Frontiers Rock festival 2014 – a harmadik nap!

0 118

Helyszín: Trezzo Sull’Adda (Milánó) / Live Club / Olaszország
Dátum: vasárnap, 2014. 05. 03.


A Frontiers Rock fesztivál harmadik napja – amelyről beszámolva e „szerény sorok” szerzője a fellépők rendkívül vonzó „line up”-ja miatt végig szerencsétlenül, de akaratlanul „RockLine festival”-nak nevezi a rendezvényt – elhozta a fesztivál csúcspontját. A harmadik nap a csapatunknak „olaszosan” indult. Vagyis élvezettel. Tipikus, „cukorral” teli reggelivel. Keksz, kanálnyi Nutella, lekvárok bontogatása, pirítósok, teák szürcsölgetése, erős kávé a kávéfőzőből, csokis croissant ropogtatása és így tovább… Az idő napos volt és tiszta. Kirándultunk egyet a régi városmagba. Trezzo Sull’Adda gyönyörű kisváros. Ókori városfal, egykori erőd maradványai, ízlésesen rendben tartott utcák, egyetlen eldobott szemétdarab nélkül. Tizenegykor már a fesztiválhelyszínen kísértettünk. Brad Gillis ugyanis az előző napi találkozáskor elárulta, hogy a Night Rangernek akkor lesz a hangpróbája, és újra összefuthatunk. Mégis. A hangpróba már megvolt, a Night Ranger tehát biztosan ott volt. Csak a vasajtó, amelyen át kisbuszokkal hordták be a zenészeket, maradt makacsul zárva. Közben összeismerkedtünk két rijekai sráccal, akik tizenegy előtt már a Jack Daniel’s üvegében hagytak egy kortynyi whiskyt, amely egy tisztességes toroköblítésre sem volt elég. A sörük is krónikusan fogyott, és lázasan kérdezgették, hol van valami diszkont kedvező árakkal. Egészen Rijekából jöttek, hogy a Winger koncertjén alaposan kiengedjenek.

A legkitartóbbaknak is felmondta az idegrendszerük, és valamikor egy óra körül úgy döntöttünk, hogy elindulunk egy pizzériába erőt gyűjteni. De lám, a sors! Épp kigurulunk a parkolóból, amikor kinyílik a vasajtó, és kiugrik egy kisebb BMW, hogy felvegyen egy csomó embert. Köztük egy fejjel kimagaslott a szakállas Jack Blades (Night Ranger), akire persze azonnal ráugrottunk a fényképezőgépekkel és a Night Ranger-albumokkal. Blades elárulta, hogy az ő gyökerei is valahonnan Szerbiából erednek, mert a nagymamája állítólag Petrov nevet viselt (nem keverte össze Szerbiát Bulgáriával vagy Oroszországgal? Na, manapság minden lehetséges). Amikor pedig hamisítatlanul azt mondta: „Dober dan!”, majdnem elájultunk. A többi már történelem.

Három óra elmúlt. A szervezők pontossága ezúttal is működött. A színpadra ugrott a  Crazy Lixx. Fiatal, remek svédek, akik azért nem tegnap kezdték. Bár a legutóbbi albumuk, a „Riot Avenue” két éve jelent meg, és az újon dolgoznak, kivételesen időt szakítottak rá, hogy Trezzóba ugorjanak erre a koncertre, és egy pillanatra félretegyék a stúdiómunkát. A zenekar remekül összeszokott, a színpadon pontosan tudják, kinek mi a dolga az adott pillanatban. A színpad kihasználása, a mozgás, a közönség „ugratása”, a poénkodás. Tesztoszteronból nincs hiány. A rock ‘n’ roll a homlokukra van írva, vagány bolondsággal. Talán kicsit szemet szúr az általánosság, hiszen a zenekar láthatóan a közelmúlt glam-bandáinak alakján és munkásságán lelkesedik, bár a számaik hangszerelés szempontjából hitelesen állnak. Csak az az érzésed, hogy ezt az egészet valahol, valamikor már hallottad. Valamivel több mint fél óra sűrített játék.  A srácok egyik számot gurították a másik után, és optimálisan kihasználták a fesztiválon nekik szánt időt.

