Frank Zappa pontosan ma lenne kerek 80 éves, ha a sors másképp nem akarta volna. A felejthetetlen művészzseni, a nagy látnok és gondolkodó, a briliáns kreatív elme sok évvel ezelőtt a személyével és a munkásságával új zenei horizontokat és a rockzene (r)evolúciójának új dimenzióit tárta fel. Különösen azzal, hogy a gitárfrazeálást összeolvasztotta gyakorlatilag minden zenei műfajjal. A klasszikus zenétől a free jazzig és minden közbülsőn át, egészen azokig a dimenziókig, amelyeket megfoghatatlanul és határtalanul színesen hajtott a szabadságszerető és igazmondó művészi önkifejezés magva. Korlátok nélkül és frontálisan! Vagyis minden tabu általános ledöntésével. Az igazi művészet ugyanis nem tűri és nem viseli el a korlátozást. Éppen ezért volt Frank Zappa többször is veszélyes szálka a társadalmi rendszer szemében. Egyszerűen azért, mert a szívből jövő elméje tömegeket mozgatott meg, és olyan mélyen megérintette őket, hogy az emberek elkezdtek befelé fordulni, és? Igen. Használni a saját fejüket. Pontosan ezt akarják tőlünk megállíthatatlanul elvenni a „lelkiüdvünk gondos pásztorai”, és ettől áll a mai világ nagy veszély szélén, ahol hatalmas összefogást kell majd mutatnunk, ha túl akarjuk élni, és ha azt akarjuk, hogy ezzel az összefogással fennmaradjanak az élet alapelvei, az erkölcs, az értékek és az emberi tartás, amelyekért felmenőink generációi és generációi küzdöttek. A jövő nemzedékeiért. Frank teljes és szabad életet élt, a meggyőződéseiben pedig nem kötött kompromisszumot azokkal, akik ellenőrzést és felügyeletet erőltettek a művészetre és az emberekre. Mivel a RockLine csapata nagyon tiszteli ezt az egyedülálló művészt, összeállítottunk egy tömör életrajzi keresztmetszetet az életútjáról. Dicsőség Franknek!
Frank Vincent Zappa (1940. december 21. – 1993. december 4.) amerikai zeneszerző, gitáros, énekes, filmrendező és szatirikus volt. Zappa 33 éves zenei pályafutása során a 20. század egyik legtermékenyebb zenészeként/zeneszerzőjeként bizonyított. Többek között több mint 60 stúdióalbumot adott ki (mindet életében), és ezek szinte mindegyike eredeti kompozíciókat tartalmazott. Emellett kiváló elektromos gitáros, tehetséges producer és hangmérnök is volt, aki 1966-tól, a legelejétől fogva szinte minden albumát maga producerelte.
Művei szinte az összes ismert zenei műfajt felölelték (többek között az avantgárdot, a big bandet, a bluest, a klasszikus zenét, a doo-wopot, az elektronikus zenét, a funkot, a hard rockot, a jazzt, a jazz fusiont, a musique concrète-et, a popot, a progresszív rockot, a proto-rapet, a reggae-t, a rockot, a skát és az etnikai zenét). Az alkotásai többségét a magas művészet, a rockopera, az abszurd, az irracionális humor és a társadalmi szatíra eredeti keveréke hatotta át. Zappa emellett számos zenei tehetség nagy ismerőjeként és felfedezőjeként is híres volt. Sokféle felállásában olyan zenészek játszottak egy-egy időszakban, mint Adrian Belew, Terry Bozzio, Aynsley Dunbar, Lowell George, Jean-Luc Ponty, Ruth Underwood, George Duke, Vinnie Colaiuta, Mike Keneally és Steve Vai.
Zappának pályafutása során a világ számos pontján rendkívül hűséges követői voltak, különösen az USA-ban, az Egyesült Királyságban, Olaszországban, Németországban és a skandináv országokban. Korai albumai jelentősen hatottak számos zenekarra. Azok az albumai pedig, amelyeket a zenekritikusok jól fogadtak, számottevő kereskedelmi sikert is hoztak neki, főleg a 70-es évek végén és a 80-as évek elején a „Don’t Eat The Yellow Snow”, a „Dancin’ Fool”, a „Bobby Brown Goes Down” és a „Valley Girl” slágerszinglikkel. Zappa – főleg a zeneiparról tett számos csípős megjegyzéséből ítélve – soha nem sokat adott a kereskedelmi sikerre és az elismerésre.
Frank Vincent Zappa 1940. december 21-én született Baltimore-ban. 10 évesen költözött a szüleivel Kaliforniába. Az első hangszere, amelyen játszott, a dob volt. Frank ekkoriban a zenék közül a rhythm and bluest szerette a legjobban. Amikor azonban 1954-ben rábukkant „The Complete Works Of Edgar Varèse, Vol. One” című lemezre, az album szokatlan és avantgárd kompozíciói teljesen magukkal ragadták. Ez volt valószínűleg Frank első találkozása az absztrakt zenei kompozíciókkal, olyan zenei formákkal, amelyek később a saját zenéjében is megjelentek. A középiskolai évei alatt különféle garázszenekarokban játszott. Saját rock ‘n’ roll zenét azonban egészen a húszas évei elejéig nem kezdett írni. Klasszikus zenét viszont már 18 évesen írt. Néhány legkorábbi kompozícióját mindenféle B-kategóriás filmhez szerezte, például a „The World’s Greatest Sinner” és a „Run Home Slow” című filmekhez (az utóbbi forgatókönyvét a középiskolai tanára írta). A „Run Home Slow” főmotívuma ma hallható a „The Lost Episodes” (1996) és a „The Mystery Disc” (1998) válogatásokon. 1962 és 1964 között Zappa több különböző zenekarnak írt zenét (ezeket a dalokat megtalálod a „Cucamonga” (1998) és a „For Collectors Only” (2003) válogatásokon). 1964-ben Zappa megalapította a saját zenekarát, a The Soul Giantset. Később a zenekar nevét The Mothersre változtatta (ami afféle kompromisszumos rövidítés volt a „motherfuckers” szóból). Nem sokkal ezután a zenekar felkeltette Tom Wilson producer figyelmét. A The Mothers szerződést írt alá a Verve kiadóval, az MGM Records leányvállalatával, majd nevet váltott The Mothers Of Inventionre (hogy megfeleljenek az MGM Records vezetői többségének, akik szerint a zenekar korábbi neve túl provokatív volt). 1966-ban kiadták első albumukat, a „Freak Out!”-ot, amely a második dupla album volt (Bob Dylan „Blonde On Blonde”-ja után), és a legtöbbek szerint a rockzene történetének első konceptalbuma, ráadásul jelentősen befolyásolta a progresszív rock fejlődését. Ez a forradalmi lemez a rhythm and blues, a szatirikus szövegek és az avantgárd szokatlan keverékét tartalmazta. A The Mothers of Invention első verziójával Zappa a progresszív rock számos remekművét alkotta meg. A 60-as évekbeli albumai mind fantasztikusak, kivéve a „Cruising With Ruben & The Jets” (1968) című lemezt, amely a doo-wop szatirikus megidézése. A korai albumai közül különösen említésre méltó a „We’re Only In It For The Money” (1968), amelyen Zappa gúnyt űz az akkori hippikultúrából és a The Beatles klasszikusából, az „Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band”-ből (1967). A „We’re Only In It For The Money” teljes borítója ennek az albumnak a paródiája. 1969. augusztus 20-án Zappa feloszlatta a The Mothers of Inventiont. A The Mothers of Invention korai felállásának legfontosabb tagjai Frank Zappa (gitár, ének, mindenes), Ray Collins (ének), Jimmy Carl Black (dob és ütőhangszerek, a zenekar „kabalája”), Roy Estrada (basszusgitár, ének), Don Preston (billentyűs hangszerek), Billy Mundi (dob), Bunk Gardner (fúvósok), Jim ‘Motorhead’ Sherwood (fúvósok), Ian Underwood (fúvósok, zongora) és Ruth Underwood (ütőhangszerek) voltak. E zenészek közül néhányan később Zappa zenekarának más verzióiban is felbukkantak, és szólistaként is nevet szereztek maguknak. A korai évekből meg kell említeni a második szólóalbumát, a „Hot Rats”-et (1969) is, amelyen a jazz rock fusionnel kezdett kísérletezni, és amelyet az egyik legjobb és legkedveltebb lemezei között tartanak számon.
