Gods Of Metal 2006

BOJAN HORVAT
0 480
Helyszín: Idroscalo (Milánó) / Olaszország
Dátum: 2006. június 3.
Az európai dallamos power metal nagy felülvizsgálata, a legendák rock’n’roll doktrínájával fűszerezve. Éjfélkor indult a busz, és a gyönyörű, lelkesítő énekes kíséret mellett, amelyet a többnyire messze túl hangos és túl jókedvű stájer fiatalság szolgáltatott, végigtolva a legismertebb szlovén–balkáni kocsmai örökzöldeket és az összes többi szlovén parasztnótát, híre-hamva sem volt olyan igazi hard rock- és heavy metal-rajongóknak, akik a torzított decibelek fesztiváljára tartanának.

Az óra 8:40-et mutat. Bekecmergünk a helyszínre, és az Idroscalo bejáratánál kis híján elgázoljuk a „csetnikek” sátrát, pontosabban az olasz „metálzászlósét”, aki már kora reggel kalózlobogóval riogatta a népet a fesztivál előterében. Az olaszok közben buzgón húzták fel egymás mellé a standokat, amelyek roskadásig voltak „fake” pólókkal. A „pólózás” amúgy is az olasz kultúra része, és ebben az olaszok a szakmájuk igazi mesterei. Élmény nézni, milyen lelkesen próbálnak rábeszélni, hogy vegyél egy olyan pólót, amelyen a Metallica logója díszeleg, alatta pedig ott virít a Grave Digger „Knights Of The Cross” (1998) lemezének teljes borítóképe. Hosszú, rettentően fárasztó, de szórakoztató várakozás után végre bejutottunk az Idroscalo parkba, amelynek bejárati részét vidáman ellepték a fehér vécékabinok – ezeken jól látszott, mennyire megviselte őket a fesztivál első két napján odalátogató nép fokozott „exkréciós” aktivitása.

CRUCIFIED BARBARA: 10.00 – 10.30
Az óra 10:00-t mutat. A Crucified Barbara, a jó öreg Motörhead nyomdokain írt, helyenként a doomos Sabbath-örökségen is átkanyarodó mocskos rock’n’roll svéd képviselői, igencsak felhevülten kezdtek el tombolni. A kvartett főleg a 2005-ös „In Distortion We Trust” című bemutatkozó lemezének dalait hozta. A kellemes reggeli ébresztő fél órán át tartott. A koncert közepén a zenekar elvesztette az egyik gitárját, ami a lányok kezdő rutintalanságáról árulkodott. Két szőke, egy vörös és egy barna. Na de ez a zene nem olyan, hogy a két gitár egyikének kiesése különösebben megérződne a produkció minőségén vagy a dalok élő hangzásán. Inkább még jól is jött, mint nem. Az énekesnő gitárja a riffek elkent hangzásával szépen kitöltötte a hangképet, úgyhogy a lányok a színpadon nagyon szerencsésen megúszták a dolgot. Az első gitáros végül a koncert végére visszatért a színpadra. Vidáman pörgős reggeli fesztiválkezdés.

SONATA ARCTICA: 10.55 – 11.35
10:55-kor lépett színpadra a fiatalok körében roppant népszerű Sonata Arctica. Igazi finn „boom”. Afféle felpörgetett Stratovarius-változat, vagyis technikailag felkészült, a lehető legnagyobb tempókra kitanított banda. A hangzás alaposan rontott az összképen. Tony Kakko énekesnek sem a legjobb napja volt, és ez az egész koncerten megmutatkozott, különösen, amikor Tony a legmagasabb regisztereiben énekelt: ott elfogyott a hangja, ezért néhányszor, amikor erre semmi szükség nem lett volna, sajnos csúnyán berekedt. Jani gitáros produkciója viszont ismét elállította a lélegzetet, újra bebizonyította, hogy valóban a Föld leggyorsabbjai közé tartozik. A Sonata Arctica hét dalt játszott, köztük kettőt a bemutatkozó lemezről, a 8th Commandmentet és a My Landet, a koncertet pedig a hétperces epikus The Cage zárta. A végén még egy rövid Vodka Song-poénnal tüzelték fel a közönséget, majd 40 perc után végleg elhagyták a színpadot.

EDGUY: 11.55 – 12.40
Az utánuk színpadra lépő Edguy metálfelfogása egy másik iskola tanain nőtt fel. Amit az előbb a Sonata Arcticáról és a Stratovariusról mondtam, azt az Edguy esetében úgy lehetne folytatni, hogy ők a Helloween és a Gamma Ray szellemében iskolázott zenekar. Az Edguy egészen irigylésre méltó hangzással állt elő, ami azt jelzi, hogy a srácok tíz év alatt rengeteg ilyen tapasztalatot gyűjtöttek. A harmadik nap harmadik zenekaráról volt szó, és a hangzásuk épp megfelelő volt a fellépési sorrendben elfoglalt helyükhöz képest. Így aztán a Gods Of Metalon először „sistergett” igazán ütősen a színpadról. Tobias Sammet mindenképp brillírozott kiváló énekteljesítményével, és ez igazolta azt a rá jellemző tulajdonságot, amelyet Michael Kiske (ex-Helloween) és Bruce Dickinson (Iron Maiden, szóló) „cross overjének” szokás nevezni. Telt, robbanékony hang minden regiszterben. Az Edguy egységesen, koherensen állt hozzá a bulihoz, és nagyon jólesett a színpadi játékuk. Szórakoztató koncert volt, Tobi még a színpadi világítás állványzatára is felmászott. Az első komolyabb falat a Tears Of A Mandrake előadásánál várt a zenekarra. A zongora a háttérben samplerről ment. A dobok viszont egyszerűen kicsik voltak az Edguyhoz, és érződött, hogy a zenekar teljes bombasztikusságához és robbanékony száguldásához ez a szerény dobszerelés sehogy sem elég. Azt a dobszerelést, amely mögött Felix Bohnke ült, az Edguy egyszerűen kinőtte. Kiváló koncert volt, amelyet persze behatároltak azok a lehetőségek, amelyeket tíz zenekar közül harmadikként kapsz. Ezeket a lehetőségeket az Edguy maximálisan kihasználta. A jelenlévőknek különösen a nehéz Majesty beemelésével szereztek örömet, a setlistre becsúszott a King Of Fools is, a koncertet pedig a Vain Glory Opera zárta.

