Simple Minds és az 5×5 – telitalálat Gradóban (2012)
Helyszín: Grado / Diga Nazaro Saurio / Olaszország
Dátum: 2012. 7. 28.
A Simple Minds azon hangzásbeli nagyságok közé tartozik, akik zenei mesterségüket átmentették az „arany nyolcvanas évekből”, amely hatalmas kereskedelmi sikerrel koronázta meg őket, és sosem hagytak fel az aktivitással! Művészileg ma is fejlődnek. A bolygón még épp elég gördülő dinoszaurusz akad, akik a hetvenes évek végén kezdték a pályafutásukat, a akkori punkrobbanás inspirálta őket. A nyolcvanas évek fordulóján megalapozták az új hullámos (new wave) mozgalmat, egy kis agyvelővel megfűszerezve pedig a poszt-punk műfaját is. Ezek olyan zenekarok, amelyek hiteles, kizárólag rájuk jellemző zenei kifejezésmódot fejlesztettek ki, ami azonnal felismerhető. Mindegyik a maga irányába indult, ezért az art-komponens mindegyiküknél nagyon erős. A saját hang kifejezőerejének spektruma széles és üzenetben irtózatosan gazdag, mondhatni már-már túlzottan provokatív. Ha levonjuk a mai napig a nagyvállalatokkal alaposan összeolvadt U2-t, amely az art-intellektusát már réges-rég elherdálta, és csak azokra a Simple Minds-kortársakra támaszkodunk, akik ma is aktívak, akkor a brit szigetek zenekarainak hulláma ez: a The Curetól az újra működő Ultravoxon és Kajagoogón át a Duran Duranig és a New Orderig, ide akár a Depeche Mode-ot is bezsúfolhatjuk, az Egyesült Államok pedig olyan zenekarokkal kapta el ezt a pillanatot, mint a The Cars és az (már nem működő) Talking Heads. Közös pontjuk a nyolcvanas évek kereskedelmi sikere mellett a szintetizátorok integrálása volt. Ezt pedig a felsoroltak mindegyike a maga módján érte el. A punk zene eredeti „banalitásához” tehát agyat tettek hozzá, és kifejlesztették a zenei mesterség egyéni arculatú artizmusát.
A Simple Minds persze teljesen a saját útját járta a zenei prédikáció terén. Erre a zenekarra a pop zene retorikájával való kemény kísérletezés jellemző, a nyolcvanas évek trendi lendületeinek idején. Amit akkoriban a Simple Minds kereskedelmi sikereként kezeltünk, az az évek során, egészen a mai napig, minőségében értékelt art-kifejezéssé nőtte ki magát. Ennek az életműnek az ára pedig az évek múltával csak emelkedik.
A „Grado Festival Ospiti d’Autore 2012” keretében, amelyet minden évben megrendeznek a Trieszti-öbölben fekvő félszigeten elhelyezkedő Grado kisvárosban, Olaszországban, 2012. 7. 28-án lépett fel a legendás brit new wave-rock zenekar, a Simple Minds. Mondhatjuk bátran: a nagy Simple Minds – a zenekar pályafutása alatt összesen több mint 40 millió albumot adott el! A Simple Minds fellépésével tulajdonképpen le is zárult a fesztivál idei kiadása.
A turné idén februárban és márciusban a „5×5 Live” nevet kapta, mert a Simple Minds megígérte, hogy az első öt albumuk mindegyikéről öt dalt játszik majd a koncertrepertoárban. Annyira „durva” azért nem lett, bár ez rövidebb koncert-setlisteket jelent. Az „5×5 Live plus Hits” turné 2012. 7. 26-án csapott le Olaszországra, az első állomás Modena volt, két nappal később pedig a Simple Minds megérkezett Grado tengerparti üdülővárosba, egy ugrásra a szlovén határtól, Monfalcone (Tržič) mellett.
A Simple Minds tehát az új európai turné nyári szakaszát is a hatlemezes CD-boxset, a „Simple Minds X5” népszerűsítésének szentelte. Ez az EMI Records gondozásában jelent meg 2012. 2. 20-án, és a zenekar első öt stúdióalbumának remasterelt változatát tartalmazza: “Life In A Day”, “Real To Real Cacophony”, “Empire And Dance”, “Sons And Fascination/Sister Feelings Call” és “New Gold Dream (81, 82, 83, 84)”. A kiadás hatodik CD-je a kiadatlan anyagokból és a kislemezek B-oldalaiból készült válogatás.