A 70-es években Zappa megalapította a The Mothers of Invention új verzióját, amelyben ott volt Mark Volman és Howard Kaylan is, a The Turtles korábbi tagjai, Flo & Eddie néven is ismert páros. Ez a felállás rövid életű volt, mert a londoni Rainbow Theatre-ben tartott fellépés közben egy megőrült „rajongó” lelökte Zappát a színpadról. A következmény súlyos sérülés lett. A felépülése után újra összehozta a The Mothers of Inventiont. Ekkoriban mellette a zenekarban játszott többek között: Ian és Ruth Underwood, Tom Fowler (basszusgitár), Bruce Fowler (harsona), George Duke (billentyűs hangszerek), Jean-Luc Ponty (hegedű) és Napoleon Murphy Brock (szaxofon). Zappa az idő nagy részében a fő énekes és gitáros volt. Ezzel a legendás csapattal vette fel néhány könnyebben befogadható és szórakoztatóbb blues rock albumát. Míg a korai The Mothers of Invention néhány rajongója nem lelkesedett az ebből az időszakból származó lemezeiért, mások az „Over-Nite Sensation” (1973), az „Apostrophe (‘)” (1974) és a „One Size Fits All” (1975) albumokat tartják a legjobb munkáinak. Szerintem a pályafutásának mindkét korszaka (a 60-as évek vége és a 70-es évek első fele) fantasztikus. A 70-es évek közepén Zappa hangfelvételi trükkökkel is kísérletezni kezdett, és lemezt készített középiskolai barátjával, Don Van Vlietel (művésznevén Captain Beefheart). Az 1975-ös és 1976-os turné (Terry Bozzióval a dobok mögött) volt az utolsó, amelyet a The Mothers Of Invention néven futó zenekarral csinált.
Ekkor Zappa hivatalosan is a szólókarrierre koncentrált. A hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek elejéig olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Terry Bozzio (dob), Adrian Belew (gitár, ének), Tommy Mars (billentyűs hangszerek, ének), Patrick O’Hearn (basszusgitár), Eddie Jobson (hegedű, billentyűs hangszerek), Ray White (gitár, ének) és Ike Willis (gitár, ének). 1979-ben Zappa felvette a „Joe’s Garage”-ot (1979, RockLine recenzió), egy háromrészes rockoperát arról, mi történhetne, ha a zene illegálissá válna. A 80-as években Zappa rendkívül elfoglalt volt. Felvett egy albumsorozatot „Shut Up ’N Play Yer Guitar” (1981) címmel, valamint a „Guitar” (1988) albumot, amelyen megmutatta, milyen kiváló gitárossá érett az évek során. Emellett néhány albumot egy teljesen új felállással is rögzített, amelyben többek között ott volt Ray White, Ike Willis, Tommy Mars, Bobby Martin (billentyűs hangszerek, ének), Scott Thunes (basszusgitár), Chad Wackerman (dob), Ed Mann (ütőhangszerek) és (időnként) a nagy felfedezettje, Steve Vai (gitár). Zappa ekkoriban Capitol Hillre is elment, hogy a cenzúra ellen harcoljon (az amerikai közerkölcsvédők szövetsége, a „Parents Music Resource Center” néven egyesült csoport folyamatosan támadta, és követelte minden olyan album kiadásának betiltását, amely „explicit szöveget” tartalmaz; explicitnek minősítették többek között a „Jazz From Hell” (1986) albumot is, amelyért Zappa Grammy-díjat kapott, és amely teljes egészében instrumentális, ami eléggé szemléletesen bizonyítja e szervezet hitelességét). A tárgyalások részletei hallhatók a „Frank Zappa Meets The Mothers Of Prevention” (1985) albumon. Ekkoriban kezdett Zappa kísérletezni a synclavier technikával (különleges digitális technika zenei