ANGRA: 13.05 – 13.55
Angra. A Gamma Ray és a Stratovarius mellett ezt a zenekart vártam a legnagyobb izgalommal a Motörheadig, és ők komoly hangzásbeli gondokkal küszködve léptek fel. A bal oldali monitor tönkretette a zenekar egyedi hangzásáról alkotott képet, pedig azt a szintet kellett volna hoznia, amelyet az egyik legkiforrottabb gitárospáros, a Loureiro/Bitencourt-duó képvisel. Ez sajnos nem jött össze. Loureiro gitárja a bal monitoron súlyos veszteségeket szenvedett. A hangzás a koncert alatt rendesen szétesett: néhányszor a gitárokat egyáltalán nem lehetett hallani, máskor a tercpárhuzamos harmóniákban például csak az egyik gitár szólt, harmadszor pedig Eduardo Falaschi éneke tűnt el folyamatosan a hangzásból. Olyan hangzásbeli horror, amire nem számítottam. Az okokat nem nehéz megtalálni. Az egyik az, hogy az Angra már hosszabb ideje nem turnézott, így a zenekar színpadi kémiája jelenleg nincs teljes formában. A másik, hogy műfajilag annyira eltérnek a fesztiválon velük együtt fellépő power metalosoktól, hogy egészen másfajta színpadi hangolást és hangosítást igényelnek. Ezt pedig mindössze 25 perces szünetben lehetetlen volt megoldani. A brazil komplex progresszív metalosoknak egyszerűen nem az ő napjuk volt. Felcsendült a Deus Le Volt intró, majd a Spread Your Fire-ral csaptak bele az aktuális „Temple Of The Shadows” stúdiólemezről! Megkezdődött a bemelegítés, és amikor ezután a klasszikus Nothing To Sayre váltottak, ennek a dalnak az izzó száguldása alaposan felhevítette a közönséget. Az Angra Olaszországban kétségkívül otthon van, és a közönség a látható gondok ellenére, amelyekkel küszködtek, tisztességesen biztatta őket a koncert alatt. A negyedik dal jelentette a fellépésük csúcspontját. Egy fenomenális hangszerelésű, komplex felépítésű, hagyományos brazil folkelemeket is tartalmazó szerzeményről van szó: ez a Carolina IV. Edu valahol a refrén környékén végre bemelegítette a hangját, mert addig elég siralmasan énekelt. A Nothing To Say refrénjéhez ezúttal egyszerűen nem nőtt fel. A Carolina IV. alatt Loureiro gitárját is valamelyest helyrehozták, így a Carolina IV. végül nagyjából az elvárható keretek között sikerült. Aztán vissza a „Temple Of Shadows”-hoz az Angels And Demonsszal, majd a hangulat emelése a kiváló, atmoszferikus Rebirth-szel! Ezt követően a forró dél-amerikai temperamentum rohamának lehettünk tanúi, ami csak az Angrára jellemző! Persze a Carry On, amelynél a közönség különösen elszabadult, a zenekar pedig meglepetést okozott vele, mert ezt a dalt általában a legvégén szokták játszani, amikor nem ők a headlinerek – az Angra végül a Nova Erával zárta a fellépését. Akárhogy is nézem, az Angra rutinosan birkózott meg a nehézségekkel. Egyszerűen nem volt idő felkészülni a koncertre. Ennek ellenére „full” odatették magukat, és kihozták belőle a maximumot, ami azt jelentette, hogy végső soron egy arany középutas, vagyis átlagos koncertet láthattunk. Ezt a zenekart headlinerként és mindenképp „indoor” közegben kell látni.
Az Angra setlistje:
1. Deus Le Volt
2. Spread Your Fire
3. Waiting Silence
4. Nothing To Say
5. Carolina IV
6. Angels And Demons
7. Rebirth
8. Carry On
9. Nova Era

