Tilen Hudrap: A Thraw örökké élni fog!

Foto: Uradni promo benda
0 1 164

Január végén hosszú idő után újra hallatott magáról az a thrash metal csapat, amely 2006-ban vonult be határozott léptekkel a színtérre, amikor Domen Hudrap megalapította a Thraw nevű bandát. Néhány év stúdiószünet után (ami persze nem jelentette azt, hogy leálltak volna az alkotással) egy új, ütős kislemezzel törlesztettek, amelyhez videoklip is készült, és amelynek igencsak beszédes a címe: Century of enslavement.

A Thraw már pályája elején a korabeli thrash metal szcéna élvonalába küzdötte fel magát, és fénykorában olyan zenekarokkal osztozott a színpadon, mint a Helloween, a Blind Guardian, az Opeth, a Morbid Angel, a Tankard és még sokan mások. 2013-ban megjelent első nagylemezüket, a Decoding the pastot a neves amerikai producer, Juan Urteaga (Exodus, Machine Head, Testament) jegyezte, és ezzel a Thraw nemzetközi ismertségre is szert tett.

2021-ben, amikor a banda fennállásának tizenötödik évfordulóját ünnepelte, Domen és Tilen Hudrap (gitár és basszusgitár), valamint Ožbej Paternuš (gitár) mellé a zenekar régi barátja, Lenart Mlinar ült be a dobok mögé. Az új kislemez megjelenése után a Hudrap testvérpár idősebb tagja, Tilen mesélt nekünk kicsit bővebben a dal hátteréről és a jövőbeli tervekről – és mindazok kedvéért, akiknek a figyelmükkel nincs gondjuk, csak a memóriájuk tréfálja meg őket néha, a múlt fontos mérföldköveit is felidézte.

 

Valahányszor szóba került a Thraw, mindig hangsúlyoztad, hogy a banda még nem mondta ki az utolsó szót, csak pihenőt tart.

Így van. Mindig hangsúlyoztam, hogy a Thraw semmiképp sem mondta ki az utolsó szót, egyszerűen csak pihenőpályára került, kizárólag a nemzetközi karrierem miatt, ami miatt az elmúlt kilenc-tíz évben két hónapnál többet nem töltöttem Szlovéniában. Ezért nem is koncerteztünk, és stúdiózni sem volt időnk.

Ennek ellenére végig alkottunk, rengeteg anyag gyűlt össze: riffek, szövegek, koncepciók és lehetséges címek. Így már 2013 óta, amikor a Decoding the past megjelent, megvan a következő album címe.

Csakhogy ma már nem ezek számítanak. Az a fontos, hogy kiadj valamit. Legyen az kislemez, EP, videoklip, bármi. A korszellem nem kedvez a nagylemezeknek, mert a mai hallgató, főleg a fiatalabb, koncentrációja nem tart tovább egy ezredmásodpercnél. Nem éri meg tíz-tizenkét dalos albumokat készíteni, mert előbb-utóbb úgyis megáll a lejátszás a harmadik számnál. Ezért a kislemezeknek több értelmük van, azokat ugyanis tényleg végighallgatják, talán többször is.

Most kicsit kitágítottam a választ, de igen, az Eruption és a Lintver mellett a Thraw az egyetlen thrash metal banda Szlovénia történetében, amely soha, egyetlen hónapra sem függesztette fel a működését. Soha!

A koronakáosz második éve bökött meg titeket pont jó helyen ahhoz, hogy újra nekiálljatok alkotni?

Ahogy mondtam, az alkotás sosem állt le, a koronakáosz csak abba az irányba lökött minket, hogy végre időt találjunk. Időt arra, hogy összeüljünk, megbeszéljük a dolgokat és meghatározzuk a koncepciót. A többiek is ugyanis nagyon elfoglaltak. Az öcsém már régóta profi producer, napi 15 órát dolgozik a stúdióban száz projekten, és hét éve kizárólag ebből él. Lenart és Ožbej pedig rendes munkahelyen dolgoznak, így nekik sincs minden nap idejük. Teljes jogú profi zenészként nekem van időm, hiszen a zene minden, amivel foglalkozom, de ha valamit meg akarunk csinálni, mindannyiunknak ott kell lennünk.

A koronakáoszban találtunk időt arra, hogy beinduljunk a stúdióban, és az anyagot fel is vegyük. Abból pedig legalább hat albumra való van, úgyhogy igen… Thraw lives on.

