Kiadó: Kscope Records
Megjelenés: 2020. 9. 4.
Produkció: The Pineapple Thief
Az album hossza: 45.10 perc
Műfaj: Progressive Rock/Art Rock
Értékelés: 9.0/10
A The Pineapple Thief a mai brit art rock egyik meghatározó zenekara. Azóta, hogy 2008-ban a Kscope Records szárnyai alá került, szorgosan, kétévente rukkol elő új lemezzel, és a kreativitása meg az ihlete egy pillanatra sem lankad. A The Pineapple Thief albumról albumra bizonyítja, hogy folyamatosan érő zenekar. Az „ingerre adott reakciója” az állandó művészi rugalmasság és változékonyság.
Hiába rajzolódtak ki már jó ideje azok a művészi keretek, amelyek között a zenekar mozog és otthonosan berendezkedett, a The Pineapple Thief 2017-ben egy olyan dobost vett fel a soraiba, akivel az ötletek megszólaltatásában még egy lépéssel feljebb léphetett. Főleg a csúcstechnikai csiszoltságon múló trükkök terén fejlődtek. Ez még változatosabb játékot és jóval nagyobb kifejezési rugalmasságot hoz. Az új tag, aki szintén felelős ezért a minőségi ugrásért, nem más, mint Gavin Harrison. Az a férfi, aki tartós nyomot hagyott a legendás Porcupine Tree összes legismertebb albumán. És mivel a kísérleti zene műfaji területének egyik legjobb dobosáról van szó, Harrison egy szép napon telefonhívást kapott a nagyra becsült Robert Frippától, aki arra kérte, csatlakozzon a kultikus brit progresszív rock-hősökhöz és műfaji úttörőkhöz, a King Crimsonhoz, ahol a mai napig „szolgál”. Harrisonnal az első The Pineapple Thief-lemez így a „Dissolution” (2018) előfutára lett.
Az idő, amikor a The Pineapple Thief akár olyan nagy lehetett volna, mint honfitársai, a Muse, az Elbow és/vagy akár a Coldplay, láthatóan messze elmúlt, és a The Pineapple Thief ma az új idők egyik legigazságtalanabbul figyelmen kívül hagyott zenekarának számít, amely ravaszul egyensúlyoz a brit progresszív rock és az alternatív rock vívmányait elválasztó vékony határvonalon. Ez az a láthatatlan vonal, ahol hiteles művészi egyensúlyban állsz, és közben az egyik oldalon a Radiohead, a másikon a Porcupine Tree rajongói követnek. A „Versions of the Truth” vallomásos módon követi az elődjét, a „Dissolution” című albumot.
A zenekar ezen a lemezen is rendkívül kifinomult, mély és átható szomorúságot és melankóliát bontakoztat ki, és mesterien használja ki a hangulati állapotok fokozatos építésének belsővé vált érzékét. Ezek hihetetlen intenzitással ragadnak magukkal, miközben kontrasztos hullámokban hullámzanak, és a zenekar időnként kifejezetten ragadozó drámai színházat teremt. Az album kiszámíthatatlan, és lassan nő rá a hallgatóra. De amikor végre beférkőzik a fülbe, gazdagon jutalmazza a hallgatót. Az album váratlan hangulatváltások sorozata, hiszen a The Pineapple Thief mesterien bánik a kontrasztos ugrásokkal. Játszhatnak rendkívül lágyan és finoman, amikor élvezed az aranyozott aranyozott aranyozott kibékítő párbeszédet számos hangszerelési finomság és hangszínárnyalat között, a következő pillanatban viszont dühösen a hangszerekbe csaphatnak, és fokozhatják a játékukat. Ezt már a nyitó (cím)dalban jelzik, amelyet a befejezés előtt az imént leírt kontrasztos hangulati bukfenc visz atmoszférikus csúcspontra. A zenekar az egyik fő motívumot, amelyre a dal épül és amellyel zárul, kalimbával támogatta meg. Igen. Ez valamiképp a „world music” elemek fúziójára emlékeztet, és „gabrieles” hatást is kelt. Az album a The Game-mel zárul, amely hasonló pillanatokat hordoz.