GAMMA RAY: 14.20 – 15.15
Az Angra után a Gamma Ray lépett színpadra. A Gamma Ray végre éles határvonalat húzott, amely átvágta a fesztivál harmadik napjának hangzásbeli következetlenségét. Ez volt az első fellépés, amely a fesztivált arra a szintre emelte, amit az ember elvár. Az én ízlésem szerint a Gods Of Metal 2006. június 3-i fellépőlistájának a Gamma Rayjel kellett volna indulnia. Gamma Ray! Mit is lehet mondani ekkora tökéletességre? Látszik, hogy a zenekar csúcsformában van. Látszik, hogy épp most tértek vissza Észak-Amerikából, a Quebecben rögzített koncert-DVD felvételéről, és nem utolsósorban látszik, hogy Daniel Zimmerman épp most turnézott a Freedom Call-lal. Röviden: a Gamma Ray tökéletes volt. Tökéletes a maga pozíciójában – nehogy félreértés legyen –, ötödik fellépőként. A Gamma Ray az Angrához hasonlóan saját dobokat cipelt a színpadra, amelyeket még az Angra műsora alatt „csavaroztak össze” a színfalak mögött. A színpad előtt állókat szabályosan kifordították a bőrükből: a Gardens Of The Sinnerrel, a remek „Powerplant” (1999) remek dalával nyitották a showt, és azonnal adrenalint pumpáltak az ereinkbe. Az első sorokban rendesen „elszállt az agy”, és a közönség is sokkal sűrűbben töltötte ki a színpad és az 50m-re álló keverőpult közötti területet, mint a Gamma Ray előtt. A Man On A Mission olajat öntött a tűzre. A gonosz New World Order sem engedte ki karmai közül a tömeget, aztán a Gamma Ray dobosa, Daniel Zimmerman által írt Fight következett, amely a „Majestic” albumon található (ahogy a dalt a főnök, Kai Hansen fel is konferálta). A zenekar ennél a lemeznél is maradt, és a középtempós metalindulóval, a Blood Religionnel folytatta, amely gitártémáival mindig a jó öreg Running Wildot idézi. Kiváló, hosszabb epikus darab, téma- és hangulatváltásokkal megfűszerezve. Ám a Gamma Ray hamarosan leegyszerűsítette a dolgot, és felszólította metalos alattvalóit, hogy zárják sorait a Heavy Metal Universe alatt, amely mostanra nyilvánvalóan a vasrepertoárjuk része lett. Ez azonban csak ártatlan bemelegítés volt az utána következő nagy bulihoz. Erről már a Milánóba tartó úton is elsütöttünk néhány poént. A buszon ugyanis felvetettem azt a hipotézist, hogy milyen szép lenne, ha – most, hogy a Gamma Ray és a Helloween ugyanazon a fesztiválon lép fel – Kai Hansent is együtt láthatnánk a színpadon a Helloweennel, különleges vendégként a Helloween koncertjén. És hogy ezt az alkalmat a lehető legjobban kihasználják, a hipotézisbe belopódzott az a jámbor óhaj is, hogy a Ride The Sky Kai Hansen énekével szólaljon meg, mert Deris ezt egyszerűen nem tudja Hansen szintjén elénekelni. Nos, a kép kissé másként alakult. A Gamma Ray kompromisszumok nélkül és minden tisztelet nélkül kihívta a Helloweent, amikor nekiesett ennek a „Walls Of Jericho”-s (1985) Helloween-klasszikusnak, amelyet annak idején Kai Hansen írt a Helloweennek. Hansen fenomenálisan énekelt, azt pedig talán mondani sem kell, hogy a népnek ennél a dalnál különösen elgurult a gyógyszere. A Gamma Ray nem állt meg: eljátszották a Ride The Sky kb. 2/3-át, majd rutinos átvezetéssel átváltottak a Future Worldre, onnan pedig ugyanolyan hirtelen váltottak tovább, de a Helloweennél maradtak. Most már az I Want Outon száguldottak végig, amelyet teljes egészében eljátszottak. Hansen briliánsan énekelt, és a Ride The Sky jelentette a Gamma Ray fellépésének csúcspontját, csakúgy, mint az egész Helloween-csokor a Gamma Ray előadásában, amelyre a tömeg továbbra is vidáman tombolt. Kereskedelmi trükk a tájékozatlanoknak! Most már ti is tudjátok, hogy a Gamma Ray az a zenekar, amelyik a koncertjein régi Helloween-dalokat játszik! Végül visszatértek saját repertoárjukhoz, és csúcsszintű fellépésüket egy olyan klasszikussal zárták, amely sosem hiányzik a zenekar koncertes setlistjeiről, ez pedig a Rebellion In Dreamland. Röviden: a Gamma Ray fellépése jelezte, hogy a fesztivál hirtelen több lépcsőfokkal feljebb lépett, és érezhetően magasabb minőségi szintre emelkedett. A metalrapszódia így igazán elkezdődött!

A Gamma Ray setlistje:
1. Gardens Of The Sinner
2. Man On A Mission
3. New World Order
4. Fight
5. Blood Religion
6. Ride The Sky (incl. Future World)
7. I Want Out
8. Rebellion In Dreamland

STRATOVARIUS: 15.45-16.45
A két évvel ezelőtti újraegyesülés után a melodikus skandináv power metal urai ismét visszatértek a színpadokra. A zenekar „renoméját” és múltját alaposan megrázó viharok ellenére a Stratovarius új alkotóerőre talált, és megújult felállásban – Timo Kotipelto (ének), Timo Tolkki (gitár), Jens Johansson (billentyűk), az újonc Lauri Porra (basszusgitár), Jörg Michael (dob) – diadalmasan követte a Gamma Rayt a színpadon. A Stratovarius megmutatta, hogy szikrányit sem veszített fényéből, és a tömeg fergeteges fogadtatásából ítélve a tiszteletből sem! Kiválóan játszottak. A hangzás sokkal precízebb volt, mint a Gamma Raynél, vagyis kifinomultabb, kevésbé nyers és csiszoltabb. Skandináv megközelítés, mi mást mondhatnék. Rögtön a Hunting High And Low-val csaptak bele, az „Infinite” lemezről, amely mintegy lezárja a zenekar legtermékenyebb, illetve legkreatívabb korszakát. A Paradise következett, és itt mutatkozott meg a fellépés egyetlen hibája. Az énekes Timo Kotipeltót alaposan megkínozta a refrén: a legmagasabb regiszterekben cserben hagyta a hangja, és néhányszor csúnyán bele is recsegett. Ez azonban a műsor további részében már nem ismétlődött meg. Kotipelto valószínűleg nem melegítette be a hangját a fellépés előtt. A hangzás hatalmas volt. Az új basszusgitáros, Lauri Porra meggyőzött arról, hogy erre a zenekarra teremtették, basszusa villámgyorsan csörgött végig a kidolgozott melodikus futamokon. A látvány igazán nosztalgikus volt. Kiváló zenészek ismét együtt, és ismét teljes lendületben. Tényleg csak akkor tudatosult bennem igazán, mennyire hiányoznának az embernek a színtérről. Az első részben a Stratovarius klasszikusokkal tüzelte fel a közönséget. A közönség különösen a zenekar páratlan klasszikusainál, a Speed Of Light-nál és a Kiss Of Judasnál volt hangos, a második részben pedig a Stratovarius eljátszotta még a Unitedet aktuális stúdióalbumáról, a „Stratovarius”-ról (2005), valamint az Eagleheartot az „Elements pt I.”-ről (2003). A zenekar repertoárját nem kevesebb mint három dal fémjelezte kiváló „Infinite” (2000) albumáról. A már említett Hunting High And Low mellett az A Million Light Years Away és a Phoenix csatlakozott hozzá, a koncertet pedig rendkívül lendületesen zárták: a Black Diamond klasszikusával még egyszer önkívületbe kergették a jelenlévőket. A zenekar kompakt, összeszokott és érett produkciót nyújtott. Igazság szerint a fesztivál „power metalos” zenekarai közül ez volt az, amelyiknél a legjobban érdekelt, hogyan teljesít majd újjáébredve a színpadon. Megmutatták, hogy még mindig olyan nagyok és kiválóak, mint egykor, és hogy valami új korszakba lépnek, új lépést tettek fejlődésükben, mert a koncert alatt egyfajta kiegyensúlyozottság érződött a zenekaron, így nagyon érdekes lesz követni, mit hoznak ki magukból a jövőben a stúdióban. Röviden: rutin, tapasztalat és a zene szeretete tökéletes összjátékban. Remek hangzás, remek fellépés és remek színfolt. Igazi pihenés a fülnek a nyers Gamma Ray-löket után, és mielőtt visszatértünk a hagyományos „power metalos” hangzáshoz, amelyet ismét színpadra hozott…

