Kiadó: Insideout Music
Megjelenés dátuma: 2022. 1. 28.
Producer: Ian Anderson
Album hossza: 46.45 perc
Műfaj: Progressive Rock / Folk Rock
Pontszám: 8.0/10
A progresszív rock bajnokai, a Jethro Tull tizenkilenc év teljes stúdiócsendje után tértek vissza egy új lemezzel, a „The Zealot Gene”-nel. A Jethro Tull-történet huszonkettedik stúdióalbumáról még egy évvel a megjelenés előtt sem lehetett biztosan tudni, hogy a progresszív rock titánjainak új lemeze lesz-e, vagy inkább karizmatikus és elpusztíthatatlan főnökük, Ian Anderson szólóprodukciója, akit a szokatlanul borongós és unalmas borító is megörökít.
A régi hívek többsége az elmúlt tíz évben már keresztet vetett egy új Jethro Tull-lemezre, főleg miután Anderson úr annyiszor „megvezette” őket a bejelentésekkel és a megjelenés halogatásával. Az utolsó „igazi” stúdióalbum, a „J-Tull Dot Com” ugyanis már a „távoli” 1999-ben jelent meg, a rajongók többsége pedig a kifejezetten „üzletiesre” hangolt „The Jethro Tull Christmas Album”-ot (2003) soha nem vette túl komolyan.
A közel húsz év alatt számos drámai esemény történt a legendás zenekarral, és kétségkívül a legnagyobbak a 2011-es (ideiglenes) feloszlás, majd nem sokkal később a régi gitáros, Martin „Lancelot” Barre távozása voltak. Barre 1969-től 2011-ig dolgozott együtt Iannel, és nélkülözhetetlen volt a klasszikus Jethro Tull-hangzás megteremtésében. Távozása után nagy űr tátongott, amelyet még olyan tehetségek sem tudtak teljesen betölteni, mint a német gitáros, Florian Opahle, vagy az utódja és a Tull legújabb gitárosa, Joe Parrish-James, akinek a „The Zealot Gene” az első felvonása a progresszív rock legendás ősatyáinak legújabb tagjaként. A legtöbb dalban, az „In Brief Visitation” kivételével – ott a fiatal Parrish-James játszik –, Opahle gitározott, így legalább egy stúdióalbumot „bezsákolt” a Jethro Tull tagjaként. A régi tagoknak, Scott Hammond dobosnak, David Goodier basszusgitárosnak és John O’Hara billentyűsnek is a „The Zealot Gene” az első stúdiólemeze a Jethro Tull zászlaja alatt.
Rögtön az elején le kell szögezni, hogy a „The Zealot Gene” teljesen rendes, nagyon szolid album, annak ellenére, hogy a megjelenése előtt sok szkeptikus akadt Ian Anderson életművének régi hívei között is. A progresszív rock veteránjának legnagyobb hibáját – a rendesen megkopott hangját – jól elfedi a lemez, mert a pasas végig óvatosan elkerüli a túl igényes énekhangfekvéseket. Többhangszeres erényei, élükön a utánozhatatlan fuvolajátékkal, továbbra is külön osztályt képviselnek, és mint mindig, a jellegzetes Jethro Tull-hangzás kulcsfontosságú építőkövei. Ian nem lenne Ian, ha a „The Zealot Gene” szövegeibe nem csempészne rengeteg szarkasztikus, csípős megjegyzést a modern társadalom egyes aktuális jelenségeiről, valamint számos bibliai utalást, amelyeket a maga jellegzetes, gnosztikus módján kezel.
A „The Zealot Gene” egy nagyon szolid prog-folk-rock dallal, a „Mrs Tibbets”-szel nyit, amely az amerikai pilóta, Paul Tibbets anyjáról szól. Tibbets a második világháború alatt az Enola Gay pilótája volt, amely atombombát dobott Hirosimára. A régi Tull-hívek rögtön rájönnek, hogy Ian az új lemezen felhagyott a világzenei elemekkel, amelyek a stílusában legrokonabb albumokat, vagyis a „J-Tull Dot Com”-ot és a „Roots to Branches”-t (1995) jellemezték. Némi stílusbeli hasonlóság Ian utolsó két stúdióalbumával is kimutatható, ami nem meglepő, hiszen azokon szinte ugyanaz a zenészgárda játszott, mint a „The Zealot Gene”-en. A blues elemeivel átszőtt „Jacob’s Tales”, amely a családtagok közti féltékenységről és irigységről szól, kissé ügyetlen szájharmonika-bevezetővel indul, és a lemez kevésbé izgalmas dalai közé tartozik.
