„A »Trespass«, az első progresszív lemezük hatalmasat lépett előre az előző albumhoz képest, és megmutatta, hogy a tagok fiatal kora ellenére az akkori idők egyik legérettebb zenekaráról van szó. Pontosabban: az a zene, amelyet erről a lemezről kezdve nagyjából a hetvenes évek közepéig csináltak, jelentette az „aranykorukat”, amikor gyakorlatilag megállíthatatlanok voltak, és kevés olyan banda akadt, amely fel tudta volna venni velük a versenyt kompozícióik kidolgozottságában, összetettségében és intelligenciájában. Vagyis egy olyan zenekar, amely már ilyen korán, a tagok fiatalsága ellenére is messze megelőzte a korát, és még ma is megosztja a kedélyeket. Fiatalok voltak, a zenéjük mégis úgy szólt, mintha valami legendás, elfeledett, vízözön előtti, kelta mondák és legendák korából érkezne. A »Trespass« pedig egyben az első lépcsőfok volt a zenei legendák közé vezető úton.
A zseniális, és a többség számára még ma is megfejthetetlen énekes és alkalmi fuvolista, Peter Gabriel a »Trespass« lemezen vált az együttes központi figurájává. Markáns szövegértelmezéseivel és felejthetetlen, eredeti színpadi fellépéseivel, amelyekhez egész sor jelmez is tartozott, a zenekar lelke lett, afféle Genesis-Lennon, „életnél nagyobb” személyiség.”
A „Trespass” albumról szóló teljes kritikát, amelyet 2006-ban Peter „Dr. ProgRock” írt a RockLine számára, ITT olvashatjátok el.
1969 augusztusában a Genesis úgy döntött, hogy profi zenei pályára lép. Az alapító tagok, Peter Gabriel, Tony Banks, Anthony Phillips és Mike Rutherford az akkori dobossal, John Silverrel együtt szakítottak a producer Jonathan Binggel, és elkezdtek összetettebb számokat írni. Ez erősen eltávolította őket attól, amit a popos első albumukon, a „From Genesis to Revelation” lemezen csináltak, amely ugyanazon év márciusában jelent meg. A zenekar összegyűjtött annyi pénzt, hogy új felszerelést vegyen, többek között új basszusgitárt és Hammond-orgonát, majd a Regent stúdióba ment, ahol néhány demót vett fel. Köztük két új számot is: a „White Mountain” és a „Dusk” dalokat (a „Dusk” eredeti változatának „Family” volt a címe). John Silver, aki a debütáló albumot szinte teljes egészében a zenekarral vette fel, hamarosan úgy döntött, hogy az USA-ban tanul tovább.
A banda azonban nem ült tétlenül, és már szeptemberben csatlakozott hozzá az új dobos, John Mayhew, akivel az első koncerteket adta helyi klubokban. A Ronnie Scott’s jazzklub tulajdonosával sikerült megegyezniük, hogy hétvégenként egyszer felléphetnek a klubban, méghozzá hat hétvégén át egymás után. Az egyik ilyen koncerten felfigyelt rájuk a Charisma Records házi producere, John Anthony. Ő győzte meg a kiadó főnökét, a Van Der Graaf Generator akkori menedzserét, Tony Stratton-Smitht, hogy szerződtesse őket. A zenekar szét akarta ágaztatni és megmozgatni a stílusát, eltávolodni a debütálást jellemző popos számoktól, és olyan zenét csinálni, amilyet a világ addig nem ismert. Mike Rutherford így emlékszik vissza: „Elég igényes, sőt fárasztó koncerteket adtunk, mégis kiváló módja volt annak, hogy kialakuljon az új zenei arculatunk.” A zenekar 1970 februárjában két teljesen új dalt, a „Looking For Someone” és a „Stagnation” számot vette fel a BBC Sessions című műsor számára.
Néhány hónapnyi koncertezés után a Genesisnek már elég anyaga volt az új albumhoz. Az év júniusában a londoni Trident stúdióba mentek, hogy felvegyék. Producernek John Anthonyt választották. A számokat analóg, tizenhat csatornás felvevőn rögzítették. Anthony Phillips szerint a felvétel az első albumhoz képest jóval kifinomultabb volt, és John Anthony morgolódni kezdett, ha valakinek külön kellett beugrania és egyénileg felvennie a saját szólamait. John Anthony így emlékszik: „Megesett, hogy Mike Rutherfordnak jó néhány percig hallgatnia kellett egy számot, mert nem tudta, milyen gitárszólót tegyen bele. Ez annyira kizökkentette, hogy később, amikor idegesen belekezdett, rengeteg hibát vétett.”
A Genesisnek két albumra is elég anyaga volt, de azt is tudták, hogy néhány ötlet nem elég jó ahhoz, hogy felhasználják őket. A legjobbakat választották ki. A felvétel egy jó hónapig tartott, ami akkoriban soknak számított. A banda rengeteg ötletet kipróbált, sokszor átaranzsálta őket, a Charisma Records vezetői pedig már azt hitték, hogy a zenekar sosem kerül elő a stúdióból, mintha egyenesen odaköltözött volna. Az együttes szoros együttműködésben dolgozott John Anthonyval, és nagyon elégedett volt az eredménnyel. Anthony ugyanis az ötleteivel, tapasztalatával és finom érzékenységével jelentősen hozzájárult a végső aranzsmanok kialakításához.
Peter Gabriel később így emlékezett: „Megpróbáltuk az akusztikus és az elektromos zenét egyazon kompozíción belül ötvözni. Akkoriban más zenekarok is csináltak ilyet. Így különböző hangulatokat akartunk elérni egy számon belül. Amikor ma hallgatom ezt az albumot, összerezzenek, mert tudom, hogy bizonyos dolgokat már akkor is jóval magasabb szinten játszhattunk volna. Ennek ellenére már akkor is tudtam, hogy némelyik dolog, amit csináltunk, jó irányba halad. De akkor még mindannyian tanultunk.”
Az albumra került számokat alapvetően a zenekar két-két tagja írta meg közösen, vagyis a vezérmotívumokat és a dal alapvázát. Általában külön párokban dolgoztak: Gabriel–Banks és Phillips–Rutherford. Aztán bemutatták a kompozíciót az egész zenekarnak, amely végigvitte. Tony Banks így mondja: „Abban az időben elég sokat koncerteztünk, és az összes új számot nagyon jól le tudtuk tesztelni a színpadon, hogyan működnek. Legalább kétszer annyi számot írtunk, mint ahány végül felkerült az albumra, és a dalok egyes változatai rohamosan változtak.”
Mike Rutherford szerint: „A számokat előre megkomponáltuk és megaranzsáltuk, ezért nagyon kevés alkalom volt arra, hogy a felvétel során még bármit megváltoztassunk. Akár hangzásban, akár aranzsmanokban.” A banda általában Gabriel énekdallamaiból indult ki, és klasszikus zenei, pop- és folkelemeket adott hozzá, valamint mindenhová beletett olyan motívumokat, amelyeket Rutherford és Phillips tizenkét húros akusztikus gitárjain játszottak. A tizenkét húros gitáros aranzsmanoknak főleg Gabriel volt a híve, aki úgy vélte, hogy ez az elem újszerű és egyedi hangzást ad a zenekarnak.
A „Looking For Someone” című számot Gabriel és Banks közösen írta. Peter Gabriel soulos énekdallamából bontakozik ki, amelyhez a zenekar folkelemeket tett hozzá, no meg a teljesen önálló artizmust, amely műfajként akkor kezdett érvényesülni, és a kompozíciókban a mozgalmas szerkezetek progresszív fejlődését diktálta. A szám végső formája az egész zenekar közös munkája volt. Gabriel később azt mondta, hogy a „Looking For Someone” már alapjaiban is eléggé „idioszinkratikus (önmagában kiemelkedő, sajátos), hogy néhány másodperc alatt magára vonja a közönség figyelmét”.