A Stratovarius setlistje:
1. Hunting High And Low
2. Paradise
3. A Million Light Years Away
4. Speed Of Light
5. Kiss Of Judas
6. Eagleheart
7. United
8. Phoenix
9. Black Diamond

HELLOWEEN: 17.10 – 18.10
… a Helloween. Nekik már valamivel több hely jutott a színpadon. A Helloweent eddig mindig olyan fellépéseken láttam, amikor kis színpadokon játszottak, de elképesztő, mekkora a különbség, ha a Helloweent nagy színpadra állítod. Mennyire jól áll a zenekarnak a nagy színpad, és mennyire jól áll neki a szabadtér. Milyen rutinosan használták ki az idei „Gods Of Metal” fesztivál színpadának minden adottságát, és hogyan adták vissza a labdát a Gamma Raynek. A Helloween mindenképp az a banda, amely mindig ízléses adag szórakozással tudja megfűszerezni a koncertjeit. Közben nem nagyképűek, mint a kis dühöngő Tobias Sammet (Edguy), hanem egyszerűen egészséges humorral állnak hozzá a dolgokhoz. Nem tetszelegnek, és épp a megfelelő mértékben szívatják saját magukat. A színpadtól kb. 50 m-re, ahonnan a látvány elém tárult, a fehér dzsekit viselő Deris egy pillanatra Biff Byfordot (Saxon) idézte fel bennem a frizurája miatt, és mert Biff „bundát” hord. Nos, amikor „visszaállítottam” a látószerveimet a helyes pozícióba, a színpadon persze nem Biff Byford állt. Ahogy már mondtam: a Helloween visszahozta a színpadra a hagyományos, németesen kiélezett nyers hangzást, és nagy riffjeivel egyszerűen elvarázsolta a jelenlévőket. Kitűnő hangulatban voltak, és nem is titkolták remek közérzetüket és színpadi pajkosságukat. Mindannyiuk közül épp Weiki lepett meg leginkább elszállásával, aki kis színpadokon nem mutat valami különös aktivitást, hanem rutinosan elmerül a cigarettázásban, és közben rutinosan letudja a dolgát. Vagyis a Helloween, amely nem headlinerként lépett fel, úgy tolta, mintha valóban headliner lett volna. Derist nem ijesztette meg Hansen három órával korábbi interpretációja, amikor az nekiesett a Ride The Skynak. Hiba nélkül elénekelte a repertoárt, és a zenekarbeli elődje, Kiske legmagasabb dallamait is szép „clean” hangszínben szólaltatta meg, amelyet épp megfelelő erő ékesített. Miért csak Kiskéét? Azért, mert a Helloween ezen a fellépésen nem játszott dalokat a „Walls Of Jericho”-ról (ahol Hansen énekel). A showt a „Keeper of the Seven Keys pt III. – The Legacy” (2005) lemez komplex dalával, a The King For A Thousand Years-szel nyitották, majd átugrottak a nyolcvanas évekbe az Eagle Fly Free-vel. Újabb ugrás vissza a „nyulak” földjére a Hell Was Made For Heavennel, aztán vissza a… he, he, he…, nem fogjátok elhinni, a fesztivál első balladájához, a Tale That Wasn’t Right-hoz. A Helloween ezután ismét könyörtelen volt. Kínzó úr (Mr. Torture) alaposan megkínzott minket, így a színpad előtt ismét vidáman repkedtek a fejek, aztán már repültünk is az If I Could Fly-jal, a „The Dark Ride” (2000) zseniális slágerével. Ezt követte a Power, amelynél kirázott a hideg, mert azt hittem, megint megtörik a számot, és azzal gyötrik a tömeget, hogy „Ohhhh- ohh-ov”-okat énekeltetnek vele. Ez szerencsére nem történt meg, ami viszont feldühített, az az, hogy a „Time Of The Oath” (1996) album, amelyről ez a dal származik, rejt néhány olyan számot, amely félkézzel helyettesíthetné az agyonjátszott Powert. Srácok! Ideje visszatenni a setlistre a Steel Tormentort, vagy meglepni minket a Before The Warral. Nos, amit a Power alatt nem csináltak meg, azt aztán nagyon sunyin megcsinálták a Future World alatt. A népnek Derisszel együtt kellett üvöltenie, hogy „Ooooh – ohhhh – ohhh”, és aztán még egy „ooooh”,….. milyen „boring”,… Aztán tetejébe jött még Isten asszony is, aki nyilván Kínzó úr választottja, őt pedig a hírhedt Stein doktor (Dr. Stein) követte, így a figurák egész tárháza vonult fel a színpadon. Semmiképp sem feledkezhetek meg a két hatalmas, kövér tökről, amelyek a koncert alatt a színpad két oldalán felfújódtak; ez roppant szórakoztató volt, és szép adag pluszpompát adott a Helloween amúgy is pompával megfűszerezett power metaljához. Ahogy mondom! A Helloween remek formában van. Tényleg látszik, hogy idén télen turnéztak, hogy még nagyon frissek, és hogy két nagyon lelkes új tagjuk van: a korábbi Rawhead Rexx-dobos Dani Löble, valamint a kicsit kevésbé új, de még mindig nagyon lelkes Sascha Gerstner (gitár), Rudolf Schenker (gitár, The Scorpions) unokaöccse. A tökök „szupertökösek” voltak. És tényleg kár, hogy aki Szlovénia földjén él, nem láthatja őket gyakrabban ilyen közegben, amikor élőben játszanak. Az egyórás fellépést „nullára” csiszolva, tökéletesen hozták. Egyedül némi frissességet hiányoltam a setlistjükből, amely valójában az idei legutóbbi turnéjuk setlistjének összefoglalása volt, csak megrövidítve, illetve a Gods Of Metal egyórás fellépéséhez igazítva. Mindegy is! Tökök, le a kalappal!

