Rock of Ages 2012 (II. nap)
Helyszín: Seebronn / Baden-Württemberg / Németország
Dátum: 2012. 07. 28.
Az Europe, Bob Geldof, Fish és a többi fellépő az első napon kellemes fogadtatást készített a német Rock of Ages fesztiválon, és segített belerázódni Baden-Württemberg szövetségi tartomány klímájába. Egy kis rossz kedvet azért a szervezők okoztak, akik a sajtósoknak semmilyen külön kempingzónát nem biztosítanak, így a sátramat a többi látogató közé vertem fel, nagyjából tíz perc sétára a helyszíntől. A testvérfesztiválon, a minden évben néhány tíz kilométerre rendezett Bang Your Head!!! Festivalon ugyanis mi, újságírók közvetlenül a bejárat mellett kapunk szállást. De sebaj, nem illik minden semmiségért panaszkodni!
A jó hangulatról még a második nap első koncertjei előtt gondoskodott egy régi koncertes haverom, Alen a.k.a. Štorklja, a szlovén koncerthelyszínek legendája, aki az utóbbi két évben külföldön él, így az újabb találkozás nagy meglepetés volt! A viszontlátásra kötelező volt koccintani egy-két sörrel, a beszélgetés az aktuális koncertéletről és az élet egyéb területeiről pedig egészen a szombati nyitófellépésig elhúzódott, amikor a fiatal svájci hard rockerek, a MAXXWELL kezdték ébresztgetni a fesztiválközönséget. Az egy tanóra hosszúságú, ütős riffekkel és bőséges dallamos plasmájokkal teli műsor mennydörgésként zúgott át a csendes szombat kora délutánon a helyszínt körülvevő, szeles búzamezőkön, és a jelenlévők szerint a svájci fiatalok átkozottul jól elvégezték a dolgukat.
A főszínpadra (illetve tulajdonképpen az egyetlen fesztiválszínpadra) másodikként a REGGATTA DE BLANC lépett fel. Ahogy a nevük is elárulja, amelyet a The Police egyik albuma után vettek fel, ez az együttes az egykori new wave / rock óriás számait játssza. Én nem vagyok a „cover” zenekarok híve, mert szerintem ezek elveszik a helyet sok kreatív banda elől. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy a Reggatta De Blanc, amelynek tagjaiban német vér csörgedezik, megállta a helyét, és kellemes utazást kínált a The Police slágerein át. A fellépés központi alakja természetesen az énekes volt, akinek – és ez tényleg lélegzetelállító – ugyanolyan volt a hangszíne, mint Stingnek! A jókedvű trió láthatóan élvezte a koncertet, és a The Police pattogós ritmusaival a színpad előtti közönséget sem volt nehéz táncra perdíteni. A Roxanne, a So Lonely, a Walking in the Moon és a többi sláger, amelyből a brit trió viszonylag rövid pályafutása ellenére sem kevés van, jól szerepelt, és bebizonyította, hogy a The Police szelleme még mindig erősen él a rockerek között.
Amikor a kora délutáni nap erősebben kinyújtotta csápjait a fesztiválhely fölé, színpadra lépett a PRAYING MANTIS, az angol heavy metal vének egyike, akikről kevesen tudják, hogy egyáltalán még mozognak. Rendkívül érdekes zenekarról van szó, amely az úgynevezett NWOBHM-hullám összes képviselője közül a legsajátosabb fejlődést futotta be. Az évek során, folyamatos kiadványokkal egyre dallamosabb heavy metal felé törekedtek, átvészelték a homályba süllyedés hajótörését, az utóbbi években pedig igen kompakt, valójában a bő harmincéves történetük legerősebb felállásává értek. Éppen a gyakori tagcserék okozták ennek az egykor ígéretes együttesnek a hanyatlását, az utóbbi években viszont a Troy fivérek, Tino és Chris végre erős köteléket tudtak kialakítani a bandában, ami a „Sanctuary” és a „Metamorphosis” albumok megjelenésében csapódott le. A Rock of Ages-fesztiválos fellépésük így az újabb számok jegyében telt, amelyek a kollektíva mostani optimista szellemét tükrözik; nem hiányzott a Children of the Earth, a Panic in the Streets, a Highway és a Captured City sem, természetesen a kilencvenes évekbe vetett közbeeső visszapillantásokkal. Az ötös nagyon beleélte magát a koncertbe! A Praying Mantis teljesen az előadás tökéletességének szentelte magát, mind a többszólamú vokálokban, mind a hangszeres párbeszédekben. Időnként úgy tűnt, hogy a saját beleélésük miatt elvesztették a kapcsolatot a közönséggel, ezeket a pillanatokat azonban két közbeiktatott közönséghez szólással a szimpatikus gitáros, Tino Troy oszlatta el. Igazi balzsam volt ez a fülnek a zenekar minden rajongójának, akik tudjuk, hogy a bandát színpadon elkapni borzasztóan nehéz. Ahogy Tino Troy később, a „dedikálás” közben egy rövid beszélgetésben mondta, nem rajtuk múlik, hanem a piac érdektelensége akadályozza a gyakoribb fellépéseiket. Sajnos a Praying Mantis, minden minőségük ellenére, az elfeledett NWOBHM-ékkövek egyike lett.