Már kora délután látszott, hogy a harmadik nap lesz a fesztivál legjobban látogatott napja. A Crazy Lixx koncertje alatt is nehezen lehetett közlekedni a teremben, akkora volt a tömeg! Ez csak fokozódott, amikor színpadra lépett az Issa. A zenekart a norvég énekesnő, Isabell „Issa” Øversveen vezeti. A lány a termete mellett kiváló hangot is kapott, amellyel azonnal magával ragadta a közönséget. Különösen az erő építésében és a középső énekregiszterekből a magasabb, sőt legmagasabb tartományokba való átmenetben. Remek énekesnő. Az olyan számok, mint az I’m Alive és az Angels Crying, fülbemászó melodikus rock-szövedéket hordoznak, a műfaji tipikusságtól pedig természetesen Issa felismerhető énekstílusa távolítja el a zenét. A billentyűknél ismét Alessandro Del Vecchio (Hardline) segített, aki ebben a szerepben előző nap az L.R.S. (La Verdi – Shotton – Ramos) projekt fellépését is megmentette a fesztiválon!

A harmadik fellépő viszont néhány lépcsőfokkal feljebb emelte a színvonalat. A hírnevét és a hosszú zenei pályán szerzett óriási tapasztalatát nézve ez nem is meglepő. A név? Jeff Scott Soto a kísérőzenekarával. Kivételes énektudású férfi, aki ezzel a rockkor jelentős előadóinak ligájába került, többek között: Yngwie J Malmsteen, Journey, Talisman, Soul Sirkus, Eyes, Takara, Kuni és Axel Rudi Pell. Emellett Jeff részt vesz az új melodikus rock formációban, a W.E.T.-ben is, amely bizonyos mértékig átvenné a Talisman zenei örökségét, valamint a Trans Siberian Orchestra két amerikai változatának egyikében. Soto négy zenészből álló kísérettel ugrott a színpadra. Az első gitáros posztján a fiatal, de kivételesen tehetséges, hajszálpontosan csiszolt spanyol zenész, Jorge Salan állt, mellette két brazil zenész, BJ (gitár és billentyűk) és Edu Cominato dobos, valamint a New York-i David Z a basszusgitáron.  Jeff ezen a napon szó szerint megállíthatatlan volt. Az igen jó benyomást, amelyet két nappal korábban a W.E.T.-tel hagyott maga után, ezzel a fellépéssel még tovább fokozta. Teljesen beleélte magát, kikapcsolt, és kihozta magából a legjobbat. A saját anyagból a Believe in Me és a Holding On volt lenyűgöző, valamint a Look Inside Your Heart előadása, amelyhez Jeff különleges vendéget hívott a színpadra! A Night Ranger gitárosát, Joel Hoekstrát! Az öttagú csapat kiváló játéka bravúros és kidolgozott összeszokottságot mutatott. Engedékenység nélkül, teljes erőből. Természetesen nem maradt ki a Talisman-klasszikusok medleyje sem, amelyet Jeff két popsztár-sláger, Madonna (Frozen) és Seal (Crazy) gyors villantásával fűszerezett. A végén megkaptuk a Talisman-számot, amelyet a zenekar teljes egészében közösen adott elő (I’ll Be Waiting). A végén Jeff kissé patetikusan kicsikart a szervezőktől még öt percnyi játékidőt, a zenekar pedig a nagy finálé gyanánt rádobta a Steel Dragon-számot, a Stand Up-ot, amely még utoljára extázisba hozta a jelenlévőket.