Hogyan született az új kislemez? Már korábban is megvoltak a körvonalai, vagy éppen ezekben a furcsa időkben jött világra?

A körvonalai már nagyon régen megvoltak. A dalt – a szövegét és a zenei rész ötven százalékát – már hét-nyolc évvel ezelőtt megírtam, a koronaidőszakban pedig a második részét. A Century of enslavement szövege és a dal első fele, egészen a középső gyilkos riffig, tehát már évek óta kész volt, a második felét pedig szeptember és december között fejeztem be. Tulajdonképpen ez az első Thraw-dal a történelemben, amelyet nem az öcsém írt, hanem kizárólag az én munkám.

Thraw, fotó: Tadej Ošlovnik

A szöveg nagyon… explicit, társadalomkritikus. Talán még arra is utal, milyen szerepük van azoknak az embereknek, akik egy ilyen társadalmat maguk is formálnak. Akkor most jámbor tudatlanok vagyunk, akiket félrevezettek és kijátszottak, vagy fejvesztve kapkodtunk a „menőség” állapota után, és ezzel saját magunkat tettük rabszolgává?

A szöveg a rám jellemző stílusban íródott, ahogy a Thraw-nak írni szoktam. Minden rajongó, aki ismeri a zenekar elmúlt tízévnyi munkásságát, tudja, hogy a szövegeink többnyire szociálpszichológiai, társadalomtörténeti témákról szólnak – gondolj csak a legutóbbi stúdiókiadványra, a Gunshot treatmentre vagy a Decoding the pastra. Utóbbin főleg az általam írt Factual perspective-re hívnám fel a figyelmet, valamint Smode szövegeire, mint a Pandemic reflection és az Insanity is Unquestionable.

De visszatérve a saját Thraw-szövegeimhez… Mindig igyekszem tanítani, új horizontokat nyitni, és felnyitni azoknak a szemét, akik figyelnek a szövegekre, és ez rendkívül fontos. Vagyis teljesen a mai kor szellemében. Art imitates life, a művészet az életet tükrözi. Bizonyos értelemben arról írunk, amit látunk, ami történik, és arról, amin változtatni kell. Akik olvasták a Doomsday Code-ot, a Factual perspective-et, vagy akár a tizenöt évvel ezelőtti, Wartune-nak írt régebbi szövegeimet, például a Future projectiont, a Sights of remorse-t vagy az Identified progressiont, azok ismerik az írásmódomat, és éppen ezért hat még erőteljesebben.

És nem, nem vagyunk jámbor tudatlanok, akiket kijátszottak. Az a helyzet, hogy az emberek egyszerűen alkalmazkodnak valamihez, amiről azt hiszik, hogy jobbá teszi az életüket. Ezért bizonyos értelemben nem tudatlanok, csak próbálják megtalálni a legkönnyebb utat az életben, vagyis azt az utat, amely elvezeti őket valamiféle részleges anyagi szabadsághoz – ami már önmagában is hibás, de a legtöbb embernek sajnos nincs más választása. Alá kell vetniük magukat valaminek, és többnyire olyasmit kell csinálniuk a puszta túlélésért, ami nem okoz nekik annyi örömet, amennyit kellene.

Az önrabszolgaság pedig… az egész inkább fejben dől el. Ha hagyod, hogy a gondolataid rabul ejtsenek, végeztél. Ha már a rendszer rabszolgává tesz, legalább a saját gondolataid ne tegyenek azzá.

Thraw, fotó: Tadej Ošlovnik

A banda tizenötödik évfordulóján a felállás is változott. Mi történt?

Igen, a banda tizenötödik évfordulóján csatlakozott hozzánk régi életre szóló cimboránk, Lenart Mlinar. Az öcsémmel szó szerint több mint 30 éve ismerjük. Együtt nőttünk fel, már a szüleink is együtt nőttek fel, és még a heavy metalos életünk is párhuzamosan halad, mióta 10-11 éves gyerekek voltunk.

Lenarttal több mint 25 éve zenélünk együtt. Először a Ravnei Zeneiskola Ifjúsági Fúvószenekarában játszottunk együtt, később pedig a felnőtt Ravnei Vasasok Fúvószenekarában. A heavy metal is összeköti Lenartot mindannyiunkkal, hiszen a másik gitárosunkhoz, Ožbejhez hasonlóan ő is tagja volt az első bandámnak, amelynek Železo volt a neve. Az érkezése teljesen logikus, mert nemcsak Karintia legjobb dobosa, hanem minden kétséget kizáróan Szlovénia három legjobb metaldobosa között a helye.

