Jó tíz nappal ezelőtt Ljubljanában nemcsak a nyári időjárás miatt volt forróság, hanem azért is, mert a Dirty Skunks szervezésében berobogott a városba a Night Demon és a Midnight pokoli párosa, amelyeket a műfaji különbségek ellenére is összeköt a horror, a gonosz, a démonok és hasonló finomságok megéneklése. Ha a Night Demon könnyedén megtalálná a helyét valamelyik klasszikus nyolcvanas évekbeli slasher filmzenéjén, akkor a Midnight úgy illene bele egy Cronenberg-féle body horror trutyiba, mintha öntötték volna. Az Orto bart ezúttal mocsokra és romlottságra éhes közönség töltötte meg, sőt, amióta az eszemet tudom, először fordult elő kisebb csúszás a Dirty Skunks koncertjein, mivel Jarvis, az előzenekar Night Demon énekese, akadémiai 15 perc késéssel rohant fel a színpadra.
A kaliforniai heavy metal trió ezúttal egy éjszakába hasító sikollyal, vagyis a Curse of the Damned című debütalbumuk nyitó romboló dalával, a Screams in the Night-tal köszöntötte Ljubljanát. A terem addigra már szépen megtelt, és a Night Demon nem kímélte a közönséget: egyik pörgős heavy metal nótából a másikba száguldottak, és igazából csak a záró, epikus Darkness Remains gyászénekkel csendesedtek el. Az amerikaiak mélyen gyökereznek a klasszikus NWOBHM-ben, ami náluk mégsem hat elcsépeltnek, hanem modernnek és frissnek, így a srácoknak nem okozott különösebb gondot, hogy jó negyven percig a karmaik között tartsák a közönséget. Dallamos énektémáik, erős refrénjeik, mozgalmas gitártémáik és csörömpölő ritmusszekciójuk ugyanis azonnal befészkelik magukat a fülbe, és jó darabig ott is maradnak. A kezdeti csúszás miatt Jarvis Leatherby nem sokat beszélt, inkább hagyta, hogy a zene beszéljen. A jó hangulatú közönségnek – amelyben végre külföldi szót is lehetett hallani – a sötét mélységekből tálalták fel a Hallowed Ground, a Flight of the Manticore és a Heavy Metal Heat ütős klasszikusait, közéjük pedig beékelték a 2020 és 2022 között megjelent, majd a frissen kiadott Year of the Demon válogatáson összegyűjtött Empires Fall, Kill the Pain és Vysteria kislemezdalokat. Persze ezúttal sem maradhatott el a Dawn Rider sláger a Motörhead-klasszikus Overkill intrójával, ahogy a zenekar kabalafigurája sem – a csuklyás halál, aki a baljós The Chalice alatt kehellyel hadonászik a közönség feje felett. A rendes program után, amelyet a már említett Darkness Remains zárt, a Night Demon ráadásként előrukkolt a saját „Iron Maidenjével”, vagyis természetesen a Night Demonnal. Rövid, de édes bemelegítés volt, amelyből nekem csak a himnikus Welcome to the Night hiányzott.
A Midnight vezetője, Athenar eredetileg szólóprojektnek szánta a zenekart, csak EP-k és splitek kiadására, élő fellépéseket nem is tervezett. Szerencsére Athenar meggondolta magát (ahogy például az Anaal Nathrakh is), így a Midnight már egy évtizede pusztít a színpadokon az istenkáromlás és az F.O.A.D.-hozzáállás üzenetével. Már a fellépésük első másodperceiben kénszag terjengett az Ortóban, hiszen a Midnight kitárta a pokol kapuit, és rajtuk keresztül (ha nem tévedek) most először hozta el Szlovéniába a Gonoszt, ezúttal a vadonatúj mesterművel trutyival, a Let There Be Witcheryvel. A Midnight nem bonyolítja túl a dolgokat, és ez a legkevésbé sem célja. Az első sátáni Vomit Queens-hangoktól kezdve extázissal és ördögi váladékokkal penetrálták a közönséget, rövid, három-négy perces black/speed metal lövetek formájában. Néha nem a hossz számít, hanem a technika, bár kéz a szívre, a Midnightnak se az egyik, se a másik nincs meg, hehe. A Midnightnál ugyanis még egy süketnek is világos, hogy a Motörhead és a Venom oltárkája előtt hajbókolnak, ezt nem is titkolják, mégsem szólnak az említett óriások másolatának. Egyszerűen a magukévá tették őket, a black metalos mániákusság fátylába burkolták, és nehéz lenne olyan zenekart találni, amely hitelesebben és egyedibben szólna. Az amerikaiak élő petárdaként robbantak a színpadon, és a színpad előtt ugyanilyen káosz uralkodott: a moshingnak nem látszott vége, a Midnight pedig nyíltan bátorította a számtalan stage dive-ot is. Le a kalappal Athenar és fattyai előtt, hogy fekete maszkjaik mögött nem égtek porrá az Orto pokoli hőségében! Bár a Midnight dalai viszonylag hasonlítanak egymásra, egy pillanatra sem vált unalmassá a dolog, a nyakak ugyanis bólogatós figuraként jártak az elejétől a keserű végéig, a szexi Penetratral Ecstasytől és a Lust Filth and Sleaze-től kezdve a valamivel dallamosabb és epikusabb Rebirth in Blasphemyn, a lassabb tempójú Satanic Royaltyn és a groove-os Prowling Leatheren át egészen a színtiszta black/speed káoszig a Fucking Speed and Darkness-szel, a Poison Trash-sel és a friss himnusszal, a Szex Witcheryvel, amely gyorsabban mászik a bőröd alá, mint a Body Snatchers-filmek testrablói, vagy ami még jobb, James Gunn Slither című filmjének férgei. M m mmmmmm. Ezeket a sorokat csak egyféleképpen tudom lezárni: Ugh!
Fotók: Nina Grad