A Helloween setlistje:
1. King For A Thousand Years
2. Eagle Fly Free
3. Hell Was Made For Heaven
4. Tale That Wasn’t Right
5. Mr. Torture
6. If I Could Fly
7. Power
8. Future World
9. Mrs. God
10. Dr. Stein

18:10 Vége a Helloween-koncertnek. Ledőltem a „hátizsákomra”, és megpróbáltam szundítani 20 percet. Nincs mit tenni! Hét zenekar és mindössze egyetlen szünet után, amelyet végre megengedtem magamnak, meg a szánalmas 4 deci sör után, ami lecsúszott kiszáradt torkomon, és ami horribilis 5,00€-ba „került” (sose vegyetek sört koncerteken Olaszországban!!!, még ha vissza is viszed az üres poharat, csak kinevetnek, és nem adják vissza az 1,00€-t, ahogy az Nyugat-Európa német nyelvű országaiban szokás!!!!). Röviden: a keverőpult mögötti biztonságos árnyékban töltött nyugtató, könnyű, de bizonyos mértékig mégis erőt adó alvás – a maga rövidített változatában – alaposan segített feltölteni az elemeimet.

MOTÖRHEAD: 18.35 – 19.35
Motörhead! Igen, most a Motörhead következett. Motörhead és egy óra. B? Ez nem stimmel, ez sehogy sem fér bele. Nos, ezt is megértük. Pontban öt perccel fél hét után dörrent fel a színpadról: „Good Afternoon! Is it Alright?!?! We are Motörhead!!! And we play Rock’N’Roll!!!” Miért kérdezte Lemmy a közönségtől, hogy rendben van-e? Mert általában akkor kezdik a koncertet, amikor az eget fekete sötétség borítja, így Lemmy a színpadra lépve mindig „Good Evening!”-gel szólítja meg a közönséget. Nos, ezúttal maradt a délután. Már a nyitás jelezte, hogy ez a koncert valami különleges lesz. Furcsa felvezetés, elismerem. Mi lehet egyáltalán különleges egy Motörhead-fellépésben a legendák 31 éves fennállása után, amikor nincs olyan trükk, amit még ne mutattak volna meg? Hát a setlist. A Dr. Rocknál valami nagyon érdekes történt, de semmi szokatlan, ha a Motörhead színpadra lép. A színpad és a keverőpult közötti teret vastag füstfüggöny borította be, amelyet az emberek őrjöngéssel hoztak létre: eszeveszetten dübörögtek, és egy tonna port vertek fel az égbe, amitől majdnem fájni kezdett az ember feje. Vagyis a színpadból hamarosan semmit sem lehetett látni. Stay Clean, és a színpadon továbbra is forrt a levegő. Aztán az első balhorog: a Love Me Like A Reptile. Aaaaaa!!!!! Erre vártam, srácok, erreeee!!!! Lemmy a szokásos. Napszemüveg, ami nem szokásos, de a hang mindenképp az a felismerhető, egyedi darab, az, amelyik olyan, mintha egy mélytengeri óceán fenekén fekvő, bomló holttestből jönne. Védjegy, ismertetőjel. A Vaskancellár ezúttal is be volt gerjedve, mint mindig. A fickó, aki idén december végén tölti be a 61-et, a színpad ura volt. Ikon, a rock igazi legendája. Ha van zenész, aki tökéletesen megtestesíti a rocklegenda definícióját, az egyértelműen Lemmy. Három dal után Phil arra kérte a közönséget, hogy lépjen ki „passzív tartásából” (ami egyáltalán nem volt igaz), és csapjon akkora zajt, amekkorát csak tud. Heh, az emberek fütyültek a „kis” Phil Campbell szavaira! A Vaskancellár ezt az ignoranciát semmiképp sem volt hajlandó eltűrni, és hirtelen felmordult a színpadról: „That’s terrible!!!” A tömeg egy pillanat alatt felriadva követte lelkipásztorát, és tomboló vihart kavart a színpad előtt. Lemmy láthatóan elégedett volt, és felkonferálta a Metropolist. Ezt a Killers követte az „Inferno” (2004) lemezről. Uuuu, hogy szántott a dobhártyánkon! A száguldás folytatódik, és jön még egy meglepetés: Over The Top. Yes!!!!. De ennek még nincs vége, mert az I’ve Got Mine-nal a zenekar az „Another Perfect Day” (1983) lemezhez nyúlt, amelyet a zenekritikusok hanyagul és szándékosan szétszedtek, mert 1983-ban elhatározták, hogy médiakampányukkal kitörlik a zenekart a rockszíntérről. De nem sikerült nekik! Milyen jó volt újra hallani ezt az elfeledett klasszikust! Aztán még egy klasszikus, a No Class, és az emberek ismét fejvesztett önkívületbe estek! A Motörhead persze nem feledkezett meg legutóbbi albumáról, az „Inferno”-ról sem, és felidézte annak szellemét fantomdaluk, az Orgasmatron „felpörgetett” változatával, amely az új verzióban az In The Name Of Tragedy címet viseli. Ez igazi, könyörtelen romboló volt, amely minden határon túl tépte a füleket. A Just ‘cos You’ve Got the Power (Don’t Mean You Got the Right) című dalt a „Rock’N’Roll” (1987) lemezről Lemmy „slow rock’n’roll ballad”-ként konferálta fel, és a Motörhead hagyott minket egy kicsit levegőhöz jutni. Dance On Your Grave, és ismét a „Robbo years”-ben vagyunk. Nincs mit mondani. Meglepetés meglepetés hátán. A Going To Brasil újabb elszállás volt, amely ismét felrázta a fesztivál népét, a Killed By Death pedig mindenképp azt eredményezte, hogy a füst ellepte az eget, ameddig csak az emberi szem ellátott. Az emberek pörögtek, a látvány egyenesen megszakadós volt a nevetéstől. Bárhová néztél, az emberek egymáson repültek át. Itt kezek lobogtak a levegőben, ott lábak…. Röviden: nehéz volt visszafogni magad a Motörhead sátáni indulójának ütemeire. Megszorozva az égbe kígyózó porfelhőkkel az egész helyszín úgy festett, mint az El Alamein-i csata. Ez azonban még korántsem volt minden, amit a Motörheadnek mondanivalója volt. Kivégzésként jött az Ace Of Spades, utána pedig elszáguldott még az Overkill is a jól ismert, bravúrosan elnyújtott levezetésével, és a koncert után láttam egy szerencsétlent, akiről szakadt póló- és nadrágfoszlányok lógtak, és boldogan sétálgatott körbe egy szál alsóban. Nem csoda, hiszen igazi Motörhead-orgazmust élt át, amikor a feje átvészelte a viharokat. Röviden: Lemmy és csapata volt a nap erkölcsi győztese. A közönség által elszenvedett következmények mindenképp ezt bizonyították. A nyers rock’n’roll kompromisszummentes adagja két szem közé bizonyos mértékig balesetnek is minősülhet, amelyre a Föld bolygó lakóinak kiegészítő egészségbiztosítást kellene biztosítani. A fattyak elpusztíthatatlanok, és elpusztíthatatlanul menetelnek tovább. Hol a vége? Hoppá, messze, nagyon messze… Különösen Phillip Campbell bejelentése után, miszerint idén szeptember 1-jén új lemezt adnak ki. Búcsúzóul Lemmy ezzel a mondattal köszönt el tőlünk: „And don’t forget! We are Motörhead and we are rock’n’ fuckin’ roll band!” Legendák, köszönjük nektek az őrület felejthetetlen birodalmát!