A klipforgatást legalább részben követhettük a közösségi médiában. Állítólag igencsak hideg volt a hangulat?

Mindig is szerettem volna a régi vasművünkben, amely már 400 éve ad kenyeret karintiai generációk sorának, valami heavy metalhoz kötődő dolgot forgatni. Először öt éve teljesült ez a vágyam, a szlovén heavy metal születéséről szóló első dokumentumfilm, a Železne stopinje forgatásakor, amikor az egyik részt a vasmű bejáratánál vettük fel. A vasmű persze a volt Jugoszlávia egyik legnagyobbjaként régóta híres, de a Železne stopinje a heavy metallal összefüggésben is megörökítette.

A klipet most a vasmű Štauharija nevű múzeumi részében forgattuk, ahol állandó kiállítás mutatja be a vas, a fém és az acél útját Karintiában, ami a mi történelmünk is – és éppen emiatt akartam ott forgatni. Szerencsére az egész személyzet, az igazgatóval együtt, készségesen közreműködött, sőt azt mondták, nagy megtiszteltetés számukra, hogy részt vehetnek benne, aminek mi is nagyon örültünk.

Igen, a forgatás alatt -1 fok volt, ami nem hangzik túl hidegnek, de amikor ilyen hidegben nyolc órát töltesz bőrdzsekiben, sapka nélkül, minden nélkül, az már egészen más tészta. A forgatás után 14 napig mindannyian nyögtük a következményeit.

Szuper csapattal forgattunk: Urša Lorber, Mojca Kamnik, Marko Pavlak és a rendezőnk, Tadej Ošlovnik, aki a legelső Thraw-klipet, a legendás Injecting hate-et is forgatta 14 évvel ezelőtt. Igen, ebben is sokat adunk a hagyományra – ahogy a klip leírásában is olvasható, nagyon fontos számunkra, hogy nagyjából ugyanazokkal az emberekkel dolgozzunk, akikkel életre szóló barátság köt össze, akikkel soha nem volt semmi konfliktusunk, és akikkel már 20 éve rendszeresen dolgozunk együtt projekteken az A-tól Z-ig. Erre nagyon büszkék vagyunk, mert a szlovén metalban ilyesmi nem létezik.

A helyszín ideális volt a klip témájához, később pedig „stock footage”-ot, vagyis különféle archívumokból származó felvételeket illesztettünk hozzá, amelyek passzoltak a szöveg témájához. Emellett javasoltam, hogy a videón feltétlenül be lehessen kapcsolni a feliratot, így a klip nézése közben olvashatod a szöveget, ami segít jobban értelmezni az egészet.

Thraw, fotó: Tadej Ošlovnik

Mernél mondani valamit a tervekről?

A tervek semmiben sem különböznek attól, amik a legelején voltak. Mindig is megfogadtuk, hogy soha nem hagyjuk abba – főleg mi ketten az öcsémmel. Én egyébként 2011-ben csatlakoztam a Thraw-hoz, vagyis a banda az első öt évben, nevezzük úgy, a legaranyosabb éveiben nélkülem működött, mert akkoriban a másik szlovén bandámban, a Wartune-ban voltam aktív. De már akkor, 2006 és 2007 között is volt egy közös projektünk, a Scepsis, amellyel kizárólag tribute-anyagokat játszottunk.

A terv mindig is az volt, hogy ilyen vagy olyan formában, de soha nem állunk le, és ehhez tartjuk magunkat. Soha nem szegtük meg a szavunkat, mindig betartottuk, amit megígértünk, főleg azt, amit magunknak ígértünk, hiszen ezt elsősorban magunkért csináljuk. Kicsit önzőn hangzik, de akkor is… Mindenekelőtt magunkért csináljuk, kizárólag azért, hogy kielégítsük azt a belső késztetést, amely azt akarja, hogy kiadjuk magunkból, és ha aztán az emberek meg is hallgatják, annál jobb.

Nos, van még néhány meglepetés is a tarsolyunkban, amelyek hamarosan kiderülnek, de mindenesetre… A Thraw örökké élni fog!

Szerző: Nataša Fajon

https://youtu.be/e6ZsVzpnn-g

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik