Az Uriah Heep 1970 júniusának közepén adta ki Nagy-Britanniában bemutatkozó stúdióalbumát, a „Very ‘eavy … Very ‘umble” lemezt (RockLine recenzió), és ezzel megalapozta egyéni zenei világát. Ehhez nem kellett több lemez, mint amennyi a kortársaknak – a Deep Purple-nek, a Pink Floydnak vagy David Bowie-nak – kellett a felismerhető hang és stílus megtalálásához, pedig az Uriah Heep alakulását tekintve kicsit fiatalabb volt náluk. Más lapra tartozik persze a kereskedelmi áttörés, amely akkoriban még a teljes művészi szabadság árnyékában maradt. Ennek köszönhetően születhettek meg a rockpionírok megkerülhetetlen zenekarai és minden újításuk, velük együtt pedig persze a rockzene klasszikusai. A zenekar első albumával a kritikusok nem bántak kesztyűs kézzel, pedig kiváló teljesítményről van szó. A banda ettől nem torpant meg. Még abban az évben annyi zenét szerzett, hogy már 1971 februárjában új albumot adhatott ki. És milyet! Csordultig tele művészi merészséggel.
Az Uriah Heep a pályafutása kezdetén gondban volt az állandó dobos posztjával. Nigel „Olie” Olsson, aki a „Very ‘eavy … Very ‘umble” albumon a „Lucy Blues” és a „Dreammare” dobjait játszotta, hamar visszaszaladt korábbi munkaadójához, Elton Johnhoz. A zenekar a „Bird Of Prey”-t már az új dobossal, Keith Bakerrel vette fel, aki korábban a Bakerloo-val és a Supertramppal dolgozott. A „Bird Of Prey” ugyanis csak a bemutatkozó album amerikai verzióján szerepelt, amely az USA-ban 1970 augusztusában jelent meg.
A „Salisbury” albumról írt RockLine-recenziót ITT olvashatod el.
A zenekar a nyár folyamán, sőt még ősszel is rengeteg koncerttel erősítette a pozícióját. Ennek nyomán az Uriah Heep zenei víziója tovább érett és letisztult. A banda ismét a Lansdowne stúdióba tért vissza, a produceri pálcát újra Gerry Bron vette át, aki egyébként a zenekar menedzsere is volt, Hensley pedig az album felét egymaga írta, a másik felénél társszerzőként vett részt. A lemezt 1970 októberében és novemberében vették fel Peter Gallen hangmérnök mellett, akinek végig kéznél volt a két „tekercshordozó”, Ashley Howe és Les Cunningham.
1970-ben a stúdióban eltorzított zaj egyre nagyobb hatásfokának hajszolása már szinte állandó trenddé vált. A hard rock ebben az évben végleg megvetette a lábát. A Black Sabbath első két albumával, főleg pedig a Deep Purple „In Rock” lemezével (RockLine cikk a megjelenés 50. évfordulójára), amellyel végre megtalálták a hangjukat. Olajat a tűzre az Uriah Heep bemutatkozó albuma is öntött. A „Salisbury” viszont a trenddel ellentétben egyáltalán nem erőltette ezt az irányt. Nagyon jól kiegyensúlyozott lemez: egy olyan dalban, mint a „Bird of Prey”, ott a hard rockos megfeszülés, másrészt hihetetlenül kifinomult, karakteres zenei arcot is mutat, amelyet a lágyabb „The Park” – amelyben David Byron pályafutása egyik legbámulatosabb vokális alakítását nyújtotta – és a híres „Lady In Black” testesít meg, az album különleges helyét pedig a kultikus, több mint 16 perces, epikus és szimfonikus szvit, a „Salisbury” foglalja el. Ez egyértelműen jelzi a progresszív rock akkori gyors felemelkedését és elterjedését, miközben a 24 fős fúvós- és vonószenekar bevonásával azt a nagy vonzalmat is igazolja, amelyet a hosszú hajú bandák éreztek a klasszikus zene iránt, hiszen akkoriban szívesen házasították a rock’n’rollt a komolyzenével. Az Uriah Heep mellett ezzel az elvvel akkoriban a Pink Floyd, a Deep Purple, a Yes, a Barclay James Harvest és a The Moody Blues is előállt a maga lemezein. A címadó dal ugyanis ma is valószínűleg az Uriah Heep egész pályafutásának legambiciózusabb műve. A zenekar bonyolultsága és a szükséges logisztika miatt soha nem adta elő koncerteken. Ez sok évvel később Ken Hensleynek sikerült szólóelőadóként, akit természetesen kísérőzenekar és teljes zenekari apparátus támogatott.