A Motörhead setlistje:
1. Dr. Rock
2. Stay Clean
3. Love Me Like A Reptile
4. Killers
5. Metropolis
6. Over The Top
7. No Class
8. I Got Mine
9. In The Name Of Tragedy
10. Dancing On Your Grave
11. Just ‘cos You’ve Got the Power (Don’t Mean You Got the Right)
12. Going To Brasil
13. Killed By Death
14. Ace Of Spades
15. Overkill

DEF LEPPARD: 20.00 – 21.30
Def Leppard! Olyan zenekar, amelyet külön megtiszteltetés volt élőben látni. A Def Leppardot Szlovénia közelében elcsípni ma már igazi ritkaság, így a Gods Of Metal ideális alkalom volt. Aznap a Def Leppard a Whitesnake-kel osztozott a „co-headliner” pozíción, és másfél órát kapott a fellépésre. A világ színpaddá vált. Amikor feltápászkodtam, mert a szünetben megint „elbóbiskoltam”, nem akartam hinni a szememnek, mekkorára nőtt hirtelen a színpad. A Joe Elliott (ének), Rick „Sav” Savage (basszusgitár, vokál), Rick Allen (dob), Phil Collen (gitár, vokál) és Vivian Campbell (gitár, vokál) felállás a feje tetejére állította a fesztivált. Már a koncert legeleje igazi fordulópontot jelentett a hangzásban. A precízen kidolgozott sound egyenesen lélegzetelállító volt. Olyan, mintha egy doboz képviselőfánkból vették volna elő. Tökéletes ellenpólusa a Motörhead dühödt élességének és a hangzásukban tomboló, hajthatatlan rock’n’roll-punkos rendbontásnak és szörnyetegségnek. A Def Leppard kicsit halkabbra volt hangolva, de a sound, ahogy mondtam, „nullára be volt lőve”. Szinte stúdióminőség. A Def Leppard mindenképp hatalmas adag glamourt és pompát hozott magával a színpadra. A vokálharmóniák verhetetlenül tisztán és tökéletesen szóltak. A srácok kellően pimaszok voltak, Collen pedig nem felejtette el mutogatni az izmait a „villanydeszka” nyúzása közben, Savage meg imidzsre már messziről is kísértetiesen hasonlít a rokonára, Barbie-ra. Mindenesetre a Def Leppard remek színfoltja volt a fesztiválnak. Nyolcvan perc alatt színpadi tökéletességgel töltötték meg a levegőt, amit a kiváló csarnok- („aréna”) hangzás, az igazi amerikai sound tett lehetővé. Ahogy mondom, a Def Leppardot feltétlenül csarnokban kell átélni. A páratlan „light show” különleges dimenziókat öltött a lemenő nap és az esti pírban fürdő ég kíséretében. Az égen álmosan sétáltak az utolsó felhők, és időnként egy-egy utasszállító is ránk köszönt, amely a fesztivál közvetlen szomszédságában lévő repülőtérről szállt fel. Ez szépen egybeesett a Rocket előadásával. Röviden: a srácok kiváló formában voltak, de közben érezni lehetett egy csipetnyi fennhéjázást, egy csipetnyivel több angol előkelőséget a kelleténél. A közönség valahogy nem tudott összeolvadni a színpadon álló zenekarral. Előtérbe tolakodott a banda rutinja, bár a Def Leppard úriemberhez méltóan nem fukarkodott a köszönetekkel, amikor a tömeg buzdította őket a koncert alatt. A ráadással viszont kissé csalódást okoztak, mert abba csak a Pour Some Sugar On Me fért bele, aztán már száguldottak is haza. Maradt még öt percük, de nem használták ki. Szóval „aréna-hangzás”, főleg Allen dobjainak köszönhetően. Hihetetlenül összeszokott zenekar. Kicsiszolt részletek, a fesztivál legszebb vokálharmóniái. A hangszerek ideális egyensúlyban. Minden olyan szépen sikerült, hogy egy fesztiválhoz már-már túl szép volt. Elliott persze már nem rendelkezik azzal a hangterjedelemmel, mint egykor, mégis nagy stílusban énekelt végig. A legendákat mindenképp csarnokban kell átélni. Az amerikaiak megint szerencsésebbek: idén nyáron a Journey és a Def Leppard közös turnéján élvezhetik őket.

A Def Leppard setlistje:
1. We Will Rock You (taped intro)
2. Hell Raiser
3. Rock Rock (Till You Drop)
4. High ‘N’ Dry (Saturday Night)
5. Let’s Get Rocked
6. Hanging On The Telephone
7. Make Love Like A Man
8. Promises
9. Hysteria
10. Let It Go
11. Rock On
12. Rocket
13. Photograph
14. Armageddon It
15. Animal
16. Rock Of Ages
—ráadás
17. Pour Some Sugar On Me

Nos, mialatt arra vártunk, hogy a színpadot előkészítsék a Whitesnake fellépésére, bejelentették, hogy színpadra lép a nagy Joey De Maio, a Manowar basszusgitárosa. A nyilatkozatai és a viselkedése alapján sokak szerint ő a heavy metal legostobább zenésze, ami persze nem vonatkozik a Manowar zenéjére, amelynek megvan a maga felismerhető, egyértelmű ragyogása. Joey nem jött, ehelyett lejátszottak egy felvételt a beszédével. Ebben arról szónokolt a jelenlévőknek, milyen büszke arra, hogy a Manowarral született meg a Gods Of Metal, amelyet idén immár tizedik éve egymás után rendeznek meg, egyúttal bejelentette, hogy a következő Gods Of Metal „headlinere” ismét a Manowar lesz. A beszéde rendkívül impozáns szavakkal zárult: „Hail, Kill and Fuck The World!” Valószínűleg most mindannyian szépen feltűrjük az ingujjunkat, és engedelmeskedünk a szavaknak, amelyeket a fenséges tökkelütött, vagyis a Manowar basszusgitárosa kiejtett.

WHITESNAKE: 22.00 – 23.30
És végül a modern „hard rock” megalapozói. A Deep Purple neve számos olyan zenei stílus prototípusa, amely az ő stílusukból fejlődött ki, és a Deep Purple két fontos zenekart is adott a világnak: a Rainbow-t és a Whitesnake-et. Ezek alapjaiban fordították meg és rázták meg a rocktörténet fejlődését, ráadásul egymástól teljesen függetlenül, mindkettő a maga módján. A Whitesnake-ről elmondhatjuk, hogy azon zenekarok egyike, amely elsőként „csiszolta tökélyre” azt, ami az első generációs bandáknál kirajzolódott, és amit a Deep Purple vagy az Uriah Heep a heavy riffjeivel művelt.

A banda rögtön „usred čela blesavoga”, vagyis egyenesen a homlok közepébe csapott a Burnnel, és az olaszok megőrültek! A Whitesnake-nek elejétől végéig kiváló színpadi hangzása volt, a „csarnokos” glam-tökéletesség és a hajthatatlan rock’n’roll-nyerseség pontosan eltalált keveréke. Ezért a fülnek és az európai rockerszokásoknak mindenképp otthonosabban hatottak, mint a Def Leppard, amely végig tartott némi távolságot a közönségtől. Coverdale fel volt pörögve, és nem fogta vissza magát! A zenekar ördögien beékelte a Stormbringer fő motívumát a Burnbe, a levezetést pedig pompázatosan, szinte megdicsőülten adták elő. A „fade out” robbanásszerű volt, és rögtön hallani lehetett, hogy a hangszerek a „hard rock” kivételes mestereinek, vagyis a szakmájuk mestereinek a kezében vannak. Coverdale üdvözölte a tömeget, és hozzátette: „You must have been waiting for us a whole day! I’ve was told from 9:00 a.m.? A perfect time to start a day with rock’n’roll!” A hard rock óriásai egymás után zúdították a slágereiket, és az embereknek csak úgy szikrázott a szeme előtt minden. Coverdale könnyedén tüzelte a népet, az olaszok pedig teljesen eggyé váltak a zenekarral. Fantasztikus koncert volt. Igazi kommunikáció zenekar és közönség között! A banda a Love Ain’t No Strangerrel rohamozott, aztán a negyedik dal, az Is This Love lecsendesítette a terepet. Hol voltál akkor, Tereza, hogy szenvedélyes ölelésben forogjunk együtt erre a dalra?!?! Aztán visszaugrás a dübörgéshez a Ready An’ Willinggel, és az adrenalinlöketnek megint nem látszott a vége! Ezután a srácok levonultak, és csak Doug Aldrich maradt a színpadon. Doug, aki már akkor kivételes hírnévre tett szert, amikor 2002-ben Ronnie James Dióval játszott a „Killing The Dragon” turnén, ma mindenképp külön fejezet a fiatalabb generációs „hard rock” gitárosok között. A produkciója a spontaneitás határait súrolta. Persze elsősorban rutinról van szó, de Doug annyira belelendül, hogy a fellépésével és a hozzáállásával teljesen magába szippant. Most is így volt: csak pörgette és pörgette a robbanékony riffeket, amelyek úgy hatottak, mintha tisztán érzésből, fejből csapkodná őket, fénysebességű ujjaival pedig első osztályú, zamatos szólókat zúdított ránk. Röviden: olyan szólóprodukció, amely alatt egy pillanatra sincs esélyed unatkozni. A Crying In The Rain alatt valami hasonló jutott Tommy Aldridge-nek a dobok mögött. A fenséges riff és a fenséges dal villámgyorsan birtokba vette a színpadot és leigázta a közönséget, aztán valahol a dal közepén Aldridge egyedül maradt a színpadon, és páratlan, felejthetetlen dobszólót nyújtott. A fesztiválon az ő dupla lábgépe uralkodott mindenki más felett. Aldridge-nek teljesen elszállt az agya: egy rohamában mindkét verőjét bedobta a közönség közé, és puszta kézzel folytatta a szólót. Aldridge egy igazi vadállat, és hála istennek, hogy Coverdale szólót szánt neki, hogy alaposan kimeríthesse az elemeit. Mennyi energia van ebben a dobosban, és milyen méltón lépett a nagy dobvarázsló, Cozy Powell nyomdokaiba! Dan Zimmerman, akit a Gamma Rayjel láttunk, és akinek a produkciója délután amúgy is lefújta a fejemet, egy interjúban maga mondta, hogy Tommy az egyik legnagyobb példaképe. Az Ain’t No Love In The Heart Of The City a Mistreated stílusában íródott dal, és a színpadon is ilyen szerepet töltött be. Az egyik legszebb kompozíció egyben a koncert egyik csúcspontja is volt: Coverdale ebben egyszerűen újra megmutatta, mit jelent ma is a rockzenében az ő páratlan „bársonyos Marlboro” hangja. A robbanásszerű Here I Go Again zárta a rendes műsort. Ráadásra persze visszajöttek. Előbb a Take Me With You-val csaptak bele, aztán nekiláttak egyik legszebb alkotásuknak, a Still Of The Nightnak. Ez a dal mindig is valami különleges volt. A tipikus, bluesos beütésű hard rock nyitóriffből lassan a tiszta klasszikus megközelítés dimenzióit ölti magára, atmoszférikus csúcspontját a rendkívüli középső instrumentális részben éri el, a forráspontig pedig a levezetésben jut el. A Whitesnake ezt tudja, ezért került ez a dal a setlist végére. Egyszerűen tökéletes dal, amellyel a végsőkig felhergeled az embereket, aztán jó éjszakát kívánsz nekik, és nagy stílusban, kielégületlenül hazaküldöd őket aludni.

A zenekar kiváló formában van. Új tagja, Uriah Duffy basszusgitáros szépen átvette Marco Mendoza helyét. Reb Beach, aki nemrég segített Kip Wingernek feltámasztani az újjászületett Wingert, és Aldrich ideális partnerek, akik egyetlen árva hibát sem engednek besurranni a színpadi repertoárjukba. Egyenrangúak, összeszokottak és hihetetlenül magabiztosak. Ez az, amikor a rutin spontaneitásba fordul, és nem mondhatsz mást, mint hogy abszolút hiteles és meggyőző, a szó 110%-os értelmében. Nehezen überelhető, egyszóval egyszerűen tökéletes. A dobos Aldridge pedig a koncert végén jutalmat kapott: valaki egy lepedőt dobott a színpadra „Cozy was here!” felirattal, ami rendkívül hízelgő dicséret, ilyet nem kap meg akárki. A legendás Coverdale mindenképp bizonyítja, hogy nem felejtette el, hogyan kell ezt csinálni. Láthatóan a végsőkig fel van tüzelve. A színpadi játéka ezt be is bizonyította: Coverdale néhányszor rendesen elengedte magát, és „tombolás” közben a mozgása helyenként már igazi androgün gesztusokat súrolt,… De továbbra is egyértelműen az a jól ismert démoni macsóság dominál, amely a költészetét is áthatja. Végig buzdította a társait a színpadon, és ugyanígy hajtotta a közönséget is, amely a látható fáradtság ellenére is teljes beleéléssel működött együtt a zenekarral. Az olaszok hihetetlenek. Az energiájuk egyáltalán nem fogyott el, pedig 10:00 óta ott dekkoltak a színpad előtt! A Whitesnake pedig abszolút kötelező, mindig aktuális, 2006-ban is!

A Whitesnake setlistje:
1. Burn (incl. Stormbringer)
2. Slide It In
3. Love Ain’t No Stranger
4. Is This Love
5. Ready An’ Willing
6. Doug Aldrich Guitar Solo
7. Crying In The Rain (incl. Tommy Aldridge Drum Solo)
8. Band Introduction
9. Ain’t No Love In The Heart Of The City
10. Fool For Your Loving
11. Here I Go Again
—ráadás—
12. Take Me With You
13. Still Of The Night
14. We Wish You Well (taped outro)


A Gods Of Metal harmadik napja a keményebb rockba csomagolt dallamok és a robbanékony, kidolgozott vokálok szerelmeseire volt szabva. Így egy fedél alatt hozta össze a rockereket és a heavy metalosokat. Sok fiatal volt ott, akik főleg a power metal zenekarokat buzdították, és azok egyáltalán nem okoztak csalódást. Épp ellenkezőleg. A fellépők között szép adag rivalizálás volt érezhető, és nagyjából a Gamma Raytől felfelé világosan látszott, hogy minden következő banda még jobb koncertet akar adni, és ki akarja hívni azt, aki utána lép színpadra. Szemre becsülve olyan 15.000 mániákus jött el (a Gods Of Metal fesztiválra összesen 20.000 embert lehet bezsúfolni). Az étel- és italárak őrültségét leszámítva felejthetetlen esemény volt, amelyre biztosan járunk még. A szervező Live In Italy kivételes színvonalon bonyolította le ezt a fontos zenei eseményt, a közönség pedig láthatóan elégedetten hagyta el a helyszínt.

szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Bojan Horvat & Aleš Podbrežnik (Gamma Ray)

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik