Önkiadás
Megjelenés: 2020. 4. 14.
Produkció: IO Earth
Album hossza: 63.56 perc
Stílus: Progressive Rock
Értékelés: 10/10
Az IO Earth hétfős progresszív rock formáció az angliai Birminghamből, amely idén adta ki ötödik stúdióalbumát, az „Aura”-t. Négy kiváló lemez után, amelyekkel az IO Earth minden alkalommal újabb művészi csúcsot mutatott, a legutóbbi, a „Solitude” valahogy azt diktálta, hogy nehéz lesz túlszárnyalni a kidolgozottságát. Főleg azután, hogy a zenekarnak az új stúdióalbum elkészítéséhez a korábbinál még rövidebb idő is elég volt. Úgy tűnt, négy megjelent album után a banda elérte művészi zenitjét, és elmondta mindazt, ami a zenei víziója lényegéről elmondható. Így az elvárások azzal kapcsolatban, hogy a „Solitude” után érkező újabb lemez még képes lesz meglepetést okozni, meglehetősen alacsonyak voltak.
Az „Aura” azonban minden, csak nem az, hogy ne lepne meg. Az újabb művészi brillírozás teljes fényében. A „zúzós” „Solitude”-hoz képest, mondjuk inkább így: a jóval több torzított hangzással határozottan megtámogatott albumhoz képest az „Aura” a tökéletes ellentéte. A banda az aranzsálást a világos zenei értéknek rendelte alá, és pályafutása során még soha nem csiszolta ennyire. Az aranzsmanokat teljesen „levette” a hangzásbeli keménységről, az újakkal pedig lebegő, transzcendensen hipnotikus hatásokat keres, rétegzett, hangzásában telt és tágas zenei térségeket rajzolva. Ezekben a billentyűs hangszerek sokszínű pasztelljeinek művészi aurája jár az élen (többek között hullámzó szintetizálás, melotronhoz közeli hangzás, teremin), ahogy az orkesztrális megoldások is, amelyeket a zongora, a hegedű, a fuvola és a síp érzéki-intuitív, mélyen elkötelezett, rugalmas ötletessége tölt meg tartalommal, valamint a „Gilmouresk” gitárjáték időnkénti ezoterikus pillanatai, amelyek az album során akusztikus betétekkel is váltakoznak. Az összes építőkockát békés konglomerátummá kapcsolták össze, a finomérzékű párbeszéd és egymásra hangolódás kompakt, színes spektrumává. A hangzásbeli átmenetek dinamikája, az összeillesztés és összekapcsolás magas fokú kompatibilitása egyszerűen elképesztő, és csak megerősíti, mennyire egységes a szeptett abban, hogy követi az „Aura” albumon kijelölt zenei irányt. Az eredmény valóban csúcsteljesítmény, amelyhez kevesen érnek fel. Mindehhez férfi-női vokális duettek járulnak, valamint az East West Voices of Empire együttesből érkező vendég mezzoszoprán, Uyange Bold operettszerűen ható éneke, amely fokozza az ünnepélyesség és a transzcendens hajózás hatását, és felmagasztosítja a misztikával, vágyakozó melankóliával teli dráma erősen vibráló kibontakozását. Ez a megoldás egyúttal felerősíti, illetve szembeállítja a hangzásbeli kifinomultság minden légiességét. Mintha a zenekar a hangzásban folyamatosan a tökéletes, szűzi tisztaságot keresné vagy fedezné fel. Valamit, amire (evolúciósan) várt, hogy teljes egészében kifejeződhessen, mégpedig az „Aura” albumon.
Ez egy olyan album, amelyet érdemes úgy hallgatni, hogy időt szánsz rá, és teljesen odaadod magad neki, mert bőségesen megjutalmaz. Őrült idők járnak, és az ember nehezen talál egy-egy órácskát a mindennapokban, amelyet szigorúan önmagának szentel, de ez olyan kezelés, mint a hegynek felfelé futás. Csak éppen az akkumulátorokat és a személyes regenerációt kicsit másképp éred el.
A fiatal énekesnő, Rosanna Lefevre, aki valamivel több mint húsz éves, új felfedezés az IO Earth számára. Nemcsak hogy a „Solitude” albumon, amely az első a zenekarral, jókor volt jó helyen, és „megmentette” a lemezt, az utódon a vokális varázsának eddig ismeretlen oldalát mutatja meg. Az „Aura”, amely jócskán más tésztából gyúrt alkotás, teljesen más énekesi megközelítést kíván, és Rosanna bizonyítja ragyogó tehetségét. Bárhol is megjelenik helyenként szűziesen üde hangjával, kimeríthetetlen szenvedély- és érzelemgenerátorrá válik. Természetesen elsősorban a vágyakozás és a mély melankólia dominál, ami a gazdagon hangszerelt instrumentális játékkal együtt elmélyíti a misztika, a titokzatosság és a vibráló ünnepélyesség pillanatát. A britek ebben mesterek, és az IO Earth az „Aura” albummal is e mesterség elsőszámú nagymesterei közé tartozik. Az album olyan pillanatokat is hordoz, amelyek erősen közelítenek a filmmusical jellegzetességeihez. Ez általában igaz a Resonance mindkét részére, míg a Breathe és a Shadows rendelkezik a legtöbb transzcendens, ragadozó brit misztikus pillanattal, és hihetetlen melankóliát is magukba szívnak. A The Rain, a letaglózó és rendkívül ambiciózusan felépített záró szimfonikus eposz az album művészi csúcspontjának nyilváníthatható, bár az „Aura” albumot abszolút egészként kell kezelni. Ha egyetlen apró darabot kiveszel a zenei kirakósából, gyakorlatilag mindent elveszítettél, mert a művészi esszenciája összeomlik, mint a kártyavár. Egyszerű. Annál jobbat, mint amit az „Aura” album 2020-ban az IO Earth művészetét illetően kínál, nagy valószínűséggel nem lehet nyújtani. De soha ne mondd, hogy soha, mert ilyen érzéseket már a kiváló „Solitude” is kiváltott.
Az „Aura” alkotói áttörő ereje kiváló, a szerkezet minden lépésnél meglep, az album pedig nagyon lassan kúszik a bőröd alá. Amikor viszont egy ilyen darab egyszer a bőröd alá kerül, „beragad” a lejátszóba, és nem akar kijönni belőle. Minden művészi húzás rendkívül érzéki finommechanikával, a filigrán komponálási esztétika jegyében van kimérve, amely a hangkép építőelemeinek békés összhangjában eléri a kifejezés optimumát. Légkörben, előadásban és mindenképpen a szerzeményekben egyaránt.
Nem érdemes túl hosszan ragozni, nehogy elveszítsük ennek az alkotásnak a csúcsművészi esztétikáját. Ebben az esetben a zene egyszerűen az, amit érdemes határtalan szépségnek nevezni, tele varázzsal, amely a hallgatóban a lelki beteljesülés intenzív ingereinek visszacsatoló reakcióit váltja ki. Persze az attól függ, milyen lélek vagytok. Ha a szívetek „progresszív”, akkor talán éppen az „Aura” a ti albumotok 2020-ban!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Aura
2. Waterfall
3. Breathe
4. Resonance I
5. Circles
6. Shadows
7. Resonance II
8. The Rain
Felállás:
Rosanna Lefevre – ének, vokál
Dave Cureton – ének, gitár, basszusgitár, akusztikus gitár, vokál, ütőhangszerek, billentyűs hangszerek, programozás
Adam Gough – billentyűs hangszerek, teremin, akusztikus gitár, vokál, programozás
Luke Shingler – fuvola
Jez King – hegedű
Christian Nokes – basszusgitár
Tim Wilson – dob
Vendégzenész:
Uyanga Bold – ének
