A második nap a kevésbé extrém hangzású belga speed/heavy metalosok, a Speed Queen fellépésével indult. A csapat egészen Belgiumból gurult le a Tolminatorra, és igazi országúti harcosokként (mindkét EP-jük „országúti” témájú: King of the Road és Still on the Road) kemény munkával szolgált rá a színpad előtti közönségre. Abból a korai óra ellenére is akadt szép számmal a kisszínpad előtt, és a keddi eső után a napsütés is jólesett. A Speed Queen rendkívül szórakoztató nyitányt adott a második napnak, tele heavy/thrash/speed riffekkel és az energikus énekes magasan szárnyaló vokáljával. A látottak és hallottak alapján „eighties” beállítottságukhoz kétségkívül honfitársaiknál, az Evil Invadersnél is ihletet merítettek.
Egészen más, extrémebb megvilágításban mutatkozott be a Nova Gorica-i death ‘n’ roll csapat, a Hellcrawler. A banda a svéd death metal, a HM-2 effektek és egy saját posztapokaliptikus történet oltárkáján hódol, és lefogadom, hogy ez a történet némi ihletet King The Dark Tower-ciklusából is merített (ami maga is Leone spagettiwesternjeiből táplálkozott). A Hellcrawler a kora délutánban úgy ült be a fülekbe, mint egy homokvihar a sivatagban. Remélem, hogy viszonylag ritka színpadi jelenlétük oka egy új album készülése, amelyet a 2016-ban megjelent Sandstorm Chronicles után radioaktív sugárzástól megperzselt, dudoros, de tárt karokkal várunk.
Az osztrák Fearancy death metalos ritmusokkal folytatta, hangzásban viszont teljes fordulatot hozott a máltai Hemplifier (a szójátékot talán nem kell részletesebben magyarázni). A banda a saját, szinte teljesen instrumentális stoner metal-vízióját mutatta be. Ez ugyan semmiben sem tért el feltűnően a műfaj kijelölt irányvonalaitól (a zöldes beütést is beleértve), de a máltaiak kellemes műfaji színfoltot jelentettek a nap programjában.
Ezután újabb szlovén hősök, a Morost következtek. Igazi adag progresszív és melodikus death metalt zúdítottak ránk, szép számú közönséget csalogattak a színpad elé, maguk fölé pedig baljós, sötét felhőket az égre. Az idő szerencsére kitartott, és a közönség a nyilvánvalóan komplex ritmusok és a számos váratlan fordulat ellenére láthatóan élvezte a hallottakat, noha a Morostot néhányszor megtréfálták a technikai problémák.
A kisszínpadot a holland post black metalos Terzij De Horde zárta. Őket sajnos túl keveset láttam ahhoz, hogy tárgyilagosan értékelhessem a játékukat, annál többet tudok viszont mondani a nagyszínpad első fellépőiről, a cseh Stellvrisről. A cseheket a karizmatikus énekesnő, Nicol vezényli, aki igazi vokális kaméleonnak bizonyult: a tiszta és a durva vokálokat egyaránt uralja, különösen magabiztos a sikolyos éneke. A Stellvris teljesen klasszikus metalcore-t hozott néhány djentes betéttel, rengeteg breakdownnal, sőt basszusdropokkal is. Energikus hozzáállásával a Stellvris meggyőzte a jelen lévő közönséget, bár én a zenei megközelítésükért nem tenném tűzbe a kezem. Élőben viszont kétségkívül sokat segít nekik Nicol igen jó, khm, tüdőkapacitása.