Sokkal érdekesebb a „Mine Is The Mountain”, amely az „Aqualung” (1971) klasszikusának, a „My God”-nak az ambientes hangulatú és szövegében is egész ügyes folytatása: hasonló nyitóaranzsmánt és sötét hangulatot kapunk, Ian pedig a szövegben ismét beleköt a szervezett vallások tévútjaiba, amelyek az Istent gyakran kényelmes „fogasként” használják, amelyre egy-egy erkölcsileg elfajzott hívő gond nélkül felakaszthatja a saját gaztetteit. A jellegzetes fuvolaaranzsmányoktól sok régi Tull-rajongónak megdobban majd a szíve, miközben a figyelmes fül gyorsan kiszúrja, hogy a gitárjátékok többnyire irigylésre méltó színvonalúak ugyan, de hiányzik belőlük Barre „varázslatos érintése”.
A címadó dal szövegében, amelyben hard rockos gitárriff szól, Ian a fasisztoid autokraták aktuális, aggasztó előretöréséről mond véleményt: azok az olcsó populizmusra, az ismeretlentől való félelemre, a nacionalizmusra és a követőik általános tanulatlanságára játszanak, és ehhez a régi kocsmák helyett különféle (a)szociális hálókat használnak, amelyekhez nincs szükség nagy nyelvi készségekre. Vagyis olyan jelenségről van szó, amely sajnos nálunk, hazai terepen is nagyon jól ismert. A kislemezként is megjelent „Shoshana Sleeping” egy újabb sötét, titokzatos hangulatú alkotás, de a szövege erotikus fűszerezésű, a javíthatatlan vén róka, Ian rendezésében. Ezúttal az erőteljes gitárriff és a meglehetősen ismétlődő ritmus áll az előtérben.
Az akusztikus irányultságú „Sad City Sisters”, amelyben az önjelölt „partybreaker” Ian a (részeg) koncertutáni bulik és mindaz iránti jól ismert megvetésére emlékeztet, ami ezekhez tartozik, pásztori hangzású fuvolát, harmonikát és mandolint hoz. A következő dal, a „Barren Beth, Wild Desert John”, amely sikeresen ötvözi a barokkos-folkos aranzsmánokat és a hard rockos gitárpasszázsokat, Ian történetéből merít egy kissé különc unokatestvérről, családja skót ágából, aki vándorprédikátor volt. Az „Aqualung”-varázslat ambientes felújításának szolid kísérlete, „The Betrayal of Joshua Kynde” címmel, Ian következő leszámolása a szervezett vallással, Jézusról szól, akit számtalanszor elárultak azok, akik még ma is a földi utódjuknak vallják magukat.
A „Where Did Saturday Go?” viszonylag egyszerű, nosztalgikus hangulatú alkotás, amely kissé az „Aqualung” két rövidebb, akusztikus daláira emlékeztet. A „Three Loves, Three”-ben a nagy filozófus, Ian a szövegben a szerelem különféle fajtáiról (spirituális, platóni és testi) elmélkedik. Ezután közvetlen átmenet következik az „In Brief Visitation”-be, az előző dal afféle folytatásába, amely szinte azonos ritmikai alapot és akusztikus aranzsmánokat tartalmaz, de kissé oldottabb és pozitívabb a hangulata.
Az album a „The Fisherman of Ephesus” című dallal zárul, amely egy ókori görög halász hétköznapjairól szól az antik Epheszoszban, miközben Ian felidézi az 1991-es, epheszoszi amfiteátrum közepén adott felejthetetlen Tull-koncertet. A váratlan hangszeres csavar kissé a „Songs From the Wood” (1977) korszakának egyes elemeit idézi, ami dicséretes, bár a hetvenes évek legtöbb Tull-alapművéhez képest ez az alkotás többé-kevésbé a „könnyű kategóriába” tartozik.
A „The Zealot Gene” teljesen rendes stúdióvisszatérés a progrock veteránjaitól, akiknek a közel húszéves várakozáson kívül nem sok melléfogást lehet felróni. Az eddigi Jethro Tull-diszkográfiában a „The Zealot Gene” messze nem mestermű, ugyanakkor a hetvenes évek vége utáni egyik legjobb albumuk, amely minőségben többé-kevésbé egyenrangú a „Roots to Branches” (1995) és a „J-Tull Dot Com” (1999) albumokkal, és jóval jobb, mint az unalmas blues rock kísérlet, a „Catfish Rising” (1991), valamint a teljesen sikertelen „Under Wraps” (1984).
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dalok listája:
1. Mrs. Tibbets
2. Jacob’s Tales
3. Mine Is The Mountain
4. The Zealot Gene
5. Shoshana Sleeping
6. Sad City Sisters
7. Barren Beth, Wild Desert John
8. The Betrayal Of Joshua Kynde
9. Where Did Saturday Go?
10. Three Loves, Three
11. In Brief Visitation
12. The Fisherman Of Ephesus
Felállás:
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár, mandolin, síp, szájharmonika
Florian Opahle – elektromos gitár
David Goodier – basszusgitár
John O’Hara – zongora, billentyűk, harmonika, orgona
Scott Hammond – dobok
Joe Parrish-James – gitár a 11. dalban