szintézisre és felvételre, gyakorlatilag az első digitális szintetizátor), amellyel a „Jazz From Hell”-t is felvették. Egy nagy vita után, 1988-ban Zappa úgy döntött, hogy elbocsátja a szinte teljes zenekart. Zappa addigra megunta a zenekarral való munkát, ezért élete hátralévő részében többnyire önállóan gitározott és a synclaviert használta, valamint kiadta a „You Can’t Do That On Stage Anymore” élő válogatásokat és „klasszikus” zenei projekteket, például a „The Yellow Shark”-ot (1993). Amikor az orvosok prosztatarákot állapítottak meg nála, ez nem rendítette meg, sőt még ezután is megállás nélkül folytatta a zenélést. Amikor Frank Vincent Zappa 1993. december 4-én, 52 évesen meghalt, a világ elvesztette az egyik legnagyobb újítóját, kritikusát és zeneszerzőjét. Utolsó albuma, a „Civilisation Phase III” (1994), amelyet már a 80-as években elkezdett, posztumusz jelent meg. 1995-ben beválasztották a Rock and Roll Hall of Fame-be, 1997-ben pedig posztumusz életműdíjas Grammyt kapott. Legismertebb emlékművei Litvánia fővárosában, Vilniusban, valamint Bad Doberanban, egy kis észak-németországi városban állnak. Zappa örökségét az utóbbi években két fia, Dweezil és Ahmet viszi tovább, akik 2006-ban megszervezték a „Zappa Plays Zappa” fesztivált is, amely főként a fiatalabb hallgatóknak szólt, akik soha nem ismerték Frank zenéjét, és amelyen részt vettek Zappa egykori zenekarainak egyes tagjai is, közöttük Steve Vai, Napoleon Murphy Brock és Terry Bozzio.
Következzen itt egy rövid bemutatása a legjobb munkáinak. Az összes említett mű kötelező a zenei gurmandzsoknak, és néhányuk jó kiindulópont lehet azoknak, akik még nem ismerik az életművét. Először is: a The Mothers korai verziójával készült albumai (a „Cruising With Ruben & The Jets” kivételével) mind nagyon jók. A legjobbak a „We’re Only In It For The Money” (1968), az „Uncle Meat” (1969) és a „Weasels Ripped My Flesh” (1969). A „Freak Out!” (1966) debütalbum kevésbé érdekes, de külön történelmi jelentősége van, és egyesek szerint ez a progresszív rock első albuma. A második szólóalbuma, a „Hot Rats” (1969) kiváló, instrumentális (Captain Beefheart „Willie The Pimp”-beli éneke kivételével) jazz rock fusiont tartalmaz. A „Hot Rats” egyértelműen az egyik legjobb albuma, és a „WakaJawaka” (1972) meg a „The Grand Wazoo” (1973) mellett a jazz fusionnel való kísérletezésének csúcsát képviseli. A The Mothers of Inventionnel készült albumait és a 60-as évekbeli szólóalbumait nem ismerő laikusokat azonban ezek az alkotások alaposan megijeszthetik, és elvehetik a kedvüket a további felfedezéstől. Ha könnyebben emészthető zenére vágysz, kezdheted az „Over-Nite Sensation” (1973), az „Apostrophe (‘)” (1974) vagy a „One Size Fits All” (1975) albumokkal. Mindegyik kiváló jazz blues rock lemez. Zappa legpopcentrikusabb albuma a vitatott „Sheik Yerbouti” (1979) volt. Ezen sok könnyen befogadható, klasszikus Zappa-dal van nagyon szórakoztató szövegekkel. Kezdheted valamelyik válogatással is: a „Strictly Commercial” (1995), a „Have I Offended Someone?” (1997), a „Cheap Thrills” (1998) és a „Son Of Cheep Thrills” (1999) mind jó válogatások, amelyek rövid betekintést adnak abba, milyen sokszínű zenét alkotott ez a zenei zseni.
szerző: Peter Podbrežnik
(bevezető: Aleš Podbrežnik)