A legendás John Waite, akire valószínűleg mindannyian a Missing You című mega-slágere miatt emlékeztek, hálátlan szerepbe került. Legalábbis meg kellett próbálnia felérni azzal a rendkívüli koncertélménnyel, amelyet előtte Jeff Scott Soto szolgáltatott. Már műfajilag is kilógott Waite a fesztivál előadóinak kontextusából, különösen ha figyelembe vesszük karrierje utóbbi éveit, amikor ismét intenzívebben kacérkodik a blues korszakával és a pályája kezdetével. Míg a ritmusszekció változatlan maradt, Tim Hogan (basszusgitár) és Rodger Carter (dob) személyében, a Matchbox Twenty gitárosa, Kyle Cook elhagyta Waite-et, a helyére pedig nem más került, mint az egykori Alice Cooper- és Pretty Boy Floyd-gitáros, Keri Keli. John Waite fellépése alatt újra meggyőződhettünk róla, milyen kidolgozott és karizmatikus énekstílusa van ennek a kivételes énekesnek. Enyhén megpörkölt hang, rendkívül lágy és érzéki, amikor az érzelmeket és a szenvedélyt kell kiemelni. Waite úgy érik, mint a jó öreg bor. A repertoárt természetesen a The Babys-számok gazdagították (Back On My Feet Again, Every Time I Think of You, Head First), és valamelyest a várakozásoknak megfelelően két Bad English-sláger (Best Of What I Got, When I See You Smile). A közönséget alaposan felrázta a Missing You, a végén viszont Waite a Led Zeppelin Whole Lotta Love című számának feldolgozását választotta, ami nem volt a legbölcsebb húzás. Bár szórakoztatta a közönséget, Waite saját zenei katalógusa éppen elég széles ahhoz, hogy ne kelljen olyan számot játszania, amelyet a bolygón már minden kölyök lejátszik, aki két alapakkordot fog a gitáron. Na, itt jön az a bizonyos „de”. A szám igazi énekesi kihívás, és John ezt tudja. Ezért éppen ezen a ponton ismét ámulatba ejtett finomságával és lágy érzékenységével. Kiváló előadás, amelyet feltétlenül hallania kellene a mi öreg mogorvánknak, Robert Plantnek, aki a Led Zeppelin újraegyesüléséről már hallani sem akar. Egy fellépés, amely kissé igazságtalanul Jeff Scott Soto árnyékában maradt.

A Danger Danger érkezése a Frontiers Rock fesztiválra bőséges tábornyi melodikus rock rajongót hozott. A Danger Danger ugyanis az utóbbi időben nagyon ritkán lép fel Európában, ha egyáltalán. Az utolsó stúdióalbumuk, a „Revolve” óta jó öt év telt el, és legfőbb ideje lenne, hogy a Danger Danger összehozzon még egy stúdióalbumot. A ritmusszekció eredeti maradt, Steve West dobol, Bruno Ravel a basszusgitáros, az énekesi feladatokat pedig ismét a „kokker csótány” Ted Poley látja el. A gitáros posztján 2003 óta, amikor a kiváló Andy Timmonst váltotta a csapatban, a svéd gitáros-földönkívüli, Rob Marcello áll. Ugyanez a Rob Marcello ugrott be például a House Of Lords gitárosa, Jimi Bell csizmájába a House Of Lords 2009-es őszi turnéján, így már a House Of Lords ronchi dei legionari-i (Trieszt közelében) fellépésén meggyőződhettünk róla, milyen sokoldalú és kiművelt ez a gitárnagyság. Pontos és gyors, mint maga az ördög! A Danger Danger kivételes bulit csapott. Valójában nem is kellett különösebben megerőltetniük magukat. Egyszerűen olyan erősek voltak a feltüzelt közönség elvárásai, hogy ez végig magasan a kezén hordozta őket. Ted Poley az évek során elvesztette hangterjedelmének jó részét, és rutinosan kerülte a magasabb regisztereket. A klasszikusok, a Bang Bang, a Naughty Naughty (a záró részben), az I Still Think About You és a Monkey Business elegendőek voltak ahhoz, hogy a nép szétszakadjon az élvezettől. Valójában a terem már az első pillanattól kezdve, a Rock America és a Boys Will Be Boys, a stúdió-nyitóalbum két repesztől, alaposan remegett az adrenalinos hőségtől. A közönség tehát megvárta nagy hőseit. A végén Poley a közönségnek hálából még ezt a búcsúszót kiáltotta: „Stay horny Italy!”, ami a közönség egész koncert alatt tanúsított féktelenségét tekintve szinte nem is illeszkedhetett volna jobban a koncert kontextusába.