Következett a JEFF SCOTT SOTO, a Journey, az AOR bajnokai sorsára nem szánt első számú torka, aki Neal Schon és társai mellett mindössze másfél évig bírta, egyébként viszont testestül-lelkestül a dallamos hard rock hagyományának elkötelezettje. Soto egy évvel korábban a testvérfesztivál, a Bang Your Head!!! főszínpadán lépett fel, a szervezők pedig ezután Seebronnba is meghívták. Ahogy Balingenben, most sem sikerült neki a legjobban a fellépés. Nehéz megmondani, hogy kölcsönös összehangolatlanság vagy valamilyen más kommunikációs akadály állt-e fenn a színpadon, de a gitárosai háttérvokál-vonalai, Soto hatalmas dallamos plasmájának egyik fő építőkövei, nem voltak százszázalékosak, így érthető módon a közönség sem ette a kezéből. A frontember ugyan nagyon igyekezett a tömeg felpörgetésével, dinamikusan futkosott a színpadon és használta a „cat walkot”, ennek a napnak azonban nem a hangos ovációk voltak a sorsa. Soto a műsor közben érintette az aktuális album, a „Damage Control” bemutatását, az egyórás együttlét zárása pedig – akárcsak Balingenben – a Talisman-slágerek közti sétáé lett, az I’ll Be Waiting és a Bon Jovi Livin’ on a Prayer tetszetős záró egyvelegével.
Minden rockrajongónak az amerikai Y&T fellépése volt az idei kiadás egyik legérdekesebb eseménye. Nem azért, mert az Y&T valami nagy exkluzivitás volna – az utóbbi tíz évben szinte nem volt olyan év, hogy ne koncerteztek volna Európában –, hanem egyszerűen azért, amik. Kivételes zenekar, amely a hetvenes évek második felében kezdett játszani, amikor a hard rockból intenzíven kezdett kifejlődni a heavy metal, így egyedi stílusukkal afféle fosszilis bizonyítékai a zenei fejlődésnek. Az Y&T a műsort főként a nyolcvanas évek első feléből származó slágerekből állította össze, a rajongóknak pedig a „Ten” (1990) albumról két gyöngyszemet is odavetettek, a Hard Times-t és a Don’t Be Afraid of the Dark-ot. A színpadon minden úgy volt, ahogy kell! A frontember és vezér, Dave Meniketti a rá jellemző módon, átélt előadással töltötte meg érzelmekkel a játszott zenét, ami a Shine On című számnál érte el a csúcsot; ezt a hosszú ideig az Y&T basszusgitárosaként működő Phil Kennemore emlékének ajánlották, akit két éve győzött le a rák. A koncert intenzitása végig magas volt, mert az Y&T a legismertebb számait egyenletesen osztotta el a műsorban: az Open Fire, a Mean Streak és a Winds Of Change még a vége előtt végigdörrent Baden-Württemberg mezői fölött, a befejezésre az amerikaiak a Hurricane-t és a Forever-t tartogatták. Kiváló bemutatója volt az őserejű heavy metal hangzásnak, és miután a bandával többször is találkoztam klubbűnbarlangokban, százas-kétszázas közönség előtt, nekem is leesett a kő a szívemről, amikor végre több ezer néző előtt kaptam el őket koncerten. Ha valaki, hát az Y&T megérdemli a színpad előtti tömegeket!