A „White Mountain” és a „Dusk” számokat Banks és Rutherford szerezte közösen, és amikor egyetértettek abban, hogy mindkettő elég jó, és helyük lehet az albumon, bemutatták őket a zenekarnak. A „Stagnation” című számot, amelynek eredeti címe „Movement” volt, az ötös közösen írta, Gabriel pedig csak a végén írt hozzá szöveget. A „Visions of Angels” eredetileg a „From Genesis to Revelation” debütáló album anyagának készítésekor született, de a zenekar nem használta fel. A Genesis ugyanis úgy érezte, hogy a felvett változatok közül egyik sem elég jó, ezért úgy döntöttek, hogy megváltoztatják az aranzsmanokat, és a „Trespass” albumra egy teljesen új változatot vesznek fel belőle. A „Stagnation” eredetijét egy 1968-as zongoratéma határozza meg, amelyet Anthony Phillips írt. Phillips zongorajátéka akkoriban technikailag még nagyon korlátozott volt. A nagyon egyenes refrénlejtéssel együtt pedig a zenekar attól tartott, hogy a szám túlságosan hasonlítana a The Beatles vagy a The Beach Boys megoldásaira. A „Stagnation” és a „Dusk” Phillips és Rutherford tizenkét húros gitárjainak kombinálását mutatja, Banks támogatásával, aki zongorán vezérmotívumokat adott hozzá, mellotronon és orgonán is játszott. Ez a megközelítés valójában a korai Genesis aranyzsírozásának védjegyévé nőtte ki magát. Rutherford később elmagyarázta, hogy a „Stagnation” bizonyos részeihez a zenekar először legalább tíz akusztikus gitársávot vett fel, de ezeket a végső keverésben lecsökkentették. Gabriel kalandos dalként írta le a számot, tipikus „versszak/refrén” forma nélkül, de változatos hangulatváltásokkal. Fejlődésének egy pontján a szám egészen 13 perc hosszúra nyúlt, de egyes szakaszokat később kihagytak vagy megváltoztattak. A szám nyitórésze viszont változatlan maradt.
Az album záró száma, a „The Knife” Banks és Gabriel szerzeménye. Eredetileg „The Nice” volt a címe. A név a The Nice zenekar előtti főhajtásból ered, mivel a Hammond-orgonajáték benne a The Nice akkori billentyűsének, Keith Emersonnak a stílusára emlékeztetett (aki ugyanabban az évben, vagyis 1970-ben már az ELP társalapítója lett). A Genesis nagy híve volt a nehezebb hangzásnak, amelyet a The Nice kifejlesztett, és ezzel a hozzáállással nyúltak a „The Knife” című számhoz is. Peter Gabriel elmondta, hogy „valami veszélyesebbet” akartak alkotni, ami eltér az akusztikus finomságtól. Gabriel hozzáteszi: „Ez volt az első csúcspontja a sötét vibrálásnak, amelyet akkoriban felfedeztünk. A szám, amely az albumon mindössze nyolc perc hosszú, a koncerteken jóval hosszabb változatban szólt, így majdnem 20 percet is elérte.”
Anthony Phillips elmondta, hogy az „Everywhere is Here”, a „Grandma”, a „Little Leaf”, a „Going out to Get You”, a „Shepherd”, a „Moss”, a „Let Us Now Make Love” és a „Pacidy” számokat a stúdióban nem fejlesztették tovább. Banks is megerősítette, hogy a „Going out to Get You” egyszerűen túl hosszú volt ahhoz, hogy felkerüljön az albumra, és a „The Knife” bizonyos részeit is ki kellett hagyniuk, így az a szám jócskán megrövidített végső változatban kapott helyet a lemezen. Tony Banks azt is hozzáteszi, hogy Phillips „Let Us Now Make Love” című számát a Genesis soha nem vette fel stúdióban, mert attól tartottak, illetve úgy vélték, hogy slágerszingli lehet belőle. Ez a szám az 1970 februárjában játszott koncertváltozatban került rá a „Genesis Archive 1967-1975” archív válogatásra.
Bár a felvétel oldott hangulatban zajlott, Phillips egyre elégedetlenebb volt a helyzetével és szerepével a zenekarban. Egyre jobban eltávolodott magától a zenei iránytól, és attól is, hogy a zenekar sok koncertet adott, aminek a „Stagnation” megkomponálása látta kárát. A Genesisszel már nem találta meg az igazi közös pontokat. Phillips úgy vélte, hogy túl sok tag járul hozzá ötletekkel a kompozíciókhoz, ezért nehéz következetes döntést hozni arról, melyik ötletre építsen tovább a zenekar egy-egy számot. Mike Rutherford is észrevette Phillips növekvő kényelmetlenségét már az album felvétele alatt. Ezért aggódni kezdett, hogy a zenekar szétesik, ha Phillips elhagyná. Phillips kifejtette, hogy a színpadon, a nyilvánosság előtt való fellépés külön is megviseli, néhány írás szerint pedig törékeny egészsége miatt döntött úgy, hogy távozik, ami állítólag nem igaz. Phillips kitartott a zenekar Hayward’s Heath-i koncertjéig, a banda pedig a Gabriel cobhami házában tartott megbeszélés után úgy döntött, hogy folytatja a pályát.