21:25-kor nyílik a színpad. A zsúfolásig megtelt helyszín – a koncert már jó egy hónappal az esemény előtt teljesen elfogyott – megerősítette, hogy a Simple Minds a zenekar működésének évei alatt végig rendkívül népszerű Olaszországban. Ezt részben alátámasztja, hogy Kerr állandó lakhelye Szicíliában van, ahol naturalizált olaszként már évek óta él Taorminában (az „Graffiti Soul” (2009) albumának egyik dala is ezt a címet viseli), és ahol tulajdonosként egy szállodát vezet, a „Villa Angela”-t, gyönyörű kilátással a Jón-tengerre. Hogy a Simple Minds olaszországi koncertjei korántsem kispályás ügyek, azt a RockLine 2010. 8. 3-i beszámolója is bizonyítja, amikor a new wave pop art rock hangzás legendái Udine melletti Spilimbergo városkában léptek fel, és ott is sikerült az utolsó sarokig megtölteniük a főteret felfokozott olasz közönséggel – a RockLine-beszámoló ITT.
A setlist valóban álomszerű volt. Most is. Épp a koncert-setlistek folyamatos váltogatása, még magán a turnén belül is, teszi, hogy a Simple Minds-koncertek vonzereje megmarad. A fellépés elejétől a végéig egyedi mágiával tartanak sakkban, amit csak ők maguk tudnak megteremteni. Minden igazi Simple Minds-rajongó álma egy pillanat alatt valóra válik, amikor belecseppen a Simple Minds zenei világának koncertes újrateremtésébe. Az első sorokat lelkes negyvenes nők töltötték meg, akik játékos tinilányokká változtak, és gondtalanul ették Kerr és a csapat kezéből az első megszólaló ütemtől és hangtól a varázslatos este utolsó hangszerkezetéig és reflektorsugaráig. Az érzelmekkel teli hangulat azokra emlékeztetett, amelyeket Ljubljanában a „vad fiúk”, a Duran Duran koncertjén éltünk át két héttel ezelőtt – a RockLine-beszámoló ITT.
A Simple Minds ötös felállásban lépett színpadra: Jim Kerr (ének), Charlie Burchill (gitár), Mel Gaynor (dob), Andy Gillespie és a zenekar újonnan csatlakozott tagja, a rutinos basszusgitáros, Ged Grimes, aki 2011 szeptemberében váltotta Eddie Duffyt a Simple Minds soraiban. Hogy valaha élőben halljuk a Celebrate-et, az I Travelt („Empires And Dance”, 1980) vagy a Love Songot (a „Life in a Day” stúdióbemutatkozás, 1979), az persze titkos, bűnös álom volt, ami szerencsésen végül valóra is vált. De ez még csak a koncert kezdete volt.
A zenekar kiváló formában van. Érezni, hogy a Simple Minds folyamatosan játszik. Jim Kerr ismét azonnal magára vonta az összes figyelmet, hiszen kivételes színpadi alak, kiteljesedett, kifaragott karizmával. Nem csupán a mérföldekről felismerhető hangszíne és énekmegközelítése, hanem maga a színpadi játék vezetése is, amelyre egyfajta „törzsi, személyes-meditatív énekestánc” jellemző, spontán, ösztönösen vezetett mozdulatok sorából összeálló kígyózással, szinte modellpózokkal, amelyek kiemelik a zenész szexepilét és rendkívül ragadós bájosságát, amitől a női nem többségének fenntartások nélkül elállt a lélegzete. Ebben Kerr igazi versenyző Bryan Ferry mellett és a sajnos túl korán elhunyt INXS-énekes, Michael Hutchence mellett! Kerr többször kiállt a színpad legszélére, és kezet fogott a rajongókkal az első sorokban, felvette rá jellemző félig guggoló, félig térdelő színpadias pózát, a mikrofonkábelbe tekeredett. Az egyik számnál Kerr nem felejtett el letérdelni, majd hátrafelé még a színpad padlójára is lefeküdt, felemelt karokkal a levegőben. Az énekes interpretáció természetesen tartja a Simple Minds-prédikáció szintjét, érettségében csak mélyíti és építi tovább. Kerr ebben a galaxisban talán az egyetlen méltó csere az U2-nál Bono helyére! Azzal, hogy Bono még tanulhat Kerr úriemberségének finomságából, pontosabban színpadi úriasságából a közönséggel való kommunikációban.