A második nap második főszereplőjeként lépett fel az AXEL RUDI PELL, Németország egyik legkiválóbb heavy metal gitárosa, aki hazai pályán kultikus státuszt élvez. Miután mi, fotósok minden zenekart először a színpad alól fényképeztünk, a biztonságiak a fellépése előtt megakadályozták a belépést a fotózónába, azzal az indoklással, hogy Pell pirotechnikai show-ja miatt a színpad közvetlen közeléből nem lehet biztonságosan követni a koncertet. És tényleg ütősen indult! Már a nyitó Ghost in the Black alatt kitörtek a pirotechnikai ágyúk, és Pell kifejezésmódjának epikus erejét vizuális látvánnyal tetézték, ami az esti szürkületben teljes őserejében ragyogott fel! Axel Rudi Pell koncertjét látni mindenképp felejthetetlen élmény, hiszen a zenekara a legmagasabb pedigréjű zenészekből áll, az összeszokott gépezet pedig gond nélkül brillírozik a technikailag igényes, szimfonikus számok hatalmas felépítésének előadásában. A „német Blackmore”, ahogy egyesek Pellt nevezik, hűvösen, teljesen lazán, a maga módján időnként jammelésszerűen elnyújtotta a számokat, a dobok mögül pedig nem hiányozhatott Mike Terrana, aki a műsor közepén megmutatta tudása gazdag palettáját. A hosszú hangszeres részekben, amelyeknek mintha sosem akart volna vége szakadni, és amelyeket főleg a metálrapszódiák kedvelői élveztek, háttérbe szorult az énekes, Johnny Gioeli, aki Pellnél veleszületett frontemberi és énekesi adottságai ellenére valahogy szerencsétlenül a második vonalba kerül. Az est egyik csúcspontját a The Masquerade Ball hozta – ezernyi magasba emelt kéz és egyszerre éneklés igazolta a gitáros rendkívüli népszerűségét, még ha úgy is tűnt, hogy a zenekar kissé spórol az erejével. Épp annyit adtak a közönségnek, amennyit az elvárt – hiányzott az átélés, pedig éppen ez az erény Pell zenei énjének fő összetevője.
Ha az időjárási körülmények Axel Rudi Pell fellépése alatt még kibírható, a modern, elpuhult ember számára is elviselhető állapotot mutattak, ugyanabban a pillanatban, amikor a színpadot megrohamozta ALICE COOPER és zenészekből álló népes csapata, úgy leszakadt az ég, mintha dézsából öntötték volna! Miközben a színpadot készítették elő a Cooper készülő koncertdíszletét eltakaró óriási függöny mögött, a fesztiválközönség az eget kémlelte, és száraz estezárásért könyörgött. Valószínűleg a színpad előtti fotósok voltunk a leghangosabbak a fohászkodásban, mi, akiket a záró fesztiválfellépés nyitószáma, a Black Widow alatt ért az égszakadás, miközben a lehető legjobb kép elkapása és a szárazra menekülés között őrlődtünk, amivel mindenki jó szolgálatot tett volna a drága felszerelésének.
Úgy nézett ki, mintha Alice Cooper ég és föld ura volna! Az égből nehéz esőcseppek hullottak, a háttérben villámlott, a színpadon pedig Alice Cooper eljátszotta a saját halálát – mintha az ítélet napján lennénk! A nyitószámot a Brutal Planet és az I’m Eighteen követte, utóbbi alatt Cooper egy bottal vonult a színpadra, amellyel a következő néhány percben rá jellemző stílusban játszadozott. Alice Cooper Seebronnban a hosszan tartó „No More Mr. Nice Guy” turné keretében lépett fel, amellyel a korai felállása Rock and Roll Hall of Fame-be való beiktatását ünnepelte, a turnéra pedig a kísérőzenekarát is alaposan megkeverte: Chuck Garrick basszusgitárossal és Damon Johnson gitárossal két éve találkoztunk Olaszországban (a beszámoló itt), friss vér szagát viszont Tommy Henriksen és Orianthi gitáros, valamint Glen Sobel dobos árasztotta.