Arra az őrületre azonban, ami ezután következett, semmi sem készíthette fel a színpad előtt állókat. Az osztrák, pontosabban tiroli Insanity Alert thrash/crossover csapat tornádóként söpört végig a Tolminatoron, és igazi thrash-extázisba repítette a közönséget: a moshingnak és az általános „good friendly violent fun”-nak se vége, se hossza nem volt. Heavy Kevy frontember tenyeréből evett a közönség, a szájából pedig folyamatosan záporoztak a vicces beszólások, a sótlan poénok és a metalos sztereotípiák kifigurázása. Az Insanity Alert zeneileg nem éppen egyedi jelenség, hiszen stílusukban már mindent elmondtak olyan bandák, mint a D.R.I., a Municipal Waste vagy az S.O.D. Egy-, két-, legfeljebb háromperces thrash punk lövéseik mégis úgy másztak be a fülekbe, mint Cronenberg testrablói. Egy órára nyáladzó, gondolkodásra képtelen, „hive brain” lényekké változtatták a közönséget (a lehető legjobb értelemben – All Mosh/No Brain). Ezek a lények szorgalmasan, első szóra teljesítették Heavy Keavy összes moshra és circle pitre szólító utasítását, amelyek kartonokra írva is röpködtek a színpadról: „Fuck This Shit”, „Let’s Circle Pit” stb. Az őrület a záró Run to the Pit alatt tetőzött, ami persze a Maiden-klasszikus Run to the Hills feldolgozása.
A nagyoktánszámú thrash-adag után a post black metalos Ellende előtt igazán nehéz feladat állt: a színpad előtt kellett volna tartaniuk az embereket. Ez sajnos nem sikerült nekik, és magam is a koncertjükre időzítettem egy kis feltöltődést vega kebabbal és sörrel. Aztán új erővel tértem vissza a színpad elé egy kis időutazásra, jó száz évvel ezelőttre. Akkor Tolmin és a környező hegyek között ágyúk dörögtek és tüzérségi sortüzek visszhangoztak, az emberiség történelmének egyik legvéresebb időszakában. A német Kanonenfieber black metal csapat ugyanis az első világháborús vérontás emlékét és intő tanulságát idézi meg, teljes egészében német nyelvű szövegeik pedig eredeti dokumentumokon és katonák levelein alapulnak. A Kanonenfieber szögesdróttal, homokzsákokkal, egyenruhákkal, kifejezéstelen fekete maszkokkal és II. Vilmos császár felvett beszédeivel élőben is igazi hangulatot teremt. Ezt csak tovább erősítette a csúcsminőségben szóló black metal, amelyet számos melodikus betét és death metalos elem dob fel. A hihetetlen atmoszférát a közeledő vihar villámai is fokozták, így a Kanonenfieber az idei Tolminator egyik legjobb pillanataként maradt meg az emlékezetemben.
A nemzetközileg talán legaktívabb szlovén zenekarnak, a Within Destructionnek azzal a balszerencsével kellett szembenéznie, hogy épp egy hatalmas felhőszakadás közepén játszott, ami alaposan megritkította a közönséget. Jó látni, mekkora utat tett meg a banda a jó évtizede megjelent bemutatkozó lemeze, a From the Depths óta. A ma már csak trióként működő Within Destruction a gyér közönség ellenére profin és magabiztosan tette a dolgát. Remélem, legközelebb már jobb időben láthatjuk őket.
Régen, nagyon régen láttam őket utoljára, és most ismét meggyőződtem róla, hogy miért. A trollos black folk metaljuk egyszerűen nem az én fülemnek való, nehezen emésztem. Ennek ellenére szívesen adtam nekik egy esélyt, hogy meggyőzzenek az ellenkezőjéről. Nem sikerült nekik. Ahogy a rajongótáboruknak sem, amely kvázi evezést rendezett (értsd: leültek a földre, és egy képzeletbeli csónakot eveztek). Ez a Finntrollnál és a műfajilag hasonló bandáknál már bevett szokássá vált. Lehet, hogy csak öregszem, és mogorva, zsémbes, nyavalyás vénember leszek, ki tudja.
A második napot nagy stílusban a norvég black metal veteránjai zárták, akik a pestist hozták el a Tolminatorra. 1349 ugyanis az az év, amikor a fekete halál megérkezett Norvégiába, és (Európa más részeihez hasonlóan) a lakosság 2/3-át elpusztította. Ennek megfelelően az 1349 sötéten és gonoszul szól, ahogy egy black metal bandának szólnia kell. A fáradtság és az időjárás viszontagságai azonban láthatóan megtették a hatásukat, és az 1349-es Norvégiához hasonlóan a közönség is megtizedelődött. Mivel a Gorgoroth és a Dark Funeral típusú black metal nem éppen az én (fekete) teám, hamarosan magam is csatlakoztam a távozókhoz.
Szöveg: Rok Klemše
Fotók: Sebastijan Videc
