyan, hiszen a fekete mise ürügyén szerelmi nedvek homlokba lövéséről és hasonló disznóságokról énekel.
Az album első hat dala maga a kozmikus tökély. A refrének egy hallgatás után sem mennek ki a fejedből, Tobias ügyesen belecsempész az instrumentális részekbe egy-egy keményebb riffet, dupla lábdobot és dörgő szintialapot, úgyhogy mi, megrögzött metalosok abban az illúzióban élhetünk, hogy metalalbum pörög a lejátszónkban. Kicsit visszanéztem, és úgy tűnik, a komponálás pop-rock dallamos mesterségébe való átmenet kulcsfigurája egy Max Grahn nevű fickó, az ismeretlen svéd dobos és dalszerző. Tobias a dallamokhoz mindig is értett, de ez már egy következő szint.
Az album csúcspontja a legvégén található két dal, amelyeket két leggyengébb szerzemény fog közre, mint egy szendvics. A büdös vándorserleg a messze leggyengébb tételért a Misillia Amori-nak jár. Mintha Joe Elliot egy elfeledett széfben megtalálta volna azt a felvételt, amelyet Mutt Lange a Hysteria felvételei közben annyira szégyellt, hogy mindenki elől elrejtette. Tobias pedig a hatodik és a hetedik sör között meggyőzte Joe-t, hogy a szám nem elég jó a következő Def Leppard-kislemezhez. Ami igaz is. Emészthetetlen.
A legvégén az Excelsis vár ránk, egy letört kis ballada, amely arra emlékeztet, hogy mindennek egyszer vége. Ne mondd!
Az album csúcspontja mindenképp a Marks of the Evil One, figyelmeztetés az Apokalipszisre, vagy inkább meghívó rá. A vezérdallam sátáni sóhajaival rögtön a sötétbe húz, ahol a melankolikus refrén becsal a négy lovas csapatába. Brutális! There, there, fuckin’ there! Közvetlenül utána pedig egy kis szám, amely jelenleg a Square Hammernek tart társaságot a kisagyamban, az Umbra. Dallamos lövedék, amely szégyentelenül és egyenesen az oltáron űzött szexről énekel, a Názáreti szeme láttára. A hurrikánerejű refrén, a felgyorsult tempó és az igazán őrült szóló lenyűgözi a lelket és a testet. A tehénkolompról nem is beszélve, Will Ferrell és a Blue Oyster Cult büszke lehet!
A zenei áradatban, amelynek megállás nélkül ki vagyok téve, ez valóban olyan album, amely megfog, és muszáj újra meg újra meghallgatnom. Aztán még egyszer. Azt pedig nem tudom, hogy szégyellnem kell-e magam emiatt. Hiszen van benne minden „sellout”-jellemző, és tudatos támadás a közönség legkönnyebben megfogható célpontjai ellen, amelyek közé nyilvánvalóan én is tartozom. És milyen könnyedén behódoltam!
Cukorkák: Guiding Lights, Marks of the Evil One, Umbra, Cenotaph
Értékelés: 9/10, vagy 3,5/10, nem vagyok egészen biztos benne
Szerző: Igorac
Számlista:
- Peacefield
- Lachryma
- Satanized
- Guiding Lights
- De Profundis Borealis
- Cenotaph
- Misillia Amori
- Marks of the Evil One
- Umbra
- Excelsis
Zenészek:
Papa V Perpetua – ének, basszusgitár
Meg nem nevezett szellemek csapata – minden más
Egy rakás vendégzenész és énekes
Zanimiva recenzija. Bom dal priložnost.
Javi, kako se ti zdi.