Mivel a turné a korai pályafutása emlékének volt szentelve, minden klasszikus hangzásának kedvelője megkapta a magáét. Míg a szólókoncerteken a teli műsoridőbe még beillesztett egy-egy számot a legutóbbi, „Welcome 2 My Nightmare” albumáról, a zsúfolt, a fesztiválforgatagnak megfelelő repertoár ezt most nem engedte, ami nagy kár, tekintve, hogy az említett 2011-es album a legjobbja nagyon-nagyon hosszú idő óta. A vén róka jól tudja, hogyan tegyen a kedvére a közönségnek! Fellépésének óriási része arra épül, hogy több történetet egységes egésszé fűzve fokozza a hangulatot, miközben a nézőknek eláll a lélegzete. Most sem volt ez másképp, néhány trükkel engem is lenyűgözött, pedig már negyedszer láttam, és biztos voltam benne, hogy már nem tud meglepni. A koncert elején úgy tűnt, hogy a biztonságiak ellenére egy fiatal lánynak sikerült felosonnia a színpadra, aki játék közben Garrick basszusgitárost zaklatta, amikor pedig a koncert közepén egy meg nem nevezett lány megismételte a mutatványt, és a közönség megdöbbenésére magát Coopert támadta meg, ő egy középkori karddal egyszerűen leszúrta! Az eső, amely a fenomenális színpadi show ellenére megritkította a közönséget, a műsor közepén kezdett csillapodni. A színházi mulatság a Halo of Flies (kibővített hangszeres produkcióval), a Muscle of Love és a kötelező Poison után átcsúszott a záró részbe, amelyben az est leginkább várt pillanata következett. A hóhérok a Wicked Young Man alatt le tudták győzni Coopert, és a vesztőhelyre vezették, ahol a tízezer fős tömeg előtt elnyerte a végét. Szokás szerint a következő percek a többi zenész önreklámjáé voltak, akik az I Love the Dead előadásával kiélték magukat, a záró ráadás előtt, amikor a főnökük visszatért a színpadra, és közösen eljátszották még a School’s Out és az Elected című számokat.
Alice Cooper még egy fantasztikus előadással igazolta a szimpatikus német fesztivál fő fellépőjének nevét, és ezzel a főszínpad egész napos, színes követésére feltette az i-re a pontot. Bár turnéról turnéra kitartóan ragaszkodik acélos repertoárjához, Alice Cooper a rendszeresebb látogatókat is képes meglepni rég nem játszott számokkal, most például a „Hey Stoopid” (1991) és a „Brutal Planet” (2000) albumról két-két dallal. Annak tudatában, hogy kivételes ikonról és zenészről van szó, aki a rockutánpótlás egész következő nemzedékére hatott, több mint elég az ok, hogy még egyszer megnézzem sokkoló gálaműsorát.
szerző: Urban Bolta
fotók: Urban Bolta
PRAYING MANTIS:
1. Children of the Earth
2. Panic in the Streets
3. Don’t Be Afraid of the Dark
4. Turn the Tide
5. Borderline
6. Highway
7. Turn the Tables
8. Captured City
JEFF SCOTT SOTO:
1. Take U Down
2. 21st Century
3. Damage Control
4. One Love
(W.E.T. cover)
5. Look Inside Your Heart
6. Eyes of Love
7. Soul Divine
8. Break Your Chains / Day By Day / Give Me a Sign / Dangerous / Just Between Us / Mysterious (This Time It’s Serious)
9. I’ll Be Waiting
——————
10. Stand Up
11. Livin’ the Life
Y&T:
1. From the Moon / Open Fire
2. Hard Times
3. Black Tiger
4. Mean Streak
5. Don’t Be Afraid of the Dark
6. Shine On
7. Blind Patriot
8. Winds of Change
9. Don’t Bring Me Down
10. I’m Coming Home
11. I’ll Cry for You
12. Rescue Me
13. Hurricane
14. Forever
AXEL RUDI PELL:
1. Ghost in the Black
2. Strong as a Rock
3. Before I Die
4. The Masquerade Ball / Casbah / Dreaming Dead
5. Drum Solo
6. Mystica
7. Oceans of Time
8. Circle of the Oath
9. Tear Down the Walls / Nasty Reputation
10. Rock the Nation
ALICE COOPER:
1. The Black Widow
2. Brutal Planet
3. I’m Eighteen
4. Under My Wheels
5. Billion Dollar Babies
6. No More Mr. Nice Guy
7. Hey Stoopid
8. Is It My Body
9. Halo of Flies (including bass/drum jam/solo)
10. Muscle of Love
Guitar Solo (Orianthi)
11. Feed My Frankenstein
12. Poison
13. Wicked Young Man
14. I Love the Dead (excerpt)
15. School’s Out (with parts of Another Brick … more)
—————-
16. Elected






















