A Frontiers Rock fesztivál egyik legkevésbé várt, legszomjasabban várt pillanata kétségkívül az amerikai Winger fellépése volt. A „Better Days Comin’” a zenekar frissen megjelent stúdióalbuma, alig egy héttel a Winger ezen a fesztiválon való fellépése előtt jött ki. A zenekar színpadra lépésekor már az elején meglepett, hogy nem volt a csapatban John Roth gitáros. A helyén láthatóan a zenekar egyik gitártechnikusa lengette a gitárt. Semmiképp sem illett a képbe, pedig Kip nyilvánvalóan megparancsolta neki, hogy a lehető legjobban utánozza John Roth játékát a színpadon. Már a megjelenéséből ítélve sem illett a csapatba, a „kamionos” külsejéről nem is beszélve. A Winger iránti nagy várakozások ellenére a koncert során egymást érték a technikai problémák. A hang teljesen kétségbeejtő volt. Kip Winger basszusgitárja csak valamikor a koncert felénél kapott „lábat”, és kezdett el zörögni. Nem csak ez. A Wingert az összeszokottság problémái is gyötörték. Még az új Rat Race előtt komolyabb hiba történt a zenekarral. Morgenstein már megadta a bevezető ütemet, de nem mindenki volt akkor ugyanazon a hullámhosszon, és azonnal „szétestek”. Újra kellett kezdeniük, a szám aztán mégis elindult. Bár a feszültség érződött Kip Wingeren és a tőle balra álló Reb Beachen is, a Winger különösen a koncert utolsó harmadában valahogy visszaterelte a dolgokat a megszokott kerékvágásba, és a nagy profik módján szerencsésen révbe juttatta a koncertet. Az emberek nem sokat foglalkoztak a zenekar gondjaival. Hőseik a színpadról egy zsáknyi klasszikus Winger-örökzöldet hoztak: Hungry, Pull Me Under, Madelaine, Miles Away (Kippel a billentyűknél, és a bevezetőben a pedál keresésével a lába alatt, azaz: a technikusok megőrültek),  majd a Headed For A Heartbreak (meghosszabbított kivezetéssel, ahol Beach különösen látványosan végighúzta ujjait a gitár nyakán), Cant’ Get Enough, Easy Come, Easy Go és természetesen a záró Seventeen. Egy férfi a harmadik sorban, aki Brazíliából érkezett a fesztiválra, kivétel nélkül kívülről tudta a zenekar összes számát, amit Kip Winger a színpadról is észrevett.  Néhányszor rámutatott az ujjával, dobott neki egy pengetőt, de a férfi mintha észre sem vette volna. A saját világában volt. Boldogan élvezte egyik kedvenc zenekarának számait.

Kip Winger és társasága nem a lehető legjobbat hozta, a Winger fellépése mégis kis szenzáció volt, tekintve, hogy rendkívül ritkán lépnek fel európai koncertszínpadokon, és a terem a sok erőteljes energiától szinte szétpattant. Reb Beach végül azt is megmutatta, miért olyan nagyra becsült gitáros. A Wingerben ugyanis sokkal jobban érvényesül, mint a Whitesnake-ben, ahol a zsenije „szándékosan visszafogott”. Éppen a Winger számaiban mutatkozik meg minden zenei sokoldalúsága. Reméljük, hogy a zenekar a „Better Days Comin’” albumot népszerűsítő őszi európai koncertturnét állít össze, és így lesz alkalom megnézni legalább egy koncertet, ahol a Winger természetesen legalább egy óra és háromnegyed hosszú műsort játszik.