A következő dalban, a Break It All-ban a The Pineapple Thief kifejezetten komor hangot üt meg. A sample-ekkel megtámogatott sötétség a Porcupine Tree „In Absentia” vagy „Deadwing” korszakát idézi. Gavin Harrison a mérföldekről felismerhető dobtechnikájával fokozza ezeket az érzéseket, ami természetesen a Porcupine Tree-albumok védjegye. A Driving Like Maniacs és a Too Many Voices kifinomult és gyengéd dal, bennük Soord effektezett énekdallamai (vokóderhasználattal is) veszik át a kezdeményezést zongorával kombinálva, és az Elbow dolgaival rokonítják őket. A Demons az album egyik legragadósabb dala, gond nélkül megtalálná az utat a rádióhullámokhoz, és különösen a fülbe tapadó refrén és az „arabos” motívum marad meg, amely fenomenálisan működik. A dal hangszerelése és fejlődése tetszeni fog Steven Wilson ismerőinek. Az Our Mire a progresszív rock és a poszt-punk elemeinek ravasz keveréke. Az album leggyorsabb dala, ahol a „kidülledő” basszus is előtérbe kerül. Szóval. A „Versions of Truth” nagyon változatos album, amely állandó készenlétben és feszültségben tartja a hallgatót, a jellegzetes drámai színház hangulatában, időnként pedig ünnepélyesen szomorkás bombasztikában.
Nem szép dolog, hogy az előző bekezdésben folyton különböző előadókhoz hasonlítgatok, még ha csak hármat említek is, hiszen egyértelmű, hogy a The Pineapple Thief már évekkel ezelőtt kialakította a maga művészi eredetiségét. Mégis, ez az eligazítás talán azoknak hasznos, akik nem ismerik a zenekart, és nagyjából szeretnék érezni, miféle zenei anyagról van szó.
A The Pineapple Thief rengeteget nyert Harrisonnal. Ez a dobos és a basszusgitáros, Jon Sykes közötti hatékonyan működő kémiában is megmutatkozik. A két zenész az új albumon még tovább fokozta a kettejük között uralkodó, lenyűgöző, egymást kiegészítő kémia hatósugarát, és a rendelkezésre álló művészi tér teljes kihasználását az egyéni kifejezésre. Közben végig ügyelnek rá, hogy ne legyenek „egotrip-kilengések”, vagyis változatosságukkal és éleslátásukkal zseniálisan ellenpontozzák a szilárd szerzői formát, és így emelik a lemez hallgatási élményét. Ehhez jön a számos hangzáspasztell elhelyezésének finommechanikája, amelyben a billentyűk, a zongora, a programozott minták és az effektezett gitárok hangjai egymásba folynak, és Soord földöntúli hangja, mintha öntötték volna, „parancsol” nekik. Ez utóbbi tulajdonképpen az egyetlen dolog, ami a zenekar mostani korszakában még egy enyhébb alternatívrock-áldásra emlékeztet.
Minden világos! A The Pineapple Thief újabb kivételesen jó albumot tett le az asztalra, amelyre a rajongók erősen vártak. A „Versions Of the Truth” újabb ragyogó, rendkívüli művészi érettségről tanúskodó munka. A hangzásvilág képszerű és változatos, az atmoszférikus fordulatok magukkal ragadnak, a dalok egymáshoz képest is sokszínű ötleteket hoznak. Az új albummal a The Pineapple Thief ugyan nem kínál semmi különösebben újat, amit korábban ne hallottunk volna, és bár az új lemez kiindulópontja az elődje, a „Dissolution”, a „Versions of the Truth” egészében egy árnyalattal még fókuszáltabbnak és összeszedettebbnek hat.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Versions Of The Truth
2. Break It All
3. Demons
4. Driving Like Maniacs
5. Leave Me Be
6. Too Many Voices
7. Our Mire
8. Out Of Line
9. Stop Making Sense
10. The Game
Felállás:
Bruce Soord – ének, gitár
Steve Kitch – billentyűk
Jon Sykes – basszusgitár
Gavin Harrison – dobok