Amikor a zenekar elváltak útjai Phillipsszel, a dobos cseréjén is elkezdett gondolkodni. Mayhew, aki régebbi motoros volt, korban is idősebb, és akitől azt várták, hogy a több úton töltött év miatt képes lesz megoldani a feladatokat, nem sokat tett hozzá ötletekkel az anyag komponálási fázisában. Ráadásul a koncerteken sem tudott igazán felszabadultan játszani. Egyúttal nem sikerült kifejlesztenie a szükséges önbizalmat. A zenekar már augusztusban elkezdte a „Trespass” album népszerűsítését. Ezért gyorsan meghallgatásokat szervezett. Erre jelentkezett Phil Collins, akit fel is vettek az új dobos posztjára. A Genesis ez idő tájt egyébként új gitárost is keresett, és ideiglenesen csak kvartettként lépett fel. Késő ősszel a zenekar megjelent a „Disco 2” című tévéműsorban, ahol a „Trespass” albumot mutatta be. A gitáros posztján akkor Mick Barnard játszott a zenekarral, aki mindössze néhány hétig bírta. Peter Gabriel később azt mondta, hogy ez a fellépés teljes katasztrófa volt. Gabriel kivételével ugyanis mindenki playbackről játszott. A Genesis 1970 decemberében tartott meghallgatást Steve Hackettnek, akit 1971 januárjának elején fel is vettek állandó gitárosnak.
A „Trespass” albumborítóját Paul Whitehead készítette, a Charisma Records házi festője, aki a Genesis következő két albumának, a „Nursery Crime” és a „Foxtrot” borítóját is megtervezte. Whitehead a borítót az albumot átható pásztori és régies folk-kelta hangulatok ihletésére alkotta meg. A számok listája alapján dolgozott azonban, amelyen nem szerepelt a „The Knife”. Ezt a Genesis az album legvégére tette fel, közvetlenül a megjelenés előtt. Mivel ez a szám jelentősen eltért attól, amit Whitehead az eredeti festményén megalkotott, nem meglepő, hogy elég ingerülten reagált, amikor a zenekar tagjai megkeresték, és meggyőzték, hogy változtatni kell. Mivel nem tágítottak, kést fogott, és ferdén átvágta vele a vásznat. A kés a vászonban maradt (a borító hátoldalán).
A „Trespass” album 1970. október 23-án jelent meg a Charisma Records gondozásában. Az USA-ban a jazzkiadó Impulse! adta ki. Bár a források nem egységesek, a legmegbízhatóbb az, amelyik a „The Knife” kislemez megjelenési dátumaként 1971. június 4-ét adja meg. A „The Knife” hét hüvelykes bakelit kislemezén a szám két részben szerepelt. Az első az A-oldalon, a második a B-oldalon. A listákra azonban nem sikerült felkerülniük vele. Az album 6000 példányban fogyott el, ami elég volt ahhoz, hogy megmozgasson egy újabb szeletet a zenei közönségből, amely hamarosan hűségesen járt a zenekar koncertjeire. Bár a „Trespass” sem az USA-ban, sem Nagy-Britanniában nem került fel a listákra, a belga eladási listán az első helyet foglalta el, ami megnyitotta az utat a zenekar előtt az első koncertekhez a régi kontinensen. 1980-ban az album újabb kiadást ért meg. Ekkor rövid időre a 98. helyet foglalta el a legkelendőbb lemezek brit listáján. Addigra a zenekar népszerűsége már jócskán megnőtt.
A „Trespass” remek lemez, szinte klasszikus, a klasszikus, progresszív Genesis kezdetét jelenti, és éppen azért, mert olyan lemezek követték, amelyekre sokáig az volt jellemző, hogy mindegyik jobb volt az előzőnél, ma jogtalanul kissé elsikkad a rajongók körében. Ezzel a Genesis lefektette annak a zenei iránynak az alapjait, amelyhez hűek maradtak, és amelyet a hetvenes években továbbépítettek, amikor a progresszív rock elévülhetetlen klasszikusait vették fel és adták ki.
Szerző: Aleš Podbrežnik