A Night Ranger kapta azt a nagy megtiszteltetést, hogy a harmadik nap főzenekaraként zárja a Frontiers Rock fesztivált. A legendás rockerek, a híres San Francisco-i west coast AOR-mesterség elkötelezettjei ma kivételes úttapasztalattal, zenei tapasztalattal és zenei rutinnal rendelkező zenekarnak számítanak. Ha 2011-ben mindössze fél órára láttuk őket a Journey előzenekaraként, ezúttal egészen más volt a történet. A Night Ranger felállása változatlan maradt, az eredeti tagok: Kelly Keagy dobos és énekes, Jack Blades basszusgitáros és énekes, Brad Gillis gitáros, később csatlakozott Joel Hoekstra gitáros és Eric Levy billentyűs. Utóbbi három éve csatlakozott a csapathoz.

A Night Rangernél a színpad felállítása mindig különlegesség. Az összes erősítőt teljesen hátra tolják, hasonlóan ahhoz, ahogy ez a Status Quónál is szokás, Kelly Keagy dobjait pedig jobbra előre, mert Kelly több számban a fő éneket is átveszi. Így rengeteg hely szabadul fel a jobbra-balra, fel-le rohangálásra. A Night Ranger pedig átkozottul jól ki is használja. Az idő foga, amely az érettség jegyében Bladesen és Gillisen rág, a korukat egy pillanatra sem érezteti. Még mindig rendkívül mozgékony férfiak, a fiatalabb Joel Hoekstra oldalán rengeteg színpadi akrobatikát mutattak be, már csak egy „spárga” hiányzott, és tele lett volna a pohár.  Gitározás a háton és hasonló vad bolondságok Gillistől, aki közben minden eszébe jutót tollpehely-könnyedséggel és hiba nélkül lejátszik. Bravúros pontossággal. Megdöbbentő. Hoekstrával kivételes gitárospárt alkotnak. Biztosan az egész fesztivál gitárospárja. És ez konkrét előnnyel. A Tesla előtt is. Az egész fellépésre elmondhatjuk, hogy a Night Ranger biztosan (jogosan) előnnyel vitte el az első helyet a többi előadó fellépései előtt. Felfalták őket. 

A zenekar az elején rögtön talpra állította a termet két jól ismert standarddel, az egyik a nyitó Touch Of Madness, a másik az örökzöld Sing Me Away volt, majd a kiváló újabb Lay It On Me („Somewhere In California”, 2011) és a vasballadának számító Sentimental Street után a Damn Yankees Coming Of Age című számának feldolgozásával örvendeztette meg a közönséget. Az első meglepetésen tehát túl vagyunk, jöhet a többi. Az első nagy falatot a „Big Life” (1987) albumról a The Secret Of My Success szolgáltatta. A számot kislemezként adták ki, ugyanakkor ez szolgált zenei alapul az azonos című humoros tévésorozathoz is, amelyben a főszerepet Michael J. Fox játszotta. Ezt követte a vadonatúj High Road. Így fog hívni a zenekar jövőre vonatkozó, idén júniusban megjelenő új stúdióalbuma is. Blades úgy felhevítette a közönséget, hogy a refrénben háromszor egymás után kellett kiáltaniuk: „Yeah!!, Yeah!!!, Yeah!!!”, és a közönség újra hevesen az ő kezéből evett.  Az új szám remekül működik a többi anyaggal, ami azt jelenti, hogy nyilvánvalóan újabb klasszikus felfogású Night Ranger-albumot kapunk, és ez nagyon jó. Ezt újabb csemege követte. Ugrás az első albumra, a „Dawn Patrol”-ra (1982) és az Eddie’s Comin’ Out Tonight előadására, amelynek születéséről Blades szórakoztató anekdotát mesélt egy Eddie nevű fickóról, aki már akkor is járt a koncertjeikre, amikor a Night Ranger még klubzenekar volt. Ami a Damn Yankeest illeti, amelynek számait ma már nem hallani a színpadokon, a Night Ranger ezúttal más véleményen volt, és eljátszott egy újabb számot a zenekartól (High Enough). Így végig kivételes szinten tartották a hangulatot, és annyi pozitív energiát, mint amennyit éppen a fellépésük alatt lehetett érezni, a fesztivál addig biztosan nem sugárzott. Újabb ok az örömre: két egymást követő szám a „Seven Wishes” (1985) albumról, a Goodbye és a Four in the Morning. A koncertpercek rendkívül gyorsan peregtek. A „Midnight Madness” (1983) albumról a When You Close Your Eyes slágerével a Night Ranger jelezte, hogy a koncert lassan a végéhez közeledik, ezt pedig rögtön megerősítette a Don’t Tell Me You Love Me a „Dawn Patrol” első albumról, amelyet a Night Ranger tréfásan úgy nyújtott meg, hogy beleszőtte a Deep Purple-klasszikus Highway Star egy részét. A záró részben, ahol Gillis és Hoekstra ismét lenyűgözött a végtelennek tűnő gitáros fölényével, a Night Ranger így éppen a forráspontnál zárta koncertjének hivatalos részét.