A „Bird Of Prey”-t – a gyilkos főriffű dalt, amelyet a metal igazi prototípusának tartanak – a banda először egy londoni pubban játszotta át, Mick Box szavai szerint pedig itt dolgozták ki és hangszerelték először pályafutásuk során igazán sikeresen azokat a vokális harmóniákat, amelyekből lassan a zenekar hangzásának és stílusának védjegye lett. Ez a félelmetes, romboló nyitódal – amelyet az amerikai piacon nyitányként a „Simon the Bullet Freak” vált fel, mivel a „Bird of Prey” már a bemutatkozó album amerikai verzióján szerepelt – markáns falsetto-harmóniákat tartalmaz, amelyek a tüskés frázisokkal párosulva ragadozó jelleget kölcsönöznek a dalnak, és fokozzák a komor hangulatot. Ha már a falsettónál tartunk… Byron ebben a modorban az album következő dalában, a törékeny, mégis mély „The Park”-ban nyújtotta pályafutása egyik legmegindítóbb alakítását, ez pedig a tajtékzó nyitány teljes ellentéte. Ezt a gyönyörű balladát Hensley 1970 augusztusában írta Stanwell Village-ben (Middlesex). Hensley harmóniumon játszott, amelyet a zenekar egy házban talált hamburgi nyaralásuk idején.
A „Time to Live” is az egyik chiswicki próbán született. Szintén 1970 augusztusában. Jellemzi Box gitárfrázisainak súlyos csapásai, amelyeket testes Hammond-„sziklazuhatag” támaszt alá, a fertőző és karizmatikus Byron átélt éneke, valamint a szöveg, amely egy ártatlanul elítélt rab hazatéréséről mesél: a férfit állítólag gyilkosságért ítélték el, most pedig visszatér az otthonába és a felesége karjába. Ez egyik zenekartag élményéből sem merít. A gitár vezérfrázisa gyanúsan hasonlít arra, amelyet később az Iron Maiden szerzett a Revelation című klasszikusához, ami csak megerősíti, milyen mély nyomot hagyott az Uriah Heep zenéjének hallgatása a tinédzser Bruce Dickinsonban.
A lemez első oldalát záró „Lady In Black”-et Hensley Bradfordban írta 1970 novemberében, miután az ablakból a hóförgeteget nézte, és egy sötét ruhás nő jelent meg előtte látomásként, a jeges szélben lobogó fürtökkel. Hensley később sem tudta megmagyarázni, hogyan sikerült a költészetével ennyire mélyen kötődnie ehhez a misztikus alakhoz, de logikus, hogy később cseppet sem bánta. A dal ugyanis 1978-ban nagy sláger lett, amikor Németországban önálló kislemezként megjelent, és vele az Uriah Heep elnyerte a Golden Lion díjat, amely az amerikai Grammy afféle európai megfelelője. Bár a dal felépítése mindössze két akkordra épül, Hensley a hangszerelésben négy különböző akusztikus gitárt használt, mindezek fölött pedig az ő vokális előadása uralkodik a rendkívül erős, azonnal megragadó refrénben, amely komoly adag miszticizmust is megidéz. Ez az a dal, amely a bolygó rock’n’roll-hívei között fél évszázaddal később is az Uriah Heep legismertebb dalai közé tartozik.
A misztikus, mégis derűs „High Priestess”, amely a lemez második oldalát nyitja, előkészíti a terepet a kivételes címadó kompozíció belépőjéhez. A „High Priestess” a boldogságról szól, amelyet az emberek közötti együttlét kovácsol. Milyen egyszerű tehát megtalálni a boldogságot. És mennyire sokatmondó ez a mostani időkben. Ez a dal Németországban született 1970 szeptemberében. A „The Park”-hoz hasonlóan akkor, amikor a zenekar két turné között szánt egy kis időt a pihenésre. Marad persze a lélegzetelállító, Hensley-féle címadó kompozíció, amelyet fentebb már említettünk. Egyedülálló zenei mű, amely mindent egy helyre gyűjt: az éledező progresszív rock, a hard rock, a még mindig jelen lévő pszichedelikus rock – amely trendként lassan elhagyta a zenei színteret –, a jazz-rock fúzió és persze a neoklasszikus zene elemeit. Hihetetlen az is, milyen jól illeszkednek ebbe a komplex hangszerelésbe az Uriah Heep akkori felállásának mind az öt tagjának betétei. Byron egyedi hangja, amely átéltségével és szenvedélyével számtalan arcát megmutatja, Box tökéletesen elhelyezett wah-wah gitárszólója a tizenkettedik perc közepe táján… A kompozíció tele van teátrális és drámai fordulatokkal. A ragadozó hangulat dinamikusan hullámzik, és csupa csúcspont. Hensley 1970-ben ezt írta a dalról: „A kompozíciót fantasztikusan és szokatlanul jól ízesítik a John Fiddy által írt fúvós- és sípszólamok. Vannak olyan dagályos pillanatok, amikor a zene egyenesen a túlvilágra ránt. Ahogy a fuvola és az angolkürt körülöleli David énekét, az szinte barokkossá teszi a darabot. A kompozíciót zenekar és orgona nyitja, együtt alkotva a dal alapját. Jönnek Byron első versszakai, majd az orgonaszóló, amelyet Paul határozott basszusa hajt, mindehhez pedig rendkívüli intenzitással fokozatosan csatlakozik a zenekar! A kompozícióban rengeteg minden történik. Sokféle hang gyűlt össze egy helyen, és minden hallgatáskor könnyedén találsz benne valami újat.”