Kerr elválaszthatatlan társa, Charlie Burchill kiváló gitármester, aki rövid, de velős, rendkívül rugalmas hangszerkezeteket kibocsátó mozdulataival nyűgöz le. Ezeket a fehér Gretsch Falconja szólaltatja meg (ezt idén július elején a Kino Šiškában láttuk Billy Duffy testére övezve – The Cult), valamint a Gibson Les Paulok. Burchill az a férfi, aki Gillespie billentyűssel összhangban a Simple Minds zenéjét festői ambient elemmel tudja ellátni, ami erősen kapaszkodik a zenekar pályafutáson át összegyűjtött zenei örökségébe. A gitárhangok kicsavarásának mestere, aki a gitárszintetizátor hanghatásainak sokaságán és a „sustain” effekt bőséges használatán keresztül a gitárhang-manipuláció nagy guruja, ismét jóval kifinomultabb, izgalmasabb és kifejezésben is áthatóbb, mint az U2 korosztálytársa, The Edge. A Simple Minds zenéjének éppen ez az eleme hatott a későbbi zenei generációkra, azokra is, amelyek a poszt-rock későbbi elemeit mélyítették el, élen a Radiohead-del. A kifejezésmód kontrasztjainak azonban még nincs vége. Ott van még a teljes ritmusszekció. Ez az egyedi ritmusokat követi, amelyeket Mel Gaynor erős keze tart fenn, a basszusdob zörgő lüktetésével alátámasztva. Valójában a basszusvonal gyakran az alapvető dallamformák megteremtője a zenekar hangképének kitöltésében, és sok esetben rendkívül kontrasztos ellensúlyt képez Jim Kerr védjegyes énekéhez, sőt Kerr megjelenésével és hangjával együtt a Simple Minds zenéjének szexepilét nagyon nyíltan elmélyíti.
És mindezek az elemek rendkívül felerősödött, kontrasztos csúcspontot értek el Gradóban azon az estén, és nem maradhatott el egy újabb fenséges együttlét sem ezzel a kifinomult art rock zenekarral, amely jelenlétével teljesen elvarázsolta a teltházas helyszínt.
Hogy a közönség a javából való volt, azt a zenekarral való rendkívül szoros együttműködés bizonyította a kevésbé ismert dalok alatt is, amelyek éppen ezért lettek a habok a tortán. A Waterfront például hatalmas ováció és együtténeklés közepette szólt, és nem kevésbé ettől a felismeréstől tértek el azok a pillanatok, amikor a színpadon sorra került az In Trance As Mission, a See The Lights vagy a The American. Az intenzitás a koncert során nem lankadt. A Don’t You (Forget About Me) megaslágerének előadása jelezte a záró koncert-crescendót, ilyenkor feláll a szőr, és kitisztulnak a jelenlévők légútjai. Az 1500 fős közönség közös részvételének intenzitása a záró Someone Somewhere in Summertime és New Gold Dream (81-82-83-84) alatt még tovább nőtt, amikor a zenekar elköszönt a színpadtól. Kerrnek sokszor nem kellett mást tennie, mint a közönség felé fordítani a mikrofont, és a refréneket szabadon átengedni a közönségnek, magát pedig csak a dallamok fontosabb részeinek „jelzésére” korlátozni, így fenntartva az anyag színpadi előadásának egészséges kémiáját.
A Simple Minds kvartettként tér vissza a színpadra, a javíthatatlan nőcsábász Jim Kerr nélkül, és kiemelik rendkívüli art-minőségüket, amikor a Sanctify Yourself című slágerhez építeni kezdik a bevezető percek rendkívüli hangulati kulisszáját. És hát nézd csak! Megtörténik: „Woooinkkkkk!!!”, és a zenekar a főhangosítás nélkül marad. A színpad elnémul, elnémul a közönség is. A srácok lehajtott fejjel csak összenéznek. Gaynor és Grimes nehezebben békéltek meg a ténnyel, még egy ideig összepakolták maguk mögött az alapvető színpadi kellékeket. Kellemetlen helyzet, amelyben a zenekar húzta a rövidebbet, és ez a legkellemetlenebb dolog, ami egy koncertlátogatóval egyáltalán megeshet. És ezúttal nem derült égből villámcsapás volt. Nagyon érdekel, hogyan dühöngtek a tagok azokban a pillanatokban, amikor a kényszerszünet miatt vissza kellett vonulniuk a backstage-be. Néhány perc után, amely lassan telt, mint a mezozoikum, a dolgok rendeződnek, és a Simple Minds visszatér. Ezúttal rögtön Jim Kerrrel. A koncertet tulajdonképpen ott folytatják, ahol meg kellett állítani. A közönség feléled az örökzöld Sanctify Yourself hangjaira, majd diadalmas lezárásként a koncert alatt türelmetlenül várt Alive And Kicking következik, amelyet a zenekar a záró felvonásra és a finálé crescendójára tartogatott, és amelynél mind az 1500 fő felemelte a kezét, és lelkesen énekelte a refrént. Megemlítem azt is, hogy a Simple Minds a ráadásban még a Themes Of Great Cities, a Glittering Price és a Ghost Dancing dalokat is feltüntette, de végül a közkincsé vált Alive And Kicking zárta a koncertet.
A nagyok egyszerűen nagyok maradnak. Ezt a koncertek igazolják (no meg meg is cáfolják, he he he). A Simple Minds gradói fellépése egyike volt azoknak a felejthetetlen nosztalgikus élményeknek, amelyek energiával töltötték fel az összes jelenlévőt azon az estén. Jim Kerr olasz nyelvű megjegyzéseivel tovább hergelte a közönséget, amihez frissen sült szicíliai vendéglátósként idővel hozzá kellett szoknia. Mégpedig helyes hangsúlyozással, ami összességében további érzelmi kitöréseket váltott ki az amúgy is temperamentumos olasz közönségből. A Simple Minds láthatóan kiválóan működik, ami azt jelenti, hogy a csapaton belüli viszonyok egészségesek. Az energiaáramlás kivételes volt. A játék kivételes összhangja, a munkahőmérséklet kiváló, a kémia féktelenül vonzó. Ehhez jön Kerr beleélése és a közönséggel való rendkívüli kommunikáció, a közönség féktelensége, és az egyedülálló koncertkaland garanciája semmiképp sem maradt el! Remélhetőleg legközelebb az új stúdióalbumot népszerűsítő koncertturné, amely már a 16. lesz sorban, és 2013-ra van beharangozva, talán újra elhozza őket Szlovéniába, ahol legutóbb a „Black And White” turné keretében léptek fel, 2006. 4. 8-án – a RockLine-beszámoló ITT. A Simple Minds ezzel a gradói fellépéssel is azon nagy retro eighties nosztalgia-zenekarok egyike marad, amelyet az art-kultúra kivételes karizmája ékesít. Ez az évek során csak nő nagyságban és a kifinomult zenei kifejezésmód szofisztikáltságában. Megállíthatatlanul várjuk tehát az új Simple Minds stúdióalbumot! Ezt pedig megint egy új turné követi majd.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist:
1. I Travel
2. Love Song
3. Celebrate
4. Waterfront
5. In Trance as Mission
6. This Fear of Gods
7. Hunter and the Hunted
8. The American
9. Big Sleep
10. See The Lights
11. 70 Cities as Love Brings the Fall
12. Don’t You (Forget About Me)
13. Someone Somewhere in Summertime
14. New Gold Dream (81-82-83-84)
—ráadás—
15. Theme For Great Cities
16. Sanctify Yourself
17. Glittering Prize
18. Alive and Kicking
19. Ghostdancing / Gloria (Them cover)








