A ráadást nem volt nehéz megjósolni, amikor Kelly Keagy tamburinnal a színpad széléig lépett, és Jack Bladesszel duettben énekelni kezdte a híres Sister Christian sorait. Az első és a második nap főzenekarainak szerény ráadásaival ellentétben, amikor a Tesla és a Stryper is mindössze egy-egy számot játszott, a Night Ranger, miután a Sister Christiannel delíriumba juttatta a közönséget, a színpadon maradt, és belevágott abba a számba, amely valójában az utolsó maradt a listán azok közül, amelyeket minden Night Ranger-koncerten el kell játszani. Természetesen az album, a „Midnight Madness” mellett maradtak, és finálénak lecsaptak a (You Can Still) Rock In America-ra, amelyet Blades az előadás közben többször átkeresztelt (You Can Still) Rock in Italy-re.

A Night Ranger fellépése valóban az egész fesztivál csúcspontjának bizonyult! A megfelelő helyen. A végén tehát. A zenekar végig rendkívüli örömöt, derűs hangulatot, pozitív hozzáállást sugárzott, gondtalanul és tollpehely-könnyedséggel fűzte egymás után a számokat a nagy rutin és a hihetetlen tapasztalat erényével. A hangzás gyilkos volt! A többi zenekarral ellentétben a Night Ranger nem használt felvételről bejátszott kísérővokált sem. Majd szétveti őket az energia! Ez rendkívül jó ígéret, hiszen hamarosan megjelenik az új stúdióalbum, a „High Road”,  és reméljük, hogy hamarosan egy európai turné is követi.

A sok felesleges adrenalintól és pozitív érzéstől egyszerűen nem akartunk elbúcsúzni a helyszíntől, pedig a fesztivál véget ért. A fesztivál sok látogatójával való együttlétnek, akik érkeztek a lengyelországi Bydgoszczból, a szerb fővárosból, Belgrádból, majd Nagy-Britanniából, Görögországból, sőt Brazíliából, Franciaországból, Hollandiából, sem akart vége szakadni. Az óra mélyen a kora reggelbe nyúlt, amikor az utolsó nyitott sörösdobozig a fesztivál utáni derűt a hat szlovén résztvevőből álló társaság tartotta fenn (két ajdovščinai, egy prekmurjei és három ljubljanai környékről), egy olyan zenei műfajnak elkötelezve, ahol nem volt sok kitérő. Melodikus rock, AOR, hard rock. Kivételes zenészek, énekesek, gitáros szuperhősök, valamint kiváló zenekarok sokasága, akik a Frontiers Records kiadó „szerződéses védelme” alatt élnek. Zene, amely a dallami tökéletességet, a tiszta és kidolgozott éneklést követi, és ahol a hörgés, a dallamot „lenyelő” félhangos kombinációk és a lerombolt háromakkordos nyúzás belépése szigorúan tilos. Ha szereted a melodikus rockot és az AOR zenét, a jövő évben mindenképp látogasd meg ezt a fesztivált. Még ha a színpadon nem is a kedvenc zenekarod ad koncertet, az előadók között szinte nincsenek műfaji kitérők, ezért ez egy olyan fesztivál, amely végig csak tölt energiával. Természetesen a melodikus rock és az AOR zene rajongóinak nevében beszélek.