„Ez a kompozíció őszinte kiáltványa az érésünknek és fejlődésünknek, és mindannyian izgatottan várjuk, hogyan ítélitek meg ti magatok is. Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy ez az album megszülessen. Mi már a következő felé tekintgetünk” – írta 1970-ben Ken Hensley.
Még hiányzik a keletkezés háttere. A zenekar egy koncerten történt incidens után kapott ihletet a dalhoz. Ez az Alex Disco nevű helyszínen esett meg, amely nem máshol, mint az angliai Salisburyben (Wiltshire megye) található. A koncert reguláris része után két látogató féktelen lelkesedésében véletlenül kikapcsolta a főhangosítást, így a zenekar nem tudta eljátszani a kötelező ráadást. Az Uriah Heepnek így mindössze tíz perce maradt arra, hogy teljesen kiürítse a helyszínt és elvigye a felszerelését. „Így a helyszín összes jelenlévője segített kihordani a cuccot” – emlékszik vissza Ken Hensley, és hozzáteszi: „Teljesen tönkremehetett volna az este, és balul sülhetett volna el a koncert, de a közönség megmentette a helyzetet, ezért úgy döntöttünk, hogy neki ajánljuk ezt a dalt.”
A zenekar rendkívül elégedett volt a végeredménnyel. Az egyetlen, ami frusztrálta, a borítók kiválasztása volt. A brit és európai piacra egy parancsnoki harckocsit használtak, amely sűrű narancsszínű ködön tör át. A zenekar ekkor épp turnén volt, a kiadó képviselői pedig telefonon ismertették vele a döntésüket. A kiadó a „Salisbury” szót a kiválasztott tankkal teljesen „kiadói logikával” kapcsolta össze: Salisbury közelében ugyanis katonai gyakorlótér volt. A zenekar cseppet sem titkolta az elégedetlenségét. Nem sokkal jobb volt a helyzet az amerikai piacra szánt album borítójának kiválasztásával sem. Ez még a tanknál is hátborzongatóbb. Hensley szavai szerint nemcsak hogy egyáltalán nem tetszetős, hanem egyenesen undorító. Egy ember rajza látható rajta, aki lehúzza magáról a bőrt. Természetesen ebbe a döntésbe sem volt a zenekarnak semmi beleszólása.
Szerencsére a zenei sajtó a „Salisbury”-ről írt kritikáiban elnézőbb volt, mint a bemutatkozó albummal, pedig úgy tűnt, mintha a leírásokban túlságosan lefoglalta volna őket a hard rockos tartalmak keresése, így elvesztették a rálátást a lemez egészére.
Az album felvétele után Keith Baker elhagyta a zenekart. Az ok a színpadon tapasztalt feszültsége volt. A „Salisbury”-vel a banda először indult amerikai turnéra is, és amikor megjött az ajánlat, Baker visszautasította az együttműködést, és távoznia kellett. Ez nem veszélyeztette a turnét, amelyen az Uriah Heep a Three Dog Night és a Steppenwolf társaságában lépett fel. A zenekar a dobosposztra Iain Clarkot szerződtette, aki a brit progresszívrock-formáció, a Cressida soraiból érkezett az Uriah Heepbe. Utóbbiak szintén a Vertigo Records szárnyai alatt voltak. Az Uriah Heep azonban még mindig távol állt a kereskedelmi sikertől. Az viszont nem volt messze. A következő két album választotta el tőle a zenekart. Tehát még másfél év.
A „Salisbury” album 1971 februárjában jelent meg, és a listákon említésre méltó nyomot nem hagyott. A brit eladási listára nem került fel, a Billboard listáján a 103. helyig jutott. Jobban ment neki Ausztráliában (19. hely), Olaszországban (20. hely), Németországban (31. hely) és Finnországban (3. hely). 1971 márciusában megjelent a „Lady In Black” kislemez. Több különböző verzióban adták ki, amelyek B-oldalán vagy a „Simon the Bullet Freak”, vagy a „Bird of Prey” szerepelt. A finn kislemezlistát leszámítva, ahol a 16. helyet érte el, más listára nem sikerült felkerülnie. 1978-ban az újrakiadáskor betört a német top 20 slágerlistára, ahol egész kilenc hétig megmaradt. Legmagasabb pozíciója az 5. hely volt. Svájcban egy hellyel gyengébben szerepelt.
Egy mindössze egyéves múlttal rendelkező zenekarnál a „Salisbury” olyan album, amilyet hasonló bandák csak az ötödik vagy hatodik stúdiólemezükként adtak volna ki, előtte pedig óvatosan építették volna a nevüket és a kereskedelmi sikerüket. De az Uriah Heep nem. A „Salisbury” merész és határozottan kimért lépés volt felfelé, a banda pedig rendkívül rövid idő alatt megerősítette pontosan azt, amit a bemutatkozó album sejtetett. Hogy kivételes művészi tehetségek birtokában van, amelyek akkori művészetének kiváló, érett csúcsában kamatoztak. Elsősorban a zseniális Ken Hensley zeneszerzői adottságának köszönhetően, aki az album zeneszerzőjeként a zenekar kreatív arcává lépett elő.
Szerző: Aleš Podbrežnik