Kivételes társaság, kivételes zene, kivételes fellépések, kivételes étel, kivételes energia. Panasz nélkül. Ritka az ilyen érzés a fesztiválok végén. A Frontiers Rock fesztivál tehát az a tökéletes találat volt a céltábla „bikaszemében”! Hadd zárjam ezt a „szerény írást” azzal a reménnyel, hogy jövőre ugyanitt találkozunk, és hogy a Frontiers Rock fesztivál állandó rendezvénnyé nő!

szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik


CRAZY LIXX:
1. Rock and a Hard Place
2. Sympathy
3. Whiskey Tango Foxtrot
4. Lock Up Your Daughter
5. Riot Avenue
6. Blame It on Love
7. 21 Til I Die

ISSA:
1. Dream On
2. Looking for Love
3. Angels Crying
4. Invincible
5. I’m Alive
6. Can’t Stop

JEFF SCOTT SOTO:
1. Intro
2. Take U Down
3. 21st Century
4. Damage Control
5. Believe in Me
6. Look Inside Your Heart (with Joel Hoekstra)
7. Soul Divine
8. Holding On
9. Eyes of Love
10. Medley:
– Break Your Chains
– Day By Day
– Give Me a Sign
– Dangerous
– Just Between Us
– Mysterious (This Time It’s Serious)
– Frozen
– Crazy
I1. ‘ll Be Waiting (Talisman)
12. Stand Up (Steel Dragon)

JOHN WAITE:
1. Change
2. Back On My Feet Again (The Babys)
3. Rough & Tumble
4. When I See You Smile (Bad English)
5. Saturday Night
6. Every Time I Think of You (The Babys)
7. Best of What I Got (Bad English)
8. Missing You
9. Head First (The Babys)
10. Whole Lotta Love (Led Zeppelin)

DANGER DANGER:
1. Rock America
2. Boys Will Be Boys
3. Hearts on the Highway
4. Don’t Blame It on Love
5. Bang Bang
6. Beat the Bullet
7. I Still Think About You
8. Crazy Nites
9. Monkey Business
10. Naughty Naughty

WINGER:
1. Midnight Driver of a Love Machine
2. Madalaine
3. Hungry
4. Pull Me Under
5. Blind Revolution Mad
6. Down Incognito
7. Guitar Solo
8. Rat Race
9. Deal With the Devil
10. Stone Cold Killer
11. Miles Away
12. Headed for a Heartbreak (Reb Beach gitárszóló a kivezetésben)
13. Can’t Get Enuff
14. Easy Come Easy Go
15. Guitar Solo (Reb Beach)
16. You Are the Saint, I Am the Sinner
17. Seventeen

NIGHT RANGER:
1. intro (You Shook Me All Night Long)
2. Touch of Madness
3. Sing Me Away
4. Lay It On Me
5. Sentimental Street
6. Coming of Age (Damn Yankees)
7. The Secret of My Success
8. High Road
9. Eddie’s Comin’ Out Tonight
10. High Enough (Damn Yankees)
11. Goodbye
12. Four in the Morning
13. When You Close Your Eyes
14. Don’t Tell Me You Love Me
—ráadás—
15. Sister Christian
16. (You Can Still) Rock in America


Